Lehetett volna hegedűművész is, de végül maga mögött hagyta a komolyzenei karriert, és a legelesettebbeknek segít megmenekülni. De Coll Ágnes, a Baptista Szeretetszolgálat emberkereskedelem elleni programjának vezetője több mint tíz éve menti a magyarokat a rabszolgaságból. Szexuálisan kizsákmányolt nők, ház körüli rabszolgaságban sínylődő férfiak a kliensei. 2019-ben nemcsak Pintér Sándor belügyminiszter, hanem az amerikai külügyminiszter is elismerte a munkáját. Nagyinterjú arról, hogy sokszor miért láthatatlanok Magyarországon a modern kori rabszolgák.
Alapvetően bölcsészbeállítottságú vagy, lehettél volna hegedűművész is, de végül az egyik legbrutálisabb pályán találtad magad. Hogy kerültél a művészi szcénából az emberkereskedelem elleni küzdelem kellős közepére?
A Balassi Intézetben dolgoztam művészeti referensként, de történt velem egy kisebb baleset, mármint tényleg kisebb, de valamiért az orvos azt mondta, hogy még maradjak otthon. Én viszont már annyira untam magam a nagy lábadozás közepette, hogy elkezdtem nézegetni önkéntes munkákat. Két lehetséges opció körvonalazódott: vagy elmegyek egy kis időre Mexikóba teknőstojásokat menteni, vagy cigánymisszióba Ukrajnába.
Hogyhogy nem a teknőstojásmentést választottad?
Az bonyolultnak és megfoghatatlannak tűnt, hogy elmenjek a francba Mexikóba, és azt sem tudtam, hogy ott mi lesz, hogy lesz. Az egész csak egy nagy bulinak tűnt. Inkább a cigánymisszióba mentem Kárpátaljára. Az sokkal közelebb állt hozzám, mert a zenészkarrierem miatt addig is állandóan kapcsolatban voltam a cigány zenészekkel, és jó kapcsolatom volt velük. Ismertem őket és azt, hogy hogyan működnek. De persze ebben benne van az is, hogy az édesanyám emberi jogokkal foglalkozó jogász volt, úgyhogy miatta is volt egyfajta rálátásom az elesettek, szegények küzdelmeire, illetve hogy a nehéz sorsú gyerekekkel kapcsolatban milyen problémák kerülnek elő. Ő mindig is a jogi hátteret intézte, hogy ezeknek az embereknek jobb legyen az életük: ha például fogyatékkal élő gyerekük van, kapjanak jogos állami támogatást.
Milyen volt a kárpátaljai cigánymisszióban dolgozni?
Ezt a Baptista Szeretetszolgálat szervezte, és úgy tűnik, hogy a munkám annyira bevált nekik, hogy kérték, hogy menjek el a következő misszióra is. Elmentem, és Szenczy Sándor (a Baptista Szeretetszolgálat alapítója – B. R.) odajött hozzám, és mondta, hogy hallotta, hogy jó munkát végzek, lenne-e kedvem a szeretetszolgálatnál dolgozni. Mondtam, hogy igen. Nagyon boldog voltam, mert korábban is akartam jelentkezni hozzájuk, csak nem volt pozíció, hiába próbálkoztam, nem találtam utat hozzájuk.
A Baptista Szeretetszolgálat emberkereskedelem elleni programvezetője vagy. 2019-ben kitüntetett az amerikai külügyminiszter, de Pintér Sándor belügyminiszter is elismerte a munkádat. Legutóbb az ukrajnai menekültválság kapcsán hívtad fel a figyelmet arra, hogy a menekülő nők könnyen az emberkereskedelem áldozatai lehetnek. Valós ez a veszély?
Igen, sajnos az. Ezek a menekülthullámok hozzák magukkal, hogy a bajba jutott emberek, akik alapvetően traumatizált, krízishelyzetbe kerülnek, könnyen kizsákmányolhatóvá, kihasználhatóvá válnak. Inkább így mondom, mert ez jobban érzékelhető kifejezés, hogy kiszolgáltatotsságukban naívabbak és kevésbé gyanakvóak. Alapvetően segítséget keresnek. Azt is mondhatnám, hogy a jobb életet keresik, és a biztonságot, de gyámolítható helyzetbe kerülnek, gyámolításra vágynak. Most, az ukrán krízishelyzetben a menekülő nők hirtelen hajléktalanná és egyedülálló anyává váltak mindenféle perspektíva nélkül. Ukrajna háború előtt is úgynevezett küldő ország volt az emberkereskedelem szempontjából, mert rengetegen indulnak el a szegénység és a kilátástalanság miatt Európa más országaiba munkát vállalni. Évente ezer embert számolunk, aki emberkereskedelem áldozatává válnak Nyugat-Európában.
