Az oroszországi Kuzbassz régió idén ünnepli fennállásának 300. évfordulóját. A délnyugat-szibériai Kuznyecki medence a világ legnagyobb szénkészleteivel rendelkezik. A térség gazdag ugyan ásványi kincsekben, de az ottani falvakban továbbra is nyomorúságos az élet. Egy helyi fotós, Szvetlana Lihanova annak szentelte az életét, hogy dokumentálja a Kuzbassz mindennapjait és az emberek küzdelmeit.

Szvetlana Lihanova Jurgában, a Kuzbassz északnyugati részén fekvő városban született. Az elmúlt hét évben nem vált meg a fényképezőgépétől. Képeinek fő témája az eltűnőben lévő orosz vidék, illetve a Kuzbassz falvai.

„A fényképezéshez véletlenül jutottam el – meséli. – Egy vasúti pályaudvaron dolgoztam marógépkezelőként, és 2014 szilvesztere előtt elbocsátottak. Ezután több szabadidőm volt."

„A rokonoktól kaptam ajándékba egy kis Samsung fényképezőt, amellyel az első tudatos fényképemet készítettem. Gyümölcsöt mostam, és a vízcseppek olyan szépen folytak szét. Le akartam fényképezni. De ahhoz, hogy megértsd, hogyan lehet a vízcseppeket »megfagyasztani«, értened kell a fényképezőgép beállításait. Ezért elkezdtem tanulni, és az interneten keresgélni az információkat. Éjszakánként mesterkurzusokat néztem, jegyzeteltem. Ugyanakkor fényképeztem, és sok képet tettem közzé a közösségi médiában. A hozzászólásokban néhányan dicsérték, de volt, aki kritizálta őket. Be akartam bizonyítani, hogy jobbat is tudok csinálni."

„Miért fotózom a falvakat? A gyermekkorom miatt. Emlékszem egy falusi házra, amelyben a szüleimmel éltünk, amikor 3–5 éves voltam – Pihtacsban, a Tajga és Anzsero-Szudzsenszk (Kuzbassz-beli városok) közötti kis vasútállomás mellett. Aztán Tajgába költöztünk – tulajdonképpen egy nagyon hasonló városba, csak az nagyobb volt. Egy kunyhóban éltünk, amelyen négy tulajdonos osztozott. Az egyik oldalon volt egy vasútvonal nyárfákkal, a másikon mocsarak és tavak."

„Napokon át játszottunk a természetben, úsztunk, vadszamócát szedtünk. A faluban az emberek őszinték, nyitottabbak, mint a városban. Ezért a falu témája nagyon közel áll a szívemhez" – mondja Lihanova.

„Nagyon szomorúan figyelem, hogy az igazi orosz falu néhány évtizeden belül eltűnik. A házak már nem fából épülnek, hanem vályogból és palából" – mondja.

„Egy halász vagy gombaszedő számára a folyamat a fontos, nem az eredmény. Számomra ugyanez a helyzet. Volt egy vágyam, hogy fényképezzek. Csapot-papot otthagytam, elindultam, és Tajga utcáin bolyongtam, hogy valami érdekeset találjak, és lefényképezzem."

„Találkoztam Tatyjanával, egy Anzserkából való fotóssal. Együtt kezdtünk el járni a falvakba. Egyszerűen csak megérkeztünk a vasútállomásra, kinéztük a térképen egy olyan falut, ahol még nem jártunk, és elindultunk. Minden spontán történt."

Lihanova gyorsan fejlődött a hobbijában. Felvették az Oroszországi Fotóművészek Szövetségébe, a Kemerovói Kulturális Intézet tagja lett, és a döntőbe került az orosz veteránokról szóló sorozat egyik fotójával az Oroszország legjobbja fotópályázaton. Ezután a Tajginszkij Rabocsij című újságnál dolgozott, és megbízást kapott, hogy kísérje el szociális munkások egy csoportját, akiket azért küldtek ki, hogy második világháborús veteránokat köszöntsenek fel.

