Indiában, a kelet Oxfordjaként is emlegetett Púné városában tanul és tanít nyolc hónapon át az idén ötvenéves Szélkiáltó zenekarban ismertté lett Rozs Tamás. A zenész-zeneszerző, tanár a Szabad Pécsnek adott interjúban arról is beszélt, hogyan látja a magyarországi helyzetet a távolból.
Az 1960-ban Pécsett született Rozs Tamás az idén ötvenéves Szélkiáltó zenekarban lett ismert. Volt már iskolai énektanár, dolgozott zeneterapeutaként, de oktatott színészosztályokban is zenei mesterséget és kreatív zenét.
Mindig vonzotta az improvizáció, az Arcofon duó/trió/kvartett fúziós zenéje unikális formáció (Kovács Mártonnal Gyulai Csaba és Gáspár József társaságában). Írt bábszínházi zenéket, majd Mohácsi János tizenöt darabjában zenélt, tagja a Szakértők zenekarnak, és zeneszerzőként is sikereket aratott színdarabokban (a Szigorúan ellenőrzött vonatok a 2015-ös POSZT-on A legjobb zene és hangzásvilág díját kapta).
Csellón, gitáron és nagybőgőn játszik, és énekel. Repertoárját a mongol- vagy torokénekkel bővítette. 2023 szeptemberétől nyolc hónapon át Indiában tanul és tanít, a 66 ezer fős Púnéi Egyetemen, amelyet a kelet Oxfordjaként is emlegetnek. Púné India nyolcadik legnagyobb városa, mintegy 7,1 millió lakossal, az 1,4 milliárd lakosú ország nyugati részén, Mahárástra szövetségi államban található, Mumbaitól mintegy 160 kilométerre délkeletre.
Ki lehet szállni nyolc hónapra a magyarországi zenei, színházi életből?
Az életemben elő-előfordulnak hétéves periódusok. Az elmúlt időszakban kicsit úgy éreztem magam, hogy ugyanazokat a köröket kellett lefutnom. Nyolc-tíz színházi darabban zenéltem, és egyre inkább csak befelé néztem. Egyre növekedett bennem valami, amit talán a spirituális utáni vágyként lehetne leírni. 2022 októberében Háy Jánossal már jártunk Indiában. Közösen van egy Petőfi-műsorunk, ami az ő eredeti gondolkodású Petőfi-képét mutatja meg, én meg időnként dalra fakadok a darabban, míg ő citerával vagy ritmushangszerekkel zenél. Delhiben játszottuk ezt, és Mumbaiban.
Valcz Péter színművész, rendező, volt tanítványom Púnéban járt iskolába – ő rendezte Pál Andrással közös Petri-műsorunkat –, egy Molnár Ferenc-darabot rendezett nekik. Tőle hallottam az ottani egyetem művészeti karáról. Háy Mumbaiban maradt, én – kicsit kalandvágyból – egyedül keltem útra a nem túl távoli városba, ahol összebarátkoztam az egyetem egyik professzorával. Nagyon különlegesen sikerült a workshop, amit tartottam, ennyi kíváncsi, érdeklődő szemmel még soha nem találkoztam.
Az a két óra számomra maga volt a csoda. Akkor határoztam el, hogy vissza kell jönnöm. A pesti és a pécsi létből ki kellett szakadnom, és ha már eljutok Indiába, nem csak a felszínt szerettem volna kapargatni. Emlékszem, még szilveszterkor is pályázatot írtam. Az angoltudásomat is fel kellett kicsit pörgetnem. Most már elmondhatom, hogy kilenc nagyobb workshopom, performance-om, előadásom és prezentációm volt, néha zenélek, és rendszeresen tanítok Indiában. A nyelvi nehézségek ellenére és azzal együtt is el szerettem volna mélyülni az indiai kultúrában.