Szervezett bűnözői körök állnak rá az ukrán menekültek kihasználására? Hogy működik ez? Mire használják ezeket az embereket?
Nagyon egyszerű dolga van egy emberkereskedőnek. Odamegy a határra, kinéz magának valakit. Azt mondja, hogy tud neki szállást adni, hazaviszi. Azt mondja, hogy kéne dolgozni – most a nőkről beszélek, akiket prostitúcióra kényszerítenek. Láttunk ilyeneket. Rögtön, ahogy felálltak a határállomáson a segítő egységek, jönnek olyan férfiak, akik azt mondják, hogy csak fiatal nőket szeretnének elszállásolni.
Megpróbáltam a lehető leghamarabb reagálni erre a fenyegetettségre, a FB oldalamon hívtam fel a figyelmet a veszélyre, amely egy médiakampányt generált. Készítettünk szórólapot a Miniszterelnökséggel közösen. Mi segítettünk abban, hogy mi legyen rajta a szöveg, ők pedig kinyomtatták. Kikerült ötvenezer szórólap. Úgy emlékszem, hogy a háború kitörése utáni tizedik napon teleszórták a határállomásokat és a főbb tömegközlekedési csomópontokat.
Mire használják ezeket a nőket? Mire kellenek az emberkereskedőknek?
Pontosan arra, amire gondolsz. Magyarországon belül is egyszerű a dolog. Felrakják a nőket a szexet áruló oldalakra az interneten, vagy egy lakásban kuncsaftokat kezdenek el szervezni nekik, máskor pedig továbbviszik őket Ausztriába, Németországba, Angliába. Olyan férfiakat is láttunk a határon pásztázni, akik nem magyarok voltak, és azt mondták, hogy ők csak fiatal lányokat szeretnének elszállásolni vagy szállítani.
Természetesen nem tudunk mindennek elébe menni. Mert az emberkereskedelem jelen van. Mindig vannak rosszindulatú kezdeményezések, amik kezdetben úgy tűnnek, mintha segítség lenne. Például valaki szállást ad éseltartja azt, aki hozzá kerül. Ez egy furcsa szívességi helyzet, amely fordulhat úgy, hogy a szállásadó ugyan eltartja, akit befogadott, de ő mit fog neki adni ezért cserébe? Nem mondom, hogy mindenki így gondolkodik, aki segít, de ha mégis, akkor ez a kölcsönösségre hivatkozás jön elő , hogy adjon valamit a lakó is. A stricik simán megmondják, hogy eltartottalak, akkor most tessék pénzt keresni, mint ahogy ez - egyébként is háborún kívül - működik az emberkereskedelemben.
Amikor nem az ukrán krízisről beszélünk, akkor általában szerelemmel és szeretettel alakítják ki az érzelmi kötődést a kizsákmányolók, stricik, emberkereskedők, mind ugyanaz, mindegy minek hívom. Az a lényeg, hogy függést, szoros kötődést alakítsanak ki az áldozataikkal. Ott az érzelmekkel operálnak, itt meg azzal, hogy a menekültek annyira függő helyzetben vannak, hogy nem tudnak piaci áron albérletet bérelni, nincs pénzük arra, hogy eltartsák magukat és a gyerekeiket, nincs fizetésük.
Mi azt láttuk, hogy még azok is megtorpantak, akik középosztálybeliek voltak. Voltak olyanok a Baptista Szeretetszolgálat szálláshelyén, akik arra vártak, hogy az ismerőseik, rokonaik értük jöjjenek Angliából, mert egyszerűen nem fértek hozzá a pénzükhöz. Ők is olyan faramuci helyzetbe kerültek, hogy szívességet kellett kérniük, mert nem működött a bankkártyájuk, hiába volt pénzük.