„Amikor találkoztak velünk, majdnem mindegyik elsírta magát. Nem tudom, hogy az öröm könnyei voltak-e, vagy azért sírtak, mert csak ünnepnapokon gondolnak rájuk" – mondja Lihanova.

„Természetesen nem minden fotó került be az újságba, de május 9-re (Oroszországban a Győzelem napja) kiállítást szervezhettem. Először Tajgában, majd egy évvel később Kemerovóban."

„Leginkább egy idős asszony ragadott meg Kuzel faluból – emlékszik vissza Lihanova. – Olyan lelkesen kapta el az ajándékba kapott 5000 rubelt (kb. 20.600 forint), elkezdte számolni a pénzt, és azonnal eldugta. Sírni akartam. Bár a fiával és a menyével élt, a házuk olyan rendetlenségben volt, hogy jobb lenne, ha szociális otthonba kerülne."

„2017-ben a Szuranovo falu iskolájáról készült sorozatom egyik képe felkerült az Oroszország legjobbja győzteseinek listájára" – mondja a fotós.

„Ez a fotó egy orosznyelv- és irodalom-tanárnőt, Zinaida Jevsztyignyejevnát mutatja. Szuranovóban született. Egész életében a helyi iskola tanára volt. És még mindig ott dolgozik, pedig már elmúlt 80 éves. »Az iskolában fogok meghalni« – mondta.”

„Szuranovóból Tajga vonattal harminc kilométer. Tajgával négy évvel ezelőttig lényegében nem volt közúti összeköttetés. Már negyven éve ígérik, hogy megépítik az utat, de a kemerovói térségi vezetés nem siet az ígéretek teljesítésével.”

„Hogyan élnek az emberek Szuranovóban? Van egy kis vasútállomás, ahol néhány ember dolgozik. Néhány ember meg Tajgába ingázik. A többiek nyugdíjból élnek. És az erdőbe mennek, gombát gyűjtenek. A legtöbb ember el akar vándorolni, el akarja hagyni a falut. De vannak kivételek. Találkoztam egy fiatal nővel, egy sokgyermekes anyával. A helyiek azt mondták, hogy Tomszkból költözött oda, férj nélkül. A családi pótlékból vett egy romos házat. Az államtól kapott gyerektartásból élnek."

„De leginkább az döbbentett meg, hogy Szuranovóban hogyan temetkeznek. Az elhunytakat felpakolták egy vonatra, és elszállították őket Anzsero-Szudzsenszkbe boncolásra, majd vonattal vissza a faluba. Télen a temetőbe vezető utat lapátokkal tisztították meg a hótól, és a halottakat szánon vitték a temetésre" – meséli Szvetlana.

„Ez a fotó a Szuranovóban található, növényekkel benőtt, ellátó felcserpont és gyógyszertár épületéről készült" – mondja Likhanova. A felcser olyan orvos, akinek nincs teljes képesítése, és ezért más a besorolása.

„Tizenegy kilométerre Tajgától van egy másik falu, Kuzel. Néhány éve nyílt meg ott egy új felcserpont és gyógyszertár, de azóta bezárták. Nincs, aki ott dolgozzon. A mentősök csak alkalmanként mennek ki, amikor egyszerre kell beadni sok oltást. Írtam egy bejegyzést a Facebookra, azt kérdeztem a barátaimtól és a feliratkozóktól, hogyan lehetne megoldani ezt a problémát. Arra jutottam, hogy az egyetlen kiút egy a kis falvakból a nagyobb településekre való áttelepítési program lenne."

„A kemerovói régióban rengeteg kistelepülés van. Amíg ott állami gazdaságok voltak, addig stabilitás volt. Az emberek normálisan éltek. Az állami gazdaság munkát és lakhatást biztosított. Most pedig a falvakban minden vállalkozás összeomlott, de ott vannak az emberek. Ma már nincsenek iskolák. Semmi. Hogyan lehet ez túlélni? Csak ha áttelepítik a lakosokat."

„Szuranovo faluban most kevesebb mint száz ember él. Az iskolában tíz diák maradt. A falu utolsó gyereke jövőre megy első osztályba, óvodás pedig már nincs több.”