Közben komoly vívódás volt bennem, hogy éljek-e a jelenlegi hatalom felkínálta itthoni ösztöndíjrendszerrel. Merthogy milyen dolog az, hogy kifejezem a rendszer elleni ellenérzéseimet, közben elfogadom az ösztöndíjat. Arra jutottam, hogy szakmai területre szorítkozom. Számomra szakmai siker az, hogy a Tempus Közalapítvány elfogadta a pályázatomat, hogy az indiai raga (az indiai melódia alapja), tala (az indiai ritmikai modell) és a konnakol műfajait kutassam (a dél-indiai karnatikus zenében az ütős szótagok vokális előadásának művészete). Külföldi ösztöndíjak is léteznek, de 63 évesen ennél már megengedőbb vagyok magam felé, a ritmusképletek kutatásába nem keverhető politika. De azért van bennem egy kis bűntudat…
Önt a csellójával szinte egybeforrva ismertük meg. Indiában is megszerették a hangszerét?
Nagyon. A csellóért teljesen odavannak. Púnéban rengeteg hegedűs van, de csellista egy sincs! És a mongol torokénekem is nagy szám itt. A zenei tanszéken külön el kellett magyaráznom, hogy működnek ebben az énekmódban a felhangok.
Mire elég az ösztöndíj?
Nem adtak túl sokat, épphogy elég, de nem bírtam ki, hogy haza ne ugorjak karácsonyra. Indiában külön tanítok, mert Pesten raktárt kell bérelnem, feladtam az albérletem, kicsit a gyerekeket is támogatom, a nyugdíjalapomat is kell töltenem… Tanítok, és egy darabom is megy, játszom is benne. A művészeti iskolában tartok heti két órát. Decembertől próbáltunk, úgy volt, hogy februárban bemutatunk egy darabot, de időközben történt egy szörnyű támadás.
Nemrég a blogbejegyzését olvasva bukkantam rá a történetre. Ez volt az egyik oka, hogy megkerestem. Mi történt?
A púnei művészeti iskola egyik osztályának színházi bemutatóját néztem. Az utolsó jelenet közben a nézőtérről lerohant egy fanatikus nacionalista csoport, engem csak jól vállon taszajtottak, mert útban voltam nekik. Felrohantak a színpadra, ordibálva, agresszívan fenyegetve mindenkit, majd dulakodásba torkollott az egész. Szörnyű volt, nincs erre jobb kifejezés. A fundamentalista gondolkodásnak a jelenlegi indiai miniszterelnök nagy hangsúlyt ad, a hindu nemzeti öntudat lett az elsődleges fontosságú az országban. Az iskola egy professzora hívott meg az előadásra, a rendező – aki azon túl, hogy nagyon tisztességes ember – abszolút tartja a hindu hagyományokat, a jelmezek, a díszletek, a régi történetek adottak voltak, csak valahogy nem kapcsolt be nála a vészjelzés, mert egyetlen jelenetet „szabadon” hagyott.
Európában is előfordult már, hogy megzavartak egy-egy előadást, tankönyvi példa erre 1830-ból az Hernani csatája, amikor Victor Hugo darabján a romantika és a klasszicizmus hívei csaptak össze. Púnéban mi váltotta ki a támadást?
A diákok modern környezetben, mai jelmezekben játszották el a történetet. Például a női karaktert, Szítát – Rama legendás király házastársa az ősi indiai mítoszban – egy dohányzó, lányos képű fiú alakította, és állítólag az is felháborodást keltett, hogy szlengben beszéltek a szereplők. Ez olyan, mintha nálunk, Európában, a keresztény kultúrában egy cigarettázó férfi alakítaná Szűz Máriát, Jézus Krisztus meg gengszterszlengben beszélne vele – ez itt, Indiában szörnyű bűn.
A ragatanárnőm – főként azért jöttem, hogy ezt a műfajt tanuljam – szerint is súlyos figyelmetlenség volt ez a rendezőtől. De azért a fizikai bántalmazást, azt, hogy szétverjenek a díszletből, amit tudnak, semmi sem indokolta. Vita tárgyává lehet tenni az előadásmódot, az esztétikai minőséget, de nincs olyan tény, ami ezt a borzalmas tettet legitimizálhatta volna. Mondom ezt úgy, hogy itt, Indiában csak vendég vagyok, nem tudom, hogy az itteni kultúra mélyrétegeiben hogyan hat egy ilyen modern feldolgozás.
