„Nagyon fontos lenne a kommunikációváltás az egyházvezetők részéről. Az ő helyükben keresném az áldozatokat, és elmondanám nekik, hogy jóvátesszük azokat a károkat, amiket okoztunk” – vallja Perintfalvi Rita katolikus teológus, a Grazi Egyetem katolikus fakultásának tanára, a Magyarországi Teológusnők Ökumenikus Egyesületének elnöke és az Amire nincs bocsánat – Szexuális ragadozók az egyházban című könyv szerzője.
Hogy látod, mi történik most a katolikus egyházon belül? Ferenc pápa nemrégiben arról beszélt, hogy a szülők elítélés helyett támogassák meleg gyermekeiket, ugyanakkor a Vatikán doktrínát felügyelő hivatala kiadott egy dokumentumot arról, hogy a katolikus papok nem adhatják áldásukat az azonos nemű párokra. Közben a német katolikus egyház 125 alkalmazottja coming outolt.
A nagy változások korát éljük, ebben biztos vagyok. Soha nem volt még a katolikus egyháznak olyan pápája, aki ennyire támogató módon állt volna a szexuális kisebbségek kérdéséhez. Olyan dolgokat fogalmazott meg, ami korábban teljesességgel elképzelhetetlen volt, például hogy „Ha egy meleg ember őszinte szívvel keresi Istent, akkor ki vagyok én, hogy megítéljem őt?” A meleg gyermekek szüleihez már többször szólt rendkívül támogató módon. Fontos tanácsosává tette James Martin jezsuita atyát, akinek fő célja, hogy az egyházban kezdjenek el végre másképp beszélni és gondolkodni a szexuális kisebbségekről. Ez remélhetőleg idővel hatással lesz majd a hivatalos tanításra, például a katolikus katekizmus felettébb degradáló megfogalmazásaira a melegekkel kapcsolatban. Hogy a folyamatot nem lehet már megállítani, sem visszafordítani, azt bizonyítja ennek a 125 német katolikus hívőnek a coming outja, köztük rengeteg pappal. Ugyanekkor ezek a változások sokakban félelmet keltenek, és az egyházon belül is vannak olyan politikai erőterek, amelyek szívesen instrumentalizálják ezt a félelmet, és elkezdik a híveket radikalizálni, a melegek ellen hergelni, uszítani. Tehát a folyamat nagyon komplex.
Miért vágtál bele az Amire nincs bocsánat című könyv megírásába? Miért vállaltad magadra a magyarországi katolikus egyházon belüli szexuális visszaélések feltárását?
2019 tavaszán Ferenc pápa összehívta a vatikáni csúcstalálkozót ebben a témában, mert a szexuális visszaélési ügyekről akart beszélni a világ püspökeivel. Itthon akkor megkérdezték Veres Andrást, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnökét a magyarországi helyzetről, aki azt mondta, tizenegynéhány ügyről tud. Azt gondoltam, hogy ez nagyon messze lehet a valós számoktól. Elkezdtem hát ebben a témában írni cikkeket, és a cikkek végére tettem egy felhívást, hogy ha vannak mégis áldozatok, akik eddig nem tehették, de szeretnék elmondani a történetüket, keressenek meg. Egymás után meg is kerestek, őket pedig követte a Kalligram Kiadótól Toldi Veronika szerkesztő, aztán Mészáros Sándor igazgató, hogy ebből akár könyv is lehetne. Megkérdeztem az áldozatokat, mit szólnának hozzá, és végül tíz történetet dolgoztam fel a könyvben.
Úgy tudom, ennél sokkal többen jelentkeztek. Pontosan hányan?
A könyv elkészültéig harmincöten kerestek meg, azóta tízen, de még jelentkezni fognak jónéhányan, sajnos ebben egészen biztos vagyok.
Mi van az elkövetőkkel? Tudsz olyan esetről, amikor felelősségre vonás történt?