A modern kori rabszolgaság az ukrajnai háború nélkül is évtizedek óta velünk van, de valahogy csak mostanában terelődött rá a figyelem, a kétezres évek elején. Mi tartott ennyi ideig?
Nem feltétlenül azt gondolom, hogy ennyi ideig tartott, hanem más lett a nézőpont. A schengeni határnyitással és az uniós csatlakozással elindultak az emberek nyugatra – főleg a posztkommunista országokból – a jobb élet reményében. Ezzel párhuzamosan iszonyúan megélénkült az emberkereskedelem is.
Hogyan reagáltatok erre?
A Baptista Szeretetszolgálatnál 2003-ban kezdtünk el az emberkereskedelem ellen küzdeni egy projekttel. 2005-ben nyitottuk meg Magyarországon az első védett szálláshelyet, védett házat. Akkor alakult meg állami és civil összefogásban egy úgynevezett koordinációs mechanizmus, ami a legtöbb európai országban van, ami ezzel, tehát az emberkereskedelem elleni küzdelemmel foglalkozik. Alapvetően azok, akik megfordulnak nálunk, legnagyobb százalékban olyan nők, akiket szexuális kizsákmányolás ért. Aztán persze természetesen ott vannak azok a férfiak, akik munkacélú kizsákmányolás áldozatai.
Voltak olyan klienseink, akik Angliába mentek el matracgyárba dolgozni, vagy ötven magyar, akiket két magyar szervezett ki. Mindig van egy alvállalkozó, egy menedzser, aki toborozza az embereket a munkára, akár gyárba, akár építkezésre.
Aztán jön a feketeleves, kiderül, hogy a szálláson elég lehetetlen körülmények vannak, nem kapnak rendesen enni, meg semmit, meg elveszik a pénzüket. Volt kint egy rendőrségi akció, amiben kiszabadították őket. Ezekkel a férfiakkal úgy kerültünk kapcsolatba, hogy az angliai szervezetünk felvette velünk a kapcsolatot.
Ezek az emberek szabadon elsétálhattak volna, nem zárták be őket, nem tartották őket fogva, mégis egy brit rendőrségi akció kellett ahhoz, hogy kiszabaduljanak. Miért?
A férfiak nehezebben megközelíthetők, mert sokkal erősebb a szégyenérzetük. Ezek az emberek elmentek külföldre dolgozni, azt hitték, hogy jól fognak keresni, pénzt fognak hazaküldeni a családjuknak, de nem sikerült. Önmagában az, hogy egy férfit bántanak vagy kiszolgáltatott helyzetbe kerül, az nagyon megalázó, emiatt a férfiak nem vagy nagyon nehezen kérnek segítséget, ezért nehéz elérni őket. A férfiak szinte kivétel nélkül, tendenciózusan úgy kerülnek hozzánk, hogy rendőrök szabadítják ki őket a ház körüli rabszolgaságból.
Visszatérve az Angliába kicsábított matracgyári magyar rabszolgákra, velük mi lett?
Védett szálláshelyet biztosítottunk nekik, és elkezdtünk velük dolgozni mentálhigiénés szakemberrel, szociális munkással, pszichológussal, illetve ha kellett, pszichiáterrel is. Az első folyamat a rehabilitáció, ami a traumafeldolgozást segíti, mert fontos a lelkiállapotuk viszonylagos stabilitása. Azért mondom, hogy viszonylagos, mert tényleg vannak olyan sérülések, amiből nagyon nehéz stabilitást elérni.
Milyen érzelmi, mentális és fizikai hatások érik ezeket az embereket egy ilyen helyzetben?
A matracgyárban például az egyik férfit megbízták azzal, hogy targoncán dolgozzon, de nem tudott targoncát vezetni. Hiába mondta, hogy nem fog menni, akkor is ezt kellett csinálnia. Felborult a targoncával, a lába pedig a gép alá szorult. Nem látták el időben, úgyhogy amikor kiszabadították a rendőrök, és az orvosok meglátták, már tudták, hogy amputálni kell a lábát. Ő egy negyven év körüli férfi, aki egyébként tök jó életet menedzselt itthon. Eleve az, hogy ott vannak ebben a megalázó és kizsákmányoló helyzetben, amiben az emberi jogaik teljes mértékben a sárba vannak tiporva, abból nagyon nehéz kijönni.