Azt természetesen érzékelem, hogy ez így sokak hindu vallási érzületét sérti, tiszteletlen az ősi hittel, a szent iratokkal szemben, de ezt a pusztítóan felbőszült reakciót nem indokolhatta volna semmi. Nem beszélve a művészi szabadságról, hangsúlyozva az absztrakció mint fontos művészeti elem létjogosultságát a színházi térben.
Igazságtalannak és méltatlannak éreztem ezt az egész ügyet. Megtapasztaltam, hogy a rendező, dr. Pravin Bole és kollégái tisztelettel ápolják a hindu kultúra hagyományait a kontinensnyi ország egyéb entitásainak, vallási, etnikai csoportjainak tiszteletben tartása mellett. Ittlétem alatt több csodálatos műsort láttam a hallgatók előadásában gyönyörű eredeti jelmezekkel, díszletben, maráthi hindi nyelven, akusztikus hangszerekkel. A megtámadott Rámájana-részlet is élő zenekari kísérettel ment szabad téren, de volt olyan tizenkét órás koncertfolyam – amit minden év őszén megtartanak –, amelyen különböző tradicionális együttesek, zenészek, táncosok adták elő műsoraikat este 8-tól reggel 8-ig. A végén az iskola énekesei és hangszeresei játszottak, fölemelően énekeltek a napfelkeltéhez hagyományos dalokat.
A támadás feszültsége, ijesztő volta sokakból váltott ki síró-remegő reakciót, többen sokkot kaptak. A „Sir Thomas, come!” felszólításra húzódtam biztonságba az iskola belső helyiségeibe a kinti agresszió elől. Maga a támadás nem tartott sokáig, közben az egyetemi őrző-védő szolgálat emberei próbáltak véget vetni a bántalmazásnak, erősítést kértek, de egyikük karja eltört a harcban.
Később, amikor elcsitult a helyzet, kimentünk, és már beszélgettünk a tanárokkal, elkülönülve az amfiteátrumtól, amikor végre megindultak a támadók kifelé – némi hatósági segédlettel; néhányukat bezsuppolták. Másnap tudtam meg, hogy a rendőrök bevitték a rendezőt, Mr. Bolét, és néhány diákot, akiket másnap kiengedtek. A támadás másnapján este tudtam meg, hogy 5 óra tájban visszamentek a támadók, újra betörtek az iskolába, és megint törtek-zúztak. Csak két héttel később indult újra az oktatás a művészeti iskolában.
Az egyetem vezetése hogy állt az ügyhöz?
Furcsa, de nem álltak ki Bole mellett, mintha meg akarnának felelni a népharagnak. Párhetes kényszerszabadságra küldték, aztán rendeződni látszott a helyzet. Vele próbáltunk egy norvég darabot, de nem az iskola területén. Az előadás a norvég–angol–maráthi–magyar nyelv hálózatában készült, a zenémmel együtt igen jól sikerült, erősen pozitív fogadtatásban volt részünk a két egyetemi és a két városi színháztermi előadás alkalmával. A napokban még stúdióba vonulunk, és fölvesszük a nem kevés zenét a hangszeres és színész-énekes kollégákkal.
Visszatérve a támadásra: sokan azt gondolták, hogy a támadók nem ott háborodtak fel, előre tudták, mi fog történni, és felkészültek arra, hogy lerohanják az előadást. Rémisztő volt ennyire közelről látni a szemekben izzó gyűlöletet és azt az iszonyú erős öntudatot, hogy ők a hitük által azt érzik, helyes, amit cselekszenek. Szerencsére az egyetem diákjai hamar belátták, hogy nem szabad felvenni a kesztyűt. Az egyik ősz bajszú professzorom próbált békíteni, rendet tenni. A válasz csak annyi volt, hogy megszentségtelenítették az ősi mítoszokat. A jelenlegi elnök, Narendra Modi előtt nagyobb szabadság uralkodott Indiában.