Egy pár esetben történt egyházi eljárás, de csak három olyan esetet tudok mondani, amikor tényleg kimondta az egyház, hogy ez az ember nem lehet az egyház tagja többé, azaz az egyházjogi kódex szerint megszületett az ítélet, de sajnos ezekben az esetekben sem lett világi feljelentés. Soha egyetlenegy elkövető nem került világi hatóság elé, mert sajnos későn jutottak hozzám az áldozatok, és az összes ügy elévült. Holott vannak az esetek között olyanok, amelyek jó pár éves börtönbüntetéssel is jártak volna.
Pető Attila elsőként vállalta névvel itthon, hogy egy pap szexuális áldozata lett, erre épp őt perelték be zaklatásért.
Rendkívül etikátlannak és a keresztényi értékekkel össze nem egyeztethetőnek tartom ezt a feljelentést. Etikátlan az, hogy az egyház beperel egy áldozatot, akinek ügyében ráadásul be is bizonyosodott, hogy a szexuálisan molesztáló pap sorozatos bűnelkövető volt. Ez az áldozat csak annyit szeretett volna elérni, hogy hallgassák meg az egyház felelős vezetői. Szerintem egy áldozattal szemben ez lenne a minimális erkölcsi kötelessége az egyháznak. És akkor még nem beszéltünk a keresztényi értékekről, amiről például Jézus az irgalmas szamaritánus példabeszédében tanít. Ott is a pap és levita ment el érzéketlenül, magára hagyva az összevert és az út poros mocskában vérző sebekkel fekvő férfit. Siettek a dolgukra, és magára hagyták a bajba jutott embert. Eszükbe sem jutott, hogy elsődleges kötelességük lenne az irgalmasság cselekedeteinek gyakorlása vele szemben. Pető Attila esetében pont ugyanez történt. Egy áldozattal szemben, akit ráadásul az egyház egyik papja bántalmazott szexuálisan és érzelmileg, aminek a traumáját feltételezhetően még a mai napig hordozza a lelkében, egyszerűen kegyetlenség így bánni.
Mi volt a magyar katolikus egyház reakciója a könyvedre?
Június 4-én jelent meg a könyvem, és június 2-án adták ki a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia állásfoglalását, amelyben, úgy éreztem, indirekt módon utalnak a könyvemre. Abban az fogalmazódott meg kritikaként, hogy nem lehet erről a problémáról úgy beszélni, mintha rendszerszintű lenne, és aki így ír vagy ilyen formában kommunikál, az tulajdonképpen árt az egyháznak. A könyvem konkrétan arról beszél, hogy az egyház rossz stratégiát követ, amikor egyéni elkövetőkről beszél, és arról, hogy el kell küldeni a szexuálisan bántalmazó papokat egyéni terápiára, az majd minden bajt megold, mert a problémák sokkal mélyebb gyökerűek, rendszerszintűek. De hogy a jó példákat is említsem, ebben a másfél évben is voltak olyan papok, akik végigkísérték a tevékenységemet a háttérből, és bátorítottak, támogattak. Sőt olyan is volt, aki nekem jelentett egy esetet, azzal, hogy próbáljak segíteni, mert ő nem tud mit tenni. De ezek a papok nem mertek kiállni, szerintem azért, mert nagyon hosszú ideig az volt az egyházi retorika, hogy nálunk nincsenek ilyen ügyek, ez csak a dekadens Nyugat sajátja.
Mi a helyzet ezen a téren Ausztriában, ahol tanítasz?
Ott ez a folyamat 1995-ben indult el, amikor Hans Hermann Groër bíboros szexuális visszaélésű ügyei napvilágra kerültek. Ő maga vissza is lépett a pozíciójából, és hatalmas lavinát indított el, nagyon sok eset került a felszínre. Nagyon fontos lenne itthon is a kommunikációváltás az egyházvezetők részéről. Az ő helyükben megkeresném az áldozatokat, és elmondanám nekik, hogy jóvátesszük azokat a károkat, amiket okoztunk. Itt nagyon súlyosan traumatizált emberekről van szó, akik ha azt a reakciót kapják, hogy ti nem léteztek, akkor kinek mernének beszélni erről? Mondjuk például nekem. De egy hivatalos egyházi személynek vagy egy bejelentőrendszernek nem biztos.
