Beépített utaskísérők, kémkedésre kötelezett magyar vendéglátósok és ügynököket kicselező kelet- és nyugatnémet turisták a Balaton-parton. A hatvanas évektől kezdve az NDK állambiztonságért felelős központi államigazgatási szerve – a Stasi – attól rettegett, hogy olyan ideológia és politikai befolyás érheti a Balatonnál nyaraló keletnémeteket, ami miatt aztán tömegesen megszökhetnek a nyaralásból. A Stasi a szocializmusban megszállta a magyar tengert. Az árnyékhadsereg még lakóhajókat is akart a Balcsira, hogy onnan figyelhessék meg a nyaralókat, de ezt a magyar belügyminisztérium megtiltotta, hiszen korábban sem voltak lakóhajók a Balatonon. Így szerintük azok hirtelen megjelenése nevetségesen nyilvánvalóvá tette volna, hogy kémkedésre használják őket.

A disszidáló honfitársaiktól rettegő keletnémet „ávósok”

Csaknem 72 évvel ezelőtt, 1949. október 7-én alakult meg a Német Demokratikus Köztársaság. A szocialista állam negyven évig létezett, egészen a berlini fal leomlásáig. De addig sem volt fenékig tejfel az élet a keletnémet államhatalom kőkemény szocializmusában tengődő 16 millió ember számára. A berlini fal megépítése előtt százezrek szöktek Nyugatra a szovjet mintaállam kényszeruralma elől. Emiatt akkora gazdasági válság alakult ki az NDK-ban, hogy majdnem belerokkant az ország; az emiatt kitört 1953-as felkelést is csak szovjet segítséggel tudta leverni az állam. 1961-ben végül befalazta a hatalom a saját állampolgárait a szocializmusba.

Az NDK elsődleges feladatának tekintette az állampolgárai totális megfigyelését és megfélemlítését; a disszidálás főben járó bűnnek számított, ezért a határon tűzparancs volt érvényben. A 16 millió keletnémet után több mint negyedmillió ember kémkedett az NDK-ban: kilencvenezren teljes munkaidőben, 170 ezren pedig spicliként dolgoztak a Stasinak, amely a hatvanas évektől kezdve nyári ügynököket is kiképzett és alkalmazott a keletnémet turisták megfigyelésére.

Stasi-ügynökök a Balaton-parton

Az NDK Állambiztonsági Minisztériuma minimálisra csökkentette az NDK és az NSZK közötti érintkezést, ám cserében két hét utazási szabadságot adtak a keletnémeteknek, persze megfelelő kontrollal és csupán baráti országokba. Jobst Ágnes, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának történésze szerint a szövetséges országokba történő kiutazás szelepfunkciót látott el a Német Demokratikus Köztársaságban.

„A Balaton és Magyarország nagyon kedvelt volt a keletnémetek között, de Bulgáriába és Csehszlovákiába is szívesen mentek. Amiért Magyarországot jobban szerették, az a csehszlováknál kedvezőbb éghajlat és az volt, hogy relatív közel van. Lehetett találkozni a nyugatnémet rokonokkal és ősökkel. Persze az is fontos volt, hogy baráti területen keresztül tudták megközelíteni az országot. Az NDK-sok Csehszlovákián keresztül, a nyugatnémetek Ausztrián keresztül jöttek Magyarországra. Bulgáriával összehasonlítva itt a szolgáltatások színvonala is megütötte azt a mértéket, ami a nyugati vendégek számára elfogadható volt”

– magyarázta a történész, aki korábban Balaton címmel könyvet is írt a Stasi magyarországi működéséről.

Jobst Ágnes azt mondta: a Stasi attól félt, hogy a keletnémetek a Balatonnál találkoznak nyugatnémet rokonaikkal, barátaikkal, akik meggyőzhetik a szocialista rezsimben élőket arról, hogy az NDK-nál azért jobb hely is van a világon.

„A nyugatnémet rokonok nemegyszer kölcsönadták, átadták az útlevelüket a keletnémet állampolgároknak, olyanoknak, akik hasonlítottak rájuk, ha nem, kicsit megbuherálták a fényképet, így az útlevéllel már nem az NDK-ba, hanem az NSZK-ba mentek Magyarországról. A kölcsön adók pedig bejelentették, hogy elveszett az útlevelük, és tulajdonképpen megoldódott a probléma. A másik elég gyakori módszer az volt, hogy a kocsikban a csomagtartó mögötti rejtekhelyben vitték át az NSZK-ba a keletnémeteket”

– mesélte a Szabad Európának a történész, aki szerint sokan ezzel a módszerrel nem tértek vissza a hazájukba a balatoni nyaralásból.