Mennyire kuriózum egy magyar zenész egy indiai nagyvárosban?
Mindenhol megnéznek, kuriózumnak számítok. Vagy direkt elnéznek mellettem, vagy külön keresik a tekintetem. Nekik nagyon más vagyok. Indiában a fővároson és néhány régión kívül nagyon kevés európait látni. De India hatalmas ország. Mahárástra tartományban elsősorban maráthi nyelven beszélnek, nem hindiül. Az egyetemen és értelmiségi körökben beszélnek csak angolul, máshol nem nagyon. Minden tartományban megvan a saját nyelv. Hindiül persze tudnak mindenhol, de az egyetem területén kívül tényleg nem beszélnek angolul, így velük marad jelnyelvként a mutogatás.
Mit tanult ebből a kulturális mélyfürdőből? Mit adott önnek India?
Szakmailag csodálatos, amit itt kaptam. Rengeteg koncerten és szertartáson vettem részt. Otthonról nézve úgy tűnt, hogy a raga egy zenei műfaj. Hát nem az! Komoly szövegeket kell megérteni, egy attitűdöt, egy több ezer éves kultúrának az alapvetéseit. Nem elég leírni a ragahangsort. A szakmai rész összefügg a társadalom és a kultúra megismerésével. Itt tulajdonképpen a világhoz való hozzáállás egy másfajta módját tanulom, másképp élem meg itt az életet.
Ráérősnek tűnik a tempó, mert meleg van. Láttam a neten, hogy otthon is volt 31 fok április közepén, de itt, Indiában normális, hogy most 38 fok van árnyékban. Szeptemberben még elkaptam a monszun végét, amikor ideértem, végül a harmadik évszakot tapasztaltam meg: a monszun után a száraz telet, aztán a nyarat a zsibbasztó hőséggel. Sokat épültem abból, hogy minden szerdán eljárok egy hindu zeneiskolába.
Aztán kiderült, hogy ez nemcsak zeneiskola, hanem egyházi központ is. Nem téríteni akarnak, csak élik az életüket. Felfestenek egy pontot a két szemem közé, együtt éneklek velük, együtt eszünk, természetesen kézzel. Van ennek valami finom szertartásjellege. Hegedülni tanulnak, én a kövér hegedűnek becézett csellómmal minden hétfőn elmegyek, és tanítom nekik a mi nyugati zenénket.
Mi, nyugati emberek, kiraboltuk a gyarmatokat, közben itt, Indiában él egy ősi kultúra. Igaz, hogy ki-kiköpnek menet közben a motorról, amit idegesítő látni, és jókat böffentenek evés után, és nagyon másképp élnek az indiai tömegek, mint mi, Európában: mély nyomorban és szemétben. Egy kolléganőm azt mondta, hogy itt minden felnagyítódik. Találkoztam vallási túlfűtöttséggel, hajléktalansággal, a polgári középosztály kvázi jólétével és a „ricsmen” kivagyiságával, bájával… Megéltem és belerázódtam ebbe a tempóba, közben a fűszeres ételek elkezdték kikezdeni a gyomrom. És hiányzik a saját kultúrám, a gyökereim.
Örülök a döntésemnek, hogy nem csak a felszínt kapargattam meg itt, hanem megismerkedtem a kőkemény valósággal. Ez az elmélyedés szellemi és lelki is. Nem lihegem túl a spiritualizmust, inkább maradnék a natúr élmények külső-belső varázsánál. De van valami gyermeki kíváncsiság az ő megközelítésükben. Mindenhol leveszik a cipőt beltérben, megadják a módját az étkezésnek is. Ősi és nagyszerű vívmányai ezek a mindenkori civilizációknak. Indiában másként vannak jelen az életben az emberek, kaptam egy másféle rátekintést a világra. Nagyszerű érzés, csak közben az egyetemi campus vendégházában egy ventilátor jelentette a hűtést, még egy hűtő sem volt, azt is ki kellett találnom, hogy hol mossak. Nem panaszkodni akarok, csak tényleg mindent ki kellett alakítanom az életemben. Nagy tanulság volt az alkalmazkodási képességem határainak megismerése is. Nem csak duma, ez tényleg egy belső utazás. Néha egyszerűen túl kell élni a nehézségeket. Azt tudom, hogy otthon másként fogok élni ezután.