Klaus Mertes német jezsuita előszavát is olvashatjuk a könyvedben, aki a németországi katolikus egyházon belül elkövetett szexuális bántalmazási ügyek feltárásának ikonikus alakja.
Ő a munkámban az egyik személyes példaképem. 2010-ben a berlini Canisius Gimnázium ügyeit tárta fel, ahova rektorként került. Hallott a kilencvenes évekből néhány gyanús ügyről, mire személyesen hatszáz diákjának írt levelet, hogy tudnak-e esetekről vagy érintettek-e esetleg, arra számítva, hogy néhányan majd jelentkeznek. Két elkövetőt találtak, és mintegy száz áldozatot ebben az iskolában, majd a botrány továbbgyűrűzött a többi, jezsuiták által fenntartott oktatási intézménybe is, és további 250 áldozat került elő. A két elkövetőhöz kapcsolódó közel száz érintett példája is mutatja, hogy milyen intenzívvé tud válni a bántalmazás rendszere egy ilyen bentlakásos iskolában, és hogy a szexuális visszaélés többnyire sorozatos bűncselekmény. Mertes atyát is rengeteg támadás érte az elmúlt tizenkét évben mind egyházi, mind politikai vonalról. Megvádolták azzal, hogy ha igazán szeretné az egyházat, akkor nem tárta volna fel ezeket az ügyeket, hanem eltitkolta volna őket a nagy nyilvánosság elől.
Nem ingott meg a hited, miközben hallgattad, olvastad az áldozatok beszámolóit?
Az én Istenbe vetett hitem nem ingott meg, ez egyébként sem kapcsolódik kizárólag az egyházhoz. Ez nálam egy sokkal személyesebb történet. Azzal kellett megküzdenem, hogy ne általánosítsak. Igyekeztem megismerni az elkövetőket, tudom a nevüket, olvastam tőlük szövegeket, hallgattam tőlük beszédeket. Döbbenetes élmény volt látni, hogy mennyien vannak. És köztük van olyan is, akit én is ismertem korábban személyesen, akit rendkívül karizmatikus embernek tartottam, felnéztem rá, elismertem a munkásságát, és most hosszú évek után kiderült, hogy tulajdonképpen mi is rejlett a szép máz mögött. Ez nagyon kemény élmény és munka volt, amivel dolgoznom kellett, hogy ne váljon általános egyházgyűlöletté bennem. Mert nem minden pap ilyen, sőt a többség nem az. Sokszor használja a média azt a kifejezést, hogy papi pedofília, ehelyett én arról beszélek, hogy egyházon belül elkövetett szexuális visszaélés, mert ez nem egy csoportra fókuszál, és nem azt mondja, hogy mindenki, aki ehhez a csoporthoz tartozik, ilyen.
Honnan jött a hited? Ha jól tudom, Szombathelyen nőttél fel. Miért döntöttél úgy, hogy teológus leszel?
Igen, szombathelyi születésű vagyok. Klasszikus módon voltam kiskoromban elsőáldozó, bérmálkozó. Akkor még a kommunizmus éveiben jártunk, nem tudta az egyház a fiatalokat megszólítani. 21 éves voltam a rendszerváltás idején, akkor jöttek vissza Szombathelyre a domonkos apácák. Azt éreztem, hogy ők tényleg megélik azt az evangéliumot, amiről olvasok, ezért akkor újból elkezdtem érdeklődni a hitem, a vallásom, az egyházam iránt. Volt egyfajta megtérésélményem is egy közösségi kirándulás alkalmával, egy húsvéthétfői természetjárás során, és akkor határoztam el, hogy szeretnék mindent tudni a hitről és a Mesterről. Először szereztem egy hittanári diplomát, aztán egy egyetemi teológus diplomát, majd szerettem volna ledoktorálni, de már akkor úgy tűnt, hogy Magyarországon nőként nem igazán becsülnének meg, ezért választottam a Bécsi Egyetemet. Ott doktoráltam le, és most a Grazi Egyetemen folytatom a habilitációs munkámat a professzori fokozat elnyeréséért.