„Nemrégiben volt a Kuzbassz régió 300. évfordulója. Ezek az ünnepségek nem a falusiaknak szólnak, mert ők jobbára a Kuzbassz nem szeretett gyermekei" – mondja Szvetlana.

„Az egyetlen, ami jó dolog a falvainkban, az a környezet. De az utak rosszak. A szövetségi autópálya mentén fekvő falvak kivételével az összes falut nehéz megközelíteni. Sok helyre csak földutakon lehet eljutni, ezeket ősszel és tavasszal elmossa a víz, télen pedig nem tisztítják meg a hótól."

„Nemrég az Anzsero-Szudzsenszk melletti Szergejevka faluban jártunk, és sehol sem találtunk internet-hozzáférést. Egy helyi lány mutatott nekünk egy helyet a villanyoszlop alatt, ahol volt valami jel. Az emberek parabolaantennákat szerelnek fel, de senki sem garantálja nekik a normális jelet. Pedig az iskolásoknak szükségük van a széles sávú internetre, ha azt akarjuk, hogy rendesen fejlődjön a személyiségük" – mondja.

„A nagyvárosok közelében lévő falvak jobban néznek ki a nyaralók miatt. Átalakulnak, és inkább elit nyaralótelepeknek tűnnek. Egy igazi faluban az emberek nemzedékek egy helyben élnek, a régi házakat pedig a fiatalabbak öröklik meg. Ott nagyon különleges a hangulat."

„Az igazi falvakban más a mentalitás. A fotóimon szereplő emberek mind alkalmi ismerősök. Amikor fényképezőgéppel sétálok az utcán, az emberek érdeklődni kezdenek, és elkezdünk beszélgetni."

„Az emberek gyakran meghívnak egy teára – mondja Lihanova. – Jurtij-Konsztantiynovij faluban, amelyet a köznép Tatárnak nevez, mert tatár település, meglátogattunk egy idős nőt, Abaut. Egy kétszintes kupecházban lakik, ami kívülről igazi kúria. De rossz állapotban van. Abau ezért egy földszinti szobában él."

„Egy régi komód, egy kályha és egy kifeszített takaró az ágy fölött, ott alszik. Valószínűleg nem könnyű fűteni a helyet, de a »sátorban« melegebb van. Az első gondolatom az volt, hogy egyáltalán nincs pénze, de ő mást mondott. A nyugdíja majdnem 22 ezer rubel (ami csaknem 91.000 forint) havonta. Egyedül él. Tapintatlanság volt megkérdezni, hogy mire költi a pénzét.”

„Az értékei egy fényképalbumból, egy kis rádióból és egy poszterből állnak, amelyen Aman Tulejev (a Kuzbassz korábbi, húsz éven át hatalmon lévő kormányzója) arcképe látható. És egy felfújható csónak… A szomszédok elmondták, hogy néhány tomszki lakos jött ide, azt mondták, hogy a ház műemlék, és sok pénzt ajánlottak neki, ha Tomszkba költözik. De ő nemet mondott. Mások az értékei, és nem anyagias."

„Sok visszahúzódó ember van itt. Télen Butovkában voltunk. Ez egy volt bányászfalu, amely most Kemerovo külvárosában van. Láttunk egy földbe ásott viskót. Csak egy ablak és egy ajtó lógott ki a hó alól. És egy koszos fickó jött elő ebből az ásott házból. Elkezdtünk beszélgetni. Régen geodétaként dolgozott. Magányos ember, nincs családja."

„Azt hittük, hogy aszociális típus, talán alkoholista, de azt mondta: egyáltalán nem iszik és nem dohányzik. A nyugdíja minimális: 13 ezer rubel (175 dollár) havonta. Amikor megkérdeztük, hogy unatkozik-e, azt mondta: »Miért kellene unatkoznom? Imádom a kutyákat. Öt van belőlük. Két-három vödör krumplit ültetek, tízet kiások. Veszek gabonapelyhet. Van elég élelem nekem és a kutyáknak is.«"

„Megkérdeztem tőle, ha az állam adna neki egy lakást, elköltözne-e – meséli a fotós. – »Minek? Én itt is jól érzem magam«, válaszolta a férfi."