A Balaton szezonális fizetett kamaszspiclijei

A hatvanas évektől robbanásszerűen megnőtt a keletnémet turisták száma Magyarországon. 1965-ben 85 ezer, 1966-ban 125 ezer ember érkezett az NDK-ból, többnyire a Balatonhoz. A számuk 1975-re már elérte a 323 ezret. Ennyi ember megfigyelésére sürgős megoldást kellett találnia a keletnémet titkosszolgálatnak.

A Stasi beszervezte az idegenvezetőket és az utaskísérőket is, akiknek az volt a feladatuk, hogy jelentsék, ha bárkit gyanúsnak találnak. Kiképzést kaptak, hogyan térképezzék fel polgártársaik kapcsolatrendszerét, hogyan használják a fényképezőgépet. A Stasi a nagyobb hatékonyság érdekében még álturistákat is bevetett, akik minden egyes utazáson részt vettek, őket a kempingfelszerelések használatára is kiképezték.

„Ami igazán megdöbbentett, az az volt, hogy 1300 körül volt a fiatalkorú ügynökök száma, akiket az iskolás évek során, nagyon érzékeny életkorban szerveztek be. Hittek vagy nem hittek a rendszerben, mindenképpen lehetőséget kínált a számukra. Ha mást nem is, de mondhatjuk azt, hogy egy operatív nyaralást. Állami pénzen két hetet eltölthettek jó körülmények között sokkal több pénzből, mint egy német átlagcsalád a Balaton partján. Ha így gondolkoztak, akkor lehet, hogy megérte nekik”

– mesélte Jobst Ágnes történész, aki azt is elmondta: a hatvanas évek közepétől külön operatív csoportként létrehozták a Balaton-brigádot, amelynek feladata hatvan százalékban a magyar tenger partján nyaraló keletnémetek megfigyelése volt.

Miért nincs lakóhajó a Balatonon és miért volt a falnak is füle?

A Stasi 1971-ben még azt is felvetette a magyar belügyi egyeztetésen, hogy a Balatonra telepített lakóhajókról sokkal nagyobb hatékonysággal tudná megfigyelni a gyanús keletnémet és nyugatnémet turistákat. Ám a magyar belügyi vezetők nem támogatták az ötletet, mivel szerintük a magyar tengeren addig sem voltak lakóhajók, és túl nagy feltűnést keltettek volna, ez pedig azonnal köztudottá tette volna, mire is használják őket.

A konfrontáció ellenére azonban a magyar titkosszolgálatok aktívan támogatták a Stasi ügynökeit, főleg operatív eszközökkel, információval, logisztikával és telefonlehallgatással.

„Az állandóan jelen lévő Stasi-ügynökök számára Budapesten lakóingatlanokat, konspiratív lakásokat bocsátottak rendelkezésre. A Ferihegyi repülőtéren például állandó parkolóhelyet biztosítottak számukra. A Balatonon a Somogy és Veszprém megyei rendőr-főkapitányságok állambiztonsági alosztályainak a közreműködésével béreltek számukra apartmanokat a Balaton északi és déli partján. Ezek lakóhelyként és találkozási pontként is funkcionáltak”

– mondta Jobst Ágnes, aki szerint minden valamirevaló szállodában volt legalább egy ember, akinek jelentenie kellett. A siófoki Lidó Szálló ügynöke például arról küldött jelentéseket, hogy egy nyugatnémet férj érkezett keletnémet feleségéhez és gyermekéhez, és egy szobában laktak a nyaralás ideje alatt. A magyar spiclik nem voltak túlságosan motiváltak.

„Az alsóbélatelepi Napsugár kempingnek egy nő volt a gondnoka. Ő is feladatul kapta, hogy figyeljen a keletnémet és nyugatnémet állampolgárok találkozásaira. De ezek nagyon semmitmondó jelentések voltak. A szállodák portásait ugyanerre, rendszeres adatszolgáltatásra kötelezték. Így például a budapesti Duna Intercontinentalban 73 március-áprilisából már nyolc ilyen esetről küldtek jelentést. A feljelentettek között még olyan egyedülálló, kétgyerekes családanya is szerepelt, aki azért került a jelentésbe, mert nyugati turisták fizették a szállása költségeit. A Flamenco szállodából is találtam ilyen adatsorokat, azok 86-osak voltak. Ott huszonegynéhány keletnémet turistáról számoltak be, akik együtt laktak nyugatnémet állampolgárokkal”

– tette hozzá.