Azt mondod, nőként nem túl egyszerű itthon érvényesülni. Nem tudom, hogy szándékos-e, vagy csak egyszerűen rád ragadt, hogy feminista is vagy azonkívül, hogy teológus, annak ellenére hogy ez most itthon egyre inkább szitokszónak számít.
Szitokszónak számít mind a politikai, mind pedig az egyházi térben, de magamat feminista teológusnak gondolom és titulálom már tizenöt-húsz éve. Ez azért van, mert kapcsolódom ahhoz a feminista teológiai hagyományhoz, amely a hatvanas években alakult ki, és női szempontból nézi meg a teológiai kérdéseket, például azt is, hogy hol van a nők tere, szerepe, lehetősége az egyházban, illetve hol nincs. De emellett felszabadításteológus is vagyok, ami a szegények, a kirekesztettek, a társadalom peremére szorítottak melletti aktív kiállást jelenti. Amit én képviselek, az egy rendszerkritikus, politikai ihletettségű mozgalmi teológia. Ezért vagyok jelen nagyon intenzíven a médiában és a közéletben is. Ez a teológia nem a négy fal közé bezárt teológia, hanem nyilvánosan is akarja hallatni a hangját.
Mondtad, hogy a közéletben is jelen vagy. A 2010-es évek közepén pont a menekültek kapcsán emelted fel a szavadat először a közösségi oldaladon egy posztban.
2015-ben kezdtem el ezt a nyilvános tevékenységet, éppen egy menekültekről írt posztommal. Minden héten Budapest és Bécs között utaztam, és én is találkoztam azzal a hatalmas menekültáradattal, akiket állatokként kezelt a magyar kormány, a földön kellett feküdniük, nem volt lehetőségük mosdani vagy normális vécét használni, és ők mégis mélyen emberségesen bántak velem, amikor találkoztam velük a Keleti pályaudvaron. Írtam erről egy posztot, ami aztán nagyon felkapottá vált. Közel százezer ember lájkolta vagy osztotta meg. Mindenfajta társadalmi kirekesztés felháborít, ezért mentem ki a Pride-ra is, ahol azt szerettem volna kifejezni heteroszexuálisként, hogy igenis többségiként is meg kell értenünk a kisebbség kirekesztettségérzését. Nemcsak nekik kell küzdeniük az emberi jogaikért, hanem nekünk is ki kell állnunk mellettük, akiknek többségiként alapjogként megvan mindaz, amit tőlük egyre inkább elvesznek.
A könyvedben azt írtad, hogy a szexuális bántalmazás témája azért lehet kétélű fegyver, mert fegyverré kovácsolhatja a politika, hogyha nem a valós elkövetőket találják meg, hanem a politikai ellenségeket. Mi a véleményed a homofóbbá alakított pedofiltörvényről, az április 3-ra meghirdetett „gyerekvédelmi” népszavazásról, illetve arról, hogy nemrégiben Orbán Viktor azt mondta a szokásos péntek reggeli beszédében a Kossuth rádióban, hogy „Van az a jelenség, amikor a gyerekeink ki vannak téve szexuális ragadozóknak – ez a pedofília kérdése. Ezt a magyar törvények jól megoldják, de most nem erről beszélünk, hanem egy másik jelenségről. Aztán hogy ez elvezet-e a pedofíliához vagy nem, erről van egy nagyon nagy vita, de ezt most én nem tartom fontosnak.”