„Szinte minden falusi házban van egy polc, ahol egy ikon áll. A városokban sokan csak húsvétkor vagy Szentháromság vasárnapján emlékeznek meg a hitükről. De vidéken a hit más – egyszerű és állandó" – mondja Lihanova.

„Én magam ritkán járok templomba, de a Tomszk melletti Kornyilovo faluban megdöbbentett az istentisztelet. Ott a pap nem olvas, hanem énekel. Ez még a nem hívőket is lenyűgözi."

„Jól emlékszem egy lerombolt templomra is Isim faluban. Gyermekkoromban Tajgában is volt egy hasonló. Gyerekként csodálkoztam, hogy a tető romjain keresztül egy nyírfa nőtt ki."

Szvetlana azt mondja, nem keres pénzt a fotózásból.

„Egyszerűen nem tudok – mondja. – Szerkesztőségekkel nem tudok együttműködni, mert nem vagyok képes megbízásra dolgozni. Ugyanezért nem foglalkozom kereskedelmi fotózással sem. Próbáltam esküvőket, ballagásokat fotózni, de rájöttem, hogy nem érdekel."

„Nem szeretek hosszú ideig készülni arra, hogy lefotózzak valamit. Csodálom a csendéletfestőket, mert ők az idejük nagy részét az előkészületekkel töltik. Számomra a fotózás csak egy benyomás, ami a másodperc töredékéig tart. És itt az a lényeg, hogy ne hagyjuk ki a döntő pillanatot."

„Nem szeretek hosszú ideig ugyanazzal a technikával fotózni. Szeretek kísérletezni. A Kemerovói Kulturális Intézetben, ahol 2020-ban diplomáztam, a záróprojektem a piktorializmus stílusában készült – mondja. – Több éven keresztül torzító üvegen át fotóztam a Kuzbassz falvait."

„Tajgai fotósként érdekes volt számomra a választási bizottságok munkáját figyelni. A terepen, amikor az ember közvetlenül a házakhoz megy, megérti, hogyan él az orosz választó. Elmondom: szegényesen. Érdekesség, hogy a bizottság közvetlenül a szociálisan rászorulók – az idősek és fogyatékkal élők – otthonába jár a szavazóurnával. Tisztességes választás az ilyen? Kétlem."

„Az egyik házban láttam egy 35 éves szellemi fogyatékos nőt. Az ágyon feküdt egy babával a kezében, és nem értette, hogy ki és miért jött hozzá. Az édesanyja nemcsak az ujjával mutatott, hogy hol szavazzon, hanem szó szerint maga írt a szavazólapra."

„A kormányzati témakör összetett – mondja Lihanova. – Fotósként dokumentáltam a tajgai polgármester-választási kampányt. A tíz éve hivatalban lévő polgármester elutasította, hogy újra induljon a posztért, de az emberek rábeszélték."

„Különböző kísérletek történtek, hogy a megfigyelőket elzavarják a szavazóhelyiségekből. Egy közeli szavazóhelyiségben a megfigyelők rögzítették, ahogy a bizottság elnöke a polgármester vetélytársára adott szavazatokat tömköd az urnákba. Kihívták a rendőrséget, ők eljárást indítottak, másnap pedig az ügyészség megsemmisítette a választási eredményeket. Ennek ellenére a nép által megválasztott polgármestert három hónappal később eltávolították."

„A család Oroszország lelke című pályázatra küldtem be egy sorozatot, amelyet 2017-ben készítettem a Tajginszkij Rabocsij újságnak. Egy nagycsaládról szól, amely hosszú ideig nem jutott a törvény által őket megillető lakáshoz. A megjelenés után megköszönték nekem, mivel a cikk és a fotók hozzájárultak a probléma megoldásához. Azonnal anyagi támogatást és egy villanybojlert kaptak. Nem sokkal később pedig pénzt utaltak ki nekik egy ház építésére. Tavaly elmentem Tajgába, és láttam az új házukat" – meséli Szvetlana.