A túlélést emlegette: a támadáson kívül is találkozott kemény helyzetekkel?
Kétszer voltam beteg. Kétszer ittam vizet véletlenül, egyszer az uszodában. Nagyon belázasodtam, köhögtem egy hétig, erős gyógyszereket kellett szednem. Egyszer egy bulin csapvízzel hígították a rumot. Akkor már nem lettem annyira beteg, de... Már az átkelés az úton is elég komoly feladat itt, de ez inkább önirónia részemről. Közben meg csodálatos dolgok történnek, barátságos és kontrasztos ez a hely. A blogom címének is ezt adtam, egy kis csavarral: India Bharat/ságos és kontrasztos. (Narendra Modi, India miniszterelnöke India kétezer évvel ezelőtti nevét, a Bárátot használja a ma bevett elnevezés helyett.)
Amióta hazaugrottam karácsonykor, nehezebben telik az idő. Egyre jobban beleláttam a társadalmi folyamatokba, a szokások és több minden kicsit olyan, mint száz éve nálunk, de közben gyors tempóban lüktet itt is a XXI. század, a hivatalosan nem létező kasztrendszer nagyon is létezik. Roppant összetett dolgok ezek.
Mi az, ami hiányzik Magyarországról, és mi az, ami nem?
Az emberek, a társaim, a barátaim hiányoznak. A gyerekeim, a barátnőm… A nyolc hónapos vállalással kicsit túlléptem a saját határaimat. Lassan szeretnék újra „normális” életet élni, közeledik a hazautazás. A pörkölt is hiányzik, a villamosok, az, hogy kényelmesen hátradőlve megigyak egy sört. Ahogy olvasom, otthon is nehéz idők járnak, de ott mégiscsak létezik egyfajta kulturális beágyazottságom. Ezt most éreztem meg igazán, mert itt, Indiában sok mindenért meg kell küzdenem. Egy normális kajáért, de akár azért is, hogy eljussak A-ból B-be. Ezek az apróságok is részei az egésznek. Az identitásomnak.
Viszont egy dolog nem hiányzik Magyarországról: a gyűlölködés, az óriásplakátok szitokszavai, az, hogy nem lehet nyilvánosan véleményt formálni, mert inkább hallgat mindenki, nehogy durva vita legyen belőle, mert az érvek nem számítanak, csak az érzelmek. Bár úgy tűnik, valami most megmozdult, hamarosan meglátom a saját szememmel. De a „magyaros” közöny nem hiányzik.
Én úgy szeretném szeretni a hazámat, hogy szólni merjek a hibáiért. A buta melldöngetésért, az irigységért, hogy a szomszéd füve tényleg mindig zöldebb. A kölcsönös egymás meg nem értése mindig is zavart otthon. Mindig bíztam abban, hogy ahogy modernizálódik az ország, úgy a politikában is létrejön egy demokratikus harmadik út. És estemben, ami nyűg számomra, azzal meg is vagyok fogva.
A kultúra szerves része a mindennapjaimnak, a zene, a költészet. Nem hiszem, hogy huzamosabban el tudnám hagyni Magyarországot. Maximum egy mindent elsöprő szerelem tehetne róla. De én hazavágyom. Pedig tudom, milyen az otthoni szürkeség, a lehúzás és a közöny. Úgy érzem, megvan bennem az egészséges hazafiság és a kozmopolitizmus is. Egy ideig jó más kultúrában megmártózni, de csak azzal együtt, hogy tudom, hol van az igazi bázisom. Innen, a hétmilliós Púnéból, ami kisvárosnak számít Indiában, még élesebben látszik a különbség. Egészen más léptékek vannak itt. Megélni lehet csak, elmagyarázni nem. Most még elvarrom a szálakat, és lassan hazaröppenek: akinek hiányzom, májusban keressen, akkor már otthon leszek.