A könyvben részletesen kifejtem, hogy nem a homoszexuálisok a pedofilok. A pedofília egy szexuális deviancia vagy egy szexuális parafília, egy pszichiátriai betegség, ami egyébként jogilag Magyarországon is bűncselekménynek minősül. Ehhez képest a homoszexualitás egy teljesen egészséges szexuális orientáció, az emberi szeretetképesség egyik variánsa, ami nem számít betegségnek 1973 óta, s főleg nem számít bűncselekménynek. Ezenkívül a világ összes kutatása is azt igazolja, hogy a pedofil bűnelkövetők nagy többsége heteroszexuális. A pedofiltörvényben, ahogy Orbán Viktor beszédében is összemosásra került a pedofília és a homoszexualitás fogalma. Úgy gondolom, hogy nagyon is tudatosan és célzatosan. Az embereknek azt kellene megérteniük, hogy a homoszexuális felnőttek ugyanúgy felnőttekhez vonzódnak, akárcsak a heteroszexuálisok, és azt, hogy a homoszexualitásnak pont annyi köze van a pedofíliához, mint a heteroszexualitásnak a nemi erőszakhoz. Vagyis konkrétan semmi. Ami pedig az úgynevezett gyerekvédelmi népszavazást illeti, azt gondolom, hogy éppen az fog ártani a gyermekeknek és a serdülőknek, amit meg akarnak szavaztatni. Egy 14–18 év közötti serdülőnek joga kell hogy legyen, hogy életének abban a szakaszában, amikor a szexuális irányultsága, illetve a nemi identitása még nem alakult ki, esetleg bizonytalansággal küzd, hogy szakszerű válaszokat kaphasson – mégpedig éppen iskolai keretek között – az őt foglalkoztató kérdésekre. Gondoljunk csak egy 15 éves fiatalra, aki ebben az életkorban érzi először azt, hogy a saját neméhez vonzódik – mindenféle segítséget meg kellene adni neki ahhoz, hogy el tudja fogadni és a saját személyiségébe tudja integrálni. Mert különben nem lesz pszichoszexuálisan egészséges, ezért nem lesz belőle soha boldog felnőtt. Tényleg ezt akarja a magyar kormány?
De közben pont egy nagyon erős keresztény, konzervatív retorikával kampányol ez ellen a kormány…
Úgy állítják be, mintha a keresztény gondolkodás homogén lenne, és minden keresztény, minden magát kereszténynek identifikáló ember olyan módon lenne keresztény, ahogy és amilyennek ők akarják. Azt is mondhatnám, hogy fundamentalista módon, holott a keresztény közösségek, keresztény emberek között rengetegen vannak, akik sokkal progresszívebben gondolkodnak. Én is ilyen teológus vagyok, maga ez a Felszabtér közösség is, aminek van már egy blogja, szintén ilyen embereket szólít meg és vonz magához, és ez mutatja, hogy a kereszténységen belül nagyon sokféleképpen lehet gondolkodni. Például ha megnézzük a német vagy az osztrák katolikus egyházi gondolkodást a nőkről, a szexuális kisebbségekről vagy a pedofília felszámolásáról, akkor látjuk, hogy nagyon élesen eltér attól, ami Magyarországon van. Pedig szerintem éppen ezek a kérdések határozzák meg az egyház jövőjét is. A genderellenességet vagy az LMBTQ-ellenességet nagyon könnyű politikai fegyverré kovácsolni, hogy véletlenül se a valós problémákról beszéljünk, például arról, hogy mennyi ember halt meg a járvány következtében vagy hogy milyen súlyos gazdasági problémák adódnak az egész helyzetből. Ha a populisták a képzelt ellenségeikről beszélnek, akkor pusztán elterelő hadjáratot folytatnak, mert így nem kell valódi politikát űzniük. Csak a szövegek, csak a szlogenek, csak a félelemkeltés, csak a bűnbakképzés meg az óriásplakátok szintjén.
Az áldozatok között – legalábbis akik bekerültek a könyvbe – vannak férfiak, nők, civilek és szerzetes is. Melyikük története volt számodra a legsokkolóbb, vagy az, aki a legközelebb került a szívedhez?