A keletnémet kémhelyzet abszurditása

Jellemző volt, hogy a keletnémet turisták egyénileg utaztak Magyarországra épp azért, hogy legalább a kéthetes szabadságuk idejére kikerüljenek a Stasi látóköréből. A történész szerint egyébként sokan nem mertek az NDK utazási irodáihoz fordulni éppen a kémek miatt. Ám a Stasi által ráfordított pénz és erőfeszítés ellenére irreális és hiábavaló volt az a törekvés, hogy teljeskörűen vagy – az elvárásaikhoz képest – hatékonyan megfigyeljék a Balatonnál nyaralókat.

A keletnémetek, hogy kicselezzék a kémeket, inkább egyénileg utaztak Magyarországra, nem foglaltak előre szállást utazási irodán keresztül, hanem amikor megérkeztek, „zimmer frei-eztek”. Ráadásul mivel baráti országból érkeztek, nem kötelezték őket rendőri bejelentésre sem – meséli Jobst Ágnes, hogyan csináltak bolondot a saját állampolgáraik a Stasi-ügynökökből.

„1985 nyarán egy fonyódi ikerházba vártak keletnémet nyaralókat. A kiküldött ügynök kereken három héten át strázsált a megadott cím előtt. Mindhiába, mert a címre várt keletnémet család nem bukkant fel. Az ügynök azt jelentette, hogy különösen gyanúsnak találta, hogy az üresen álló nyaralóra még csak a Zimmer Frei táblát sem tették ki. Ez mutatja a helyzet abszurditását. A rákövetkező években is meglehetősen sok előretervezett ellenőrzés hiúsult meg ilyen módon. Akit vártak, nem érkezett meg címre. Mindez azt mutatja, hogy kiutazáskor fiktív címet adtak meg.”

A fonyódi pulóverpiac

Azonban az egyéni utazásnak nem csak előnyei, hanem hátrányai is voltak. Az utazási irodáknál előre lefoglalt szállásokért és az ellátásért helyben már nem kellett fizetniük a turistáknak; cserében a kémhálózat magyarországi ügynökei a keletnémetek minden lépését figyelte. Az egyénileg szervezett utazóknak viszont mindenért helyben kellett fizetniük. De a szűkösen mért valutakeret erre csak a legritkább esetekben volt elég.

Jobst Ágnes történész kutatásából kiderül, hogy a keletnémetek napi harminc márkát hozhattak magukkal, ami átszámolva akkori árfolyamon nagyságrendileg 14 napra 2 100 forintot tett ki. Ebből kellett kifizetniük a szállást, a szórakozást és az ennivalót is, ami azt jelentette, hogy a nyaralás kellős közepén már rettenetesen megszorultak. A tapasztaltabbak már az NDK-ban bepakoltak a kocsijukba olyan árukat, amelyeket pénzzé tudtak tenni Magyarországon, és ennek az eladásából fedezték a nyaralás utolsó napjait.

„Fonyódra könnyű volt elérni miden irányból. A turisták olcsó pulóvereket árultak a piacon. De nemcsak ezt, hanem NDK turmixgéptől kezdve a háztartási kisgépekig szinte mindent. Ez volt a szerencsésebbik megoldás. Aztán volt egy kevésbé szerencsés, amikor annyira kifogytak a pénzből, hogy kisebb áruházi lopásokat követtek el. Nem nagy dolgokra kell gondolni, dezodort, szappant, üdítőitalt, teljesen alapvető cikkeket loptak"

– mesélte a Szabad Európának a történész.

Míg a Stasi mindvégig a tömeges és totális elhárítás elvén működött egészen 1989-ig a berlini fal leomlásáig, addig Magyarországon – Jobst Ágnes történész szerint – az 1956-os események után lazult a belügyi szervek szigora.

A Stasi tudta azt is, hogy Rajk László Galamb utcai butikjában a magyar hatóságok razziát tartottak a nyolcvanas évek elején, és szóvá tették, hogy Rajkot nem tartóztatták le, csak pénzbüntetésre ítélték. Az NDK Állambiztonsági Minisztériuma pontos információkkal bírt a magyar szamizdatmozgalomról is, és kifogásolták a magyar hatóságok puhányságát. Míg az NDK-ban börtönbüntetés járt az ellenzéki tevékenységért, a nyolcvanas évek Magyarországán inkább csak adminisztratív eszközökkel léptek fel a kihágások ellen.