Miért nem szöktek meg? Hiszen nem tartották őket fogva.
Nem feltétlenül úgy kell elképzelni ezeket a helyzetek, hogy le van bilincselve valahová, vagy be van zárva. Állandóan figyelik őket. Elvették tőlük a bankkártyájukat, az irataikat. Állandó kontroll alatt voltak, mindig figyelték őket. Olyan helyzetet teremtenek a kizsákmányolók, ahonnan nem nagyon van kiút.
Az EU nemrég készített egy felmérést a modern kori rabszolgaságról, de nem részletezték benne, hogy Magyarországon hány embert zsákmányolhatnak ki. A Walk Free Foundation számai szerint viszont 36 ezer rabszolga is élhet Magyarországon. Szerinted érvényes ez a szám?
Néha fel szoktam háborodni, hogy engem meg sem kérdeznek, amikor ilyen felmérés készül. Nem is értem, hogy kik azok, akik a számokat adják ezekhez a felmérésekhez. A felméréseket készítők csak olyan adatokból tudnak dolgoznak, amelyekben az esetek regisztrálva vannak. Lehet ez egy rendőrségi rendszer, vagy lehet, hogy azt számolják, hogy hány ítélet vagy hány rendőrségi rajtaütés volt egy évben. De nagyon összetett a probléma, amiért nehéz összeszámolni az eseteket, mert iszonyú a látencia, hogy kik azok, akik megjelennek bármilyen rendszerben, akár a szociális ellátórendszerben, hogy felismeri-e a családsegítő, a hajléktalanszálló, a gyerekvédelem vagy egy magánember, hogy amit lát - már, ha egyáltalán látja valaki - hogy akkor itt az emberkereskedelem egyik áldozatáról van szó. De a 36 ezres szám valós lehet, én inkább kevésnek érzem.
De mondok példát arra, hogy miért láthatatlanok szinte ezek az esetek. Magyarországon kisebb településeken a ház körüli rabszolgatartás némely helyeken olyan elfogadott, hogy a gyerekek is tudják az iskolában, hogy melyik háztartásban vannak rabszolgák, és kinek hány van. Olyan, mintha teljesen természetes lenne. Nem feltétlenül vannak tisztában az emberek azzal, hogy ez emberkereskedelem és bűncselekmény, hogy a másikat a méltóságától megfosztani, kizsákmányolt helyzetbe hozni bűncselekmény.
Azt gondolom, hogy ezek jó kis örökségek, mint a falu bolondja, ami mindig volt, akit mindenre lehetett használni. Prostituáltként is lehetett használni. Vagy meg sem fizették, de használták a testét. Dolgoztatták háztartásban is, szexualizáltak is. Mindenki röhögött rajta. Jellemző az is, hogy ezek az emberek, akik az úgynevezett falu bolondjai voltak, valamilyen fogyatékkal éltek. Azt gondolom, hogy sajnos még nem koptak ki a társadalomból a hasonló helyzetek. A másik az, hogy az embereskedelem bűncslekménye nem érinti az egyén kövezetlen biztonságát. Ez nem olyan, mint egy rablás, nem olyan, mint egy betörés.
Nem látják, hogy esetleg emiatt valós büntetést kaphat, aki ezt csinálja?
Nem veszélyezteti. Engem mit zavar, hogy vannak-e hajléktalanok vagy prostituáltak? Semmi közöm hozzá, nem az én dolgom. Mint ahogy a családon belüli erőszak is olyan, hogy nem szól szám, nem fáj fejem. Kicsit olyan, hogy a szomszéd nem fogja felnyomni, hogy veri a feleségét, mert mi köze hozzá. A bántalmazás elfogadása is nehezen kopik ki a társadalmunkból, nehezen érkezünk meg oda, hogy ne fogadjuk el. Persze nyilván fasiszta, kommunista örökségről beszélünk, amik ráülnek a társadalomra. Eleve a szeretetlenség, a mihaszna gyerek, az asszony verve jó, meg ezek az ominózus motívumok kísérnek minket generációkon át. De nagyon bizakodó vagyok, hogy ki fognak kopni a mindennapjainból. Legalább már körmöst nem osztanak az iskolában.