Minden történet nagyon megrázó volt, de talán az egyik legmegrázóbb Zsófi története volt, mert ő volt az első, akivel találkoztam, és aki még kiskorú volt, 14 éves, amikor egy fiatal pap áldozata lett. A mai napig nagyon fél az elkövetőtől, hogy meg fogja találni és bosszút fog állni rajta, ezért a történeteknek csak nagyon kis része kerülhetett bele a könyvbe. Nagy kockázatvállalás volt egyébként az összes áldozat részéről a megszólalás, hiszen nem tudhatjuk, hogy az elkövetők milyen lépéseket tesznek. Zsófi azt mondta a beszélgetésünk végén, hogy „Rita, harcolj értem!” Akkor éreztem azt át először igazán, hogy bármennyire is nehéz lesz ezt a terhet hordozni, nem lehet alóla kibújni. A Bibliában sok meghívásos történetről olvashatunk, amikor valaki úgy érzi, hogy kap egyfajta küldetést. Nekem ez a pillanat az volt. És Zsófia írta nekem egyszer azt is, hogy annyira fáj neki minden: „Fáj, hogy ilyen a világ, hogy ilyenek vagyunk mi, emberek. Fáj, hogy ilyen megtörténhet, hogy könnyebb félrenézni, mint látni, hogy könnyebb hazugságban élni. Könnyebb Istennek is hazudni, mint bevallani az igazságot. Beszélni kell, hátha erősebb lesz egyszer az igazság, mint a hazugság.” Ezek is az ő szavai, helyette beszélek.
Mennyi fiú, illetve férfi áldozat keresett fel?
Annak ellenére hogy azt feltételezem, hogy több lehet köztük a férfi áldozat, mégis jóval több nő keresett meg, mint férfi. Utóbbiak között volt Imre, aki viszont hihetetlen bátran, részletekbe menően el merte mesélni a vele történteket. 16 éves korától bántalmazta őt szexuálisan egy szerzetes pap egy egyházi gimnáziumban, aki ráadásul a gyóntatópapja, tanára, lelki vezetője volt, és szerelmes levelekkel is bombázta, úgy beállítva az egészet, mintha Isten kegyelmi ajándéka lenne, ami kettőjük között történik. Nála tapasztaltam meg azt, hogy rengeteg beszélgetésnek kellett eltelnie ahhoz, hogy egyáltalán a szemembe merjen nézni, miközben mesélt, ne pedig valahova a plafonra, mert szégyelli magát. Egy férfinak még nehezebb lehet azt a szégyent hordoznia, hogy bántották és nem tudta megvédeni magát. Ezért is szólalnak meg sokkal nehezebben a férfi áldozatok.
Feldmár András is írt egy ajánlót a könyvedhez, akivel egyszer éppen a titok mérgező erejéről beszélgettetek. Mit vettél észre, amikor az áldozatokkal beszélgettél, hozott nekik egyfajta enyhítést vagy megkönnyebbülést maga a beszéd, az igazság kimondása?
Hodász András szerint többet árthat, mint amennyit segíthet az áldozatoknak, amit csinálok. Ez bizonyos típusú traumánál valóban így van. Például amit az ápolók vagy a kórházi dolgozók megéltek a Covid idején, az poszttraumásstressz-élményt okoz a számukra, hogy állandóan erről beszélnek. Viszont ezekben a történetekben az a közös és az okozza a pszichés betegségeket és a személyiség mindenféle problémáit, zavarait, hogy magáról a traumáról nem tudtak beszélni. Titok lett. S ez a titok befagyott. Ezért ezekben az esetekben az, ami gyógyít, az a titoktalanítás. Vagyis hogy ki tudjam végre mondani, jöjjön ki a számon, mondjam el egy embernek, akiben megbízom, aztán valamikor a saját családomnak, a férjemnek, a páromnak, a gyerekemnek is el tudjam mondani. Ahogy beszélgettem az áldozatokkal, szinte mindegyikük felhívott másnap, vagy levelet, üzenetet írt, hogy úgy érzi, mintha évekig köveket hordozott volna, és végre le tudta tenni azzal, hogy egy olyan embernek mondta el, aki hitt neki, és aki azt mondta: rendkívüli módon sajnálom, hogy ez megtörténhetett veled. Ezért jött létre a traumafeldolgozó-spirituális csoport is, ami rögtön a könyvbemutató után elindult.
Dr. Csóka Judit klinikai szakpszichológussal és dr. Heves Andrea pszichológussal?