„Egyes fotósok azt állítják, hogy nincs szükségük nézőre. De nekem kétségbeesetten szükségem van a visszajelzésekre. Úgy gondolom, hogy a legsikeresebb sorozatom Andrejről, egy előrehaladott szklerózis multiplexszel küzdő tajgai árváról szól."

„Miután elérte a serdülőkort, egy leromlott, vécé nélküli, lecsupaszított padlójú, szigeteletlen drótokkal bekábelezett közösségi szobában kötött ki. Andrej ekkor már járókerettel mozgott. A rokonokat és a szociális munkást nemigen érdekelte a sorsa. Szülői gondoskodás nélkül maradt fogyatékos gyermekként önkormányzati lakást kellett volna kapnia, de nagyon messze volt, hogy sorra kerüljön. Egy év alatt a 9. helyről a 11. helyre csúszott vissza."

„Meglátogattam, lefotóztam, hogyan él, és feltettem a közösségi oldalakra. Nagy felhajtást csináltunk. A szociális munkások észhez tértek. Felújításba kezdtek, új vécét tettek be. De nem álltunk meg itt. Hat hónappal később megkapta a lakást, ami a törvény szerint járt neki. Új házban kapott lakást, és még meg is nősült. Gyakran hívnak, és minden rendben van velük."

„Ebben a lerobbant házban éltünk 2000 és 2005 között Tajgában. A lányom, Darija ott született. Amikor tavaly ezt a fotót készítettem, elborzadva gondoltam: mi lett volna a lányomból, ha ilyen körülmények között tölti az egész gyermekkorát?"

„A kép közepén egy lány áll babakocsival, ami azt jelenti, hogy még mindig a házban laknak. Őszintén szólva nem irigylem őket. Valami csoda folytán sikerült akkoriban eladni a lakást, és magánlakásba költözni. De végül eljöttünk Tajgából Kemerovóba."

„Lehangoló, amikor az ember negyven évig él egy városban, ugyanazon az utcán jár munkába, és látja, hogy minden évben lassan haldoklik a szülőhelye, az egykor szeretett városa. Sokáig nem volt vevő a házra. Volt egy pillanat, amikor készen álltam arra, hogy kétségbeesésemben egyszerűen otthagyjam."

„Kemerovóban inkább a külvárosban szeretek fotózni. A különböző kerületekben gyakran látok lerobbant faházakat, mögöttük új tömbökkel. Szembetűnő a kontraszt. Néha folyik az építkezés, de egy-egy faház azért megmarad, mert a tulajdonos nem akar elmenni. A város elfoglalja a falut."

„Amikor gyerek voltam, volt egy idős szomszédunk, Zina, tőle vettük a tejet. Egyedül élt, a kertben dolgozott, tehenet, borjakat, malacokat tartott, pedig már elmúlt hetvenéves. Aztán elkezdődött a vasúti híd építése. A házainkat lebontották, őt pedig egy lakásba költöztették. Nem sokáig élt ott, kevesebb mint egy év múlva meghalt. Miért? Az elvágyódás miatt."

„A kemerovói temetőben életemben először láttam hajléktalanok temetését – mintegy az élet törékeny mivoltának bizonyítékát. Árkokat ásnak, és oda teszik őket. Felállítanak egy egyszerű fakeresztet egy táblával, amelyen néhány év múlva már semmi sem olvasható. Micsoda szomorúság! Egy ember él, aztán nincs, aki eltemesse" – mondja Lihanova.

„Elkezdtem látogatni a falusi temetőket. Nem konkrét embereket kerestem, hanem valami költői dolgot – szokatlan emlékműveket, ősi textúrákat, érdekes képeket."

„Ez a fotó Isim faluban készült. Két keresztet kiástak és félredobtak. A közelben egy madár ül, a távolban pedig egy romos ház, amely szintén haldoklik, lassan eltűnik a föld színéről. Ez szimbolikus" – mondja Szvetlana Lihanova, az eltűnő szibériai falvak életét dokumentáló fotós.

Szöveg: Szabad Európa Szibériai Szerkesztőség, fotók: Szvetlana Lihanova