Az elmúlt három év alatt Saraskin csaknem kétezer városban és faluban járt Oroszországban.

Az 55 éves férfi a Szovjetunió ukrán részén született, de később egy orosz városban, Tomszkban telepedett le. Saját bevallása szerint azért vállalkozott a hosszú útra, mert könyvet szeretne írni Oroszország elnéptelenedő vidékeiről és eltűnő falvairól.

Mióta ellopták a hátizsákját, amely tele volt újságokkal és jegyzetekkel, a korábbi történelemtanár egyre népszerűbb blogjában teszi közzé élményeit és fényképeit, Oroszországban sétálva címen. Követői pénzadományokkal támogatják, hogy meglegyen mindene, ami az utazáshoz kell.

A férfi mindennap 30-35 kilométert tesz meg, bár nem mindet gyalogosan. Szokott stoppolni is.

A melegebb hónapokban sátorban alszik, de télen vagy a helyieknél húzza meg magát, vagy szállodában vesz ki szobát.

Saraskin szíve szerint már 2002-ben útnak indult volna, de végül csak a válása után tudott belevágni a kalandba.

„Ahhoz, hogy lásd Oroszországot, és megértsd a történelmét, végig kell gyalogolnod rajta", mondja Saraskin.

A férfi akkor döntötte el, hogy gyalog fog belevágni regényes útjába, miután végigautózott Oroszország autópályáin a testvérével, és rájött, hogy mennyi mindent kihagytak így. „Annyira gyönyörű tájakon haladtunk keresztül, hogy csak körbe-körbe forgattam a fejem. De nem állhattunk meg mindenhol, hogy kiszálljunk, és fényképet készítsünk."

Saraskin azt meséli, hogy a több tízezer kilométeres útja során eddig egyszer, 2019 októberében találkozott medvével, de a vakujával sikerült leráznia. Menekülés közben felvette egy autó, később azonban lerobbant.

Ennél sokkal veszélyesebb volt az, amikor egy farkasfalkával találta magát szemben. „2018 novemberében, a kietlen Kalmükföldön állítottam fel éppen a sátramat, amikor éreztem, hogy valaki figyel" – meséli a Szabad Európának.

„Nyolc farkas ült és bámult engem, tőlem körülbelül nyolc méterre lehettek. Halálra rémültem. A szívem majd kiugrott a helyéről. Leültem, és elkezdtem beszélni hozzájuk, egyik kezemben egy késsel, a másikban meg egy baltával. Nem emlékszem, hogy miről és mennyi ideig beszéltem, talán öt, hat vagy hét percig. De végül felálltak, és otthagytak. Láthatólag untattam őket. Utána még vagy tizenöt percen át annyira remegtem, hogy két cigarettámat is eltörtem véletlenül, amikor rá akartam gyújtani. Valószínűleg nem voltak éhesek, különben nem hinném, hogy ma itt ülhetnék, és beszélhetnék."

Saraskin azt meséli, hogy nagyon vendégszeretőek a helyiek, akikkel útja során találkozott, de megrázta, hogy milyen körülmények között kell élniük a vidéki területeken, ahol „minden pusztul", mondja.

„Sok falu teljesen elnéptelenedett már, vagy alig lakják. Amerre jártam, minden körzetben, minden tartományban voltak olyan falvak, ahol már csak egy-két ember élt. Ez nagyon szomorú."

Saraskin jelenleg Szentpétervár felé tart, onnan kelet felé tervezi majd folytatni az útját, az ország középső részén keresztül, egészen hazáig, Tyumyenig, ahol könyvet ír majd élményeiről. Utána azonban ismét útra akar kelni.

„Még nem jártam be egész Oroszországot; nem voltam Jakutföldön, a Magadani területen, Csukcsföldön, Szahalinban vagy Kamcsatkán. És Észak-Kaukázust sem jártam még be. Szóval, még sok munka, hosszú út áll előttem", mondja.