Így van, az első csoportunk elindult rögtön a könyvbemutató utáni vasárnap. Ennek az volt a célja, hogy azok az áldozatok, akik a könyvben elmesélték a történetüket, segítséget kaphassanak ahhoz, hogy fel tudják dolgozni azokat a hatásokat, amelyek a könyv megjelenése után rájuk nehezednek majd. Mostanra már mindannyian elolvasták az egész könyvet, így megismerték a többiek történeteit is. Volt olyan köztük, aki odaadta a párjának a kötetet, azzal a megjegyzéssel, hogy „Tessék! Ez vagyok én! És ez az a csomag, amit megkapsz velem!” Volt olyan is, aki közel huszonöt év után most tudta végre az édesanyjának elmesélni mindazt a borzalmat, ami vele történt. Ez a csoportos munka havi rendszerességgel egy nagyobb, hosszabb együttlétben folytatódik. Két pszichológussal kezdtem, most azonban kettős csoportvezetésbe mentünk át, és Heves Andrea dolgozik velünk. A csoport egyébként nyílt, mert azt a döntést hoztuk az első találkozó alkalmával, hogy fogadjuk azokat az áldozatokat, akik később szeretnének kapcsolódni. Jelenleg nyolc-tíz résztvevő van minden találkozón, újak is érkeztek közben. Ez a csoport valódi erőtér, aki eljön ide áldozatként, azt érzi, hogy nincs egyedül és nem csak vele történt ez meg.
Tőled különben ezt úgy veszik, mintha maga az egyház kérne bocsánatot? Vagy arra még továbbra is várnak?
Nekem ilyen szempontból köztes funkcióm van. Mert egyrészt teológus vagyok, ami miatt azonosítanak valamennyire az egyházzal, de nem teljesen. Nagy előnyöm, hogy nem vagyok pap, nem vagyok férfi, azaz nem azonosítanak az elkövetőkkel. De én csak azt tudom elmondani, hogy rendkívül sajnálom, hogy ez megtörténhetett velük a mi egyházunkban, viszont nem tudok bocsánatot kérni sem az elkövetők, sem pedig az egyházi vezetőség nevében, hiszen nem vagyok a hivatalos képviselője. Nem vagyok se pap, se püspök, ezért ez nem lenne hiteles az én számból. És nem is kell hogy ezt a felelősséget magamra vállaljam. Arra vágynának az áldozatok elsősorban, hogy maga az elkövető kérjen bocsánatot, vagy a közvetlen előjárója, a püspöke, a rendtartományfőnöke, aki feltételezhetően tudott a bűncselekményről, és nem tett semmit. A közvetlen felelősök kövessék meg az áldozatokat, de az még önmagában nagyon kevés, hogy bocsánatot kérnek. Ígérjék meg, hogy soha többé senkivel nem fog előfordulni ilyen, és jóvá is teszik a károkat, amiket okoztak. A teológia is arról beszél, hogy akkor van bocsánat, ha ezen a folyamaton végigmegy a bűnös ember. Ezért adtam a könyvnek azt a címet, hogy Amire nincs bocsánat. Mert ez a folyamat itt még nem történt meg a maga teljességében. Ennek a könyvnek van egy fenyegető üzenete is, mégpedig az elkövetők felé, hogy az esetek meg lesznek találva, fel lesznek derítve, és ahol az ügy még nem évült el, ott világi bíróság előtt fog felelni a bántalmazó a tetteiért. Ezt azért hangsúlyozom, mert ma is vannak olyan elkövetők, akiket nem kértek soha számon, akik például egy nyugdíjas papi otthonban élik öregkori napjaikat, de tulajdonképpen nem ott lenne a helyük. Van az egyházban egy úgynevezett vármentalitás. A vármentalitás azt jelenti, hogy van a mi várunk, ezt mindenáron védjük meg. Kifelé semmiképpen ne engedjük kiszivárogni a rossz híreket, mert akkor a világ azt fogja gondolni, hogy az egyház ilyen és ilyen. Tönkreteszi az egyház hírnevét. Ezért az az áldozat, aki megszólal, akár nyilvánosan a médiában, vagy csak elmondja a híveknek, könnyen megkapja azt a bélyeget, hogy tulajdonképpen csak lejáratja, tönkreteszi az egyházat. Nagyon sokszor kerültek ezek az áldozatok olyan helyzetbe, hogy próbálták elmondani a hívő barátaiknak vagy a hívő szüleiknek. Egyszerűen nem hitték el nekik, vagy bagatellizálták például egy olyan reakcióval, hogy „kislányom, az Imre atya mindenkivel ezt csinálja, így ijesztget, ne légy már olyan finnyás!” Nagyon különféle reakciókat kaptak. De az, hogy valójában komolyan vették volna ezeket a súlyos problémákat, hogy tényleg a saját helyi értékükön kezelték volna akár a szülők, akár a hívők közössége, azt szinte sehol nem tapasztaltam. Ennek az okát pedig abban látom, hogy ez nálunk most lett egyáltalán téma. Hosszú évtizedek elteltek úgy, hogy az áldozatokat hibáztatták, ha megszólaltak. Ezt kell először megtörni ahhoz, hogy az áldozatok valóban meg merjenek szólalni, legyen hozzá bátorságuk. Mert ha folyton visszautasításba ütköznek, vagy megszégyenítésbe, akkor ezek a nagyon mélyen megsebzett emberek nem tudnak megszólalni, és ez sajnos az elkövetők malmára hajtja a vizet. Meg annak a malmára, hogy a probléma hosszú évtizedekig vagy akár évszázadokig még az egyházban marad. Ami szerintem nagyon romboló folyamat, olyan, mint a méreg. Ezt a mérget ki kell vágni a testből, és igen, ez a mozdulat fájdalmas, de különben a méreg pusztítása miatt meghal az egész test.
Lett volna Homonnay Gergellyel egy közös projektetek. Mi lett volna ez?
Egy videósorozatot terveztünk, amiből az első rész karácsonykor látható is volt. Olyan témákról akartunk kötetlenül beszélgetni, ami mindkettőnket foglalkoztatott. Ebben benne lettek volna aktuálpolitikai kérdések, az egyház és az állam viszonyának témája, a Biblia és a vallási alapú homofóbia vagy a nőgyűlölet. Vagy az, hogy lehet-e ezekről a kérdésekről sokkal nyitottabban, elfogadóbban is gondolkodni. Azt vettük észre Gergővel, hogy bár én hívő teológus vagyok, ő pedig kétkedő, de a maga módján mégis istenhívő ember. Összekötött minket az, hogy fontosnak éreztük kiállni egymás mellett és azok mellett az emberek mellett, akiket ebben az országban bántanak. Ehhez kapcsolódott volna a bántalmazó egyház és a bántalmazó politika témaköre. Egy bántalmazott nép vagyunk, nagyon eltűrjük az elnyomást, fel kellene végre ébredni és meg kellene tanulni ellenállni.
Nemrégiben írtál róla egy lap felkérésére, ami aztán megsem jelent meg. Mi történt?
Írtam egy esszét a Continental Literary Magazin felkérésére. A témát lazán lehetett értelmezni, nem voltak műfaji szempontból sem pontosan definiált keretek. Legalábbis ezeket az információkat kaptam a felkéréskor, ami egyébként még pont Rómában ért utol, amikor karácsony előtt Gergőnél voltam vendégségben. Aki sóvárog a szabadság után, soha nem lel nyugalmat lett a címe. Arról írtam benne, hogy a hatalomvágyók és a szabadság után sóvárgók örök harca feszíti végig mind az egyéni, mind pedig a társadalmi életünket. Az írást Homonnay Gergely emlékére ajánlottam, mert az ő ügyeiről és róla is szól, és megfogalmaztam benne azokat az érzéseimet is, amit az elvesztésének fájdalma hagyott a szívemben. Az írást azonban sajnos visszadobták, miután egy apró részletet nyilvánossá tettem belőle a Facebook-oldalamon, amit rengeteg ember elolvasott. De nem ez volt a baj, hanem az, hogy állítólag „túl sok lett benne a retorikai fogás és túl kevés az analitikus filozófiai reflexió”. Azóta jelentkezett egy színházi rendező, és ha minden jól megy, még az is lehet, hogy végül színházi felolvasóest lesz belőle. Szóval megtalálja a méltó helyét, bízom benne.
