Több mint egy éve tart a pedagógusok tiltakozása. Miután a kormánnyal való tárgyalások nem vezettek sikerre, sztrájkokkal, polgári engedetlenséggel, demonstrációkkal küzdenek a jobb munkakörülményekért, a magasabb fizetésért. Hasonló célokért harcolnak az egészségügyi dolgozók is, egyik szakszervezetük február végén kezdett sztrájktárgyalásba a Belügyminisztériummal.
A két terület problémái hasonlók, még sincs komoly összefogás a szerepelők között. Mi akadályozza a két ágazat összefogását? Egyáltalán milyen belső ellentétek vannak az egyes szakmákon belül, és hogyan erősíti a kormányzat a belső megosztottságot? Mit tesznek a szakszervezetek az összefogásért és a hatékony érdekképviseletért?
Vendégünk Nagy Erzsébet, a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének országos választmányi tagja és Soós Adrianna, a Független Egészségügyi Szakszervezet elnöke.
Az alábbi interjú a Szabad Európa podcastjának rövidített, szerkesztett leirata. A teljes beszélgetést itt tudja meghallgatni.
Évek óta téma mindkét ágazatban, hogy nehéz helyzetben vannak a dolgozók, sok a hasonló probléma: alacsony fizetések, nehéz munkakörülmények, és nem túl sikeres az érdekérvényesítés. Most viszont a két szervezet között megindult az együttműködés. Miért nem volt eddig együttműködés, és most mi indította ezt el?
Soós Adrianna: Közös gazdánk a kormány, idén ráadásul közös lett a minisztérium is, ahová a két ágazat tartozik. Most is önálló államtitkárságai vannak az egyes szakterületeknek, de közös főnökük a belügyminiszter. Másrészt a költségvetésből egyik ágazat sem részesedik annyira, mint amennyire az elvégzett munka, a felelősség, az átlagosnál nehezebb munkakörülmények indokolnák. Illetve mind a kettő olyan terület, ahol nemzetközi munkaerőpiac van, magasan képzettek a szakemberek, akik külföldön is el tudnak helyezkedni. Erre is tekintettel kell lennünk, amikor meghatározzuk, hogy milyen követelményeket támasztunk az állammal szemben, hogy itthon tudjuk tartani a szakembereket. Itthon is mindenkinek szüksége van arra, hogy gyógyítsák, és arra is, hogy tanítsák a gyerekeket, felnőtteket.
Nagy Erzsébet: A PDSZ mindig keresi a partnereket, akikkel akciószövetséget tudunk kötni. Az egészségügyi dolgozók esetében adja magát a helyzet, mert közösek a problémáink. Nem csak azért, mert azonos miniszter felügyelete alá tartozunk – akinek semmi köze sem az egészségügyhöz, sem az oktatáshoz egyébként. Közös, hogy rettenetesen elmaradtak a béremelések a korábbi években. Szinte mindenkinek, aki az alacsonyabb bérkategóriába esik, a garantált bérminimumra kell emelni a bérét. Ide tartoznak egyetemet végzett és nem csak a pályakezdő pedagógusok. A 2014-es minimálbér alapján számolják a béreket a pedagógusoknál, a 2008-as közalkalmazotti bértábla alapján.
Az egészségügyi dolgozók esetében már működik egy számukra rendkívül hátrányos jogállási törvény, és a szakképzésben dolgozókat is kiszervezték a közalkalmazotti törvény hatálya alól, ez is közös. Most a pedagógusokat is kiszerveznék. Még nem tudjuk, hogy milyen tartalommal, de eddig azt láttuk, hogy ez mindig hátrányos volt. Az orvosoknál is működik már a béreltérítés rendszere, amit nálunk be akarnak vezetni valamilyen nem ismert, szubjektív értékelési szempont alapján. Számos olyan párhuzam van, ami alapján adja magát, hogy együttműködjünk.
Milyen belső megosztottságok nehezítik az érdekérvényesítést?
S. A.: Nálunk az orvosok és a szakdolgozók a két nagy csoport. Van kamarájuk, ami kötelező tagsággal bír. Kötelező tagság van, tehát az ő létük bizonyos fokig mindig függ az aktuális kormánytól, hogy akar-e nekik ilyet, vagy nem akar. (Az interjú elkészülte után jelentette be a kormány, hogy megszünteti az orvosok kötelező kamarai tagságát – K.-A. Á.)
Ezen túl is az egészségügyön belül különböző szakmák vannak, ahol eltérő a felelősség, a fizikai, lelki terhelés, a munkaintenzitás. Ezek az emberek nagyjából azonos alapbért kapnak, amit – ha már nagyon éget egy területen a hiány – valamilyen pótlékkal megpróbálnak ellensúlyozni. De nincs az egésznek egy egységes rendszere, hogy ahol nagyobb a felelősség, ott magasabb legyen az alapbér is például. Mindezeket be kellene mérni, és kialakítani egyes szakterületek bérezését.
Most ráadásul a tárca el akarja törölni ezeket a pótlékokat, mert áttekinthetetlenek. Abban partnerek vagyunk, hogy ezt a bérrendszeren belül oldjuk meg, de a munkavégzésben meglévő különbségeknek meg kell jelenniük a bérezésben is.
Nagyon nehéz a partnerekkel is együttműködni. Részben azért, mert mindenki saját maga akarja megoldani a dolgot, ami nem nagyon sikerül. Évek óta próbálunk az orvosi kamarával, a szakdolgozói kamarával, a többi szakszervezettel is együttműködni. Szeretnénk közös elképzeléseket kialakítani, amit aztán együtt képviselünk. Vannak előremutató lépések, az orvosi kamarával már elég jó kapcsolatunk jött létre. Most az orvosok is a követeléseik között fogalmazták meg például, hogy a szakdolgozóknak is legyen béremelésük. Hiába áll ott az orvos a műtőben bemosakodva. Ha nincsen műtősnő vagy nincsen műtőssegéd, aki előkészíti a beteget műtétre, akkor az a műtét el fog maradni.
Sajnos volt már arra példa, hogy újra kellett betegeket éleszteni, mert a lélegeztetőgépek nem jutottak áramhoz.
A harmadik nagy csoport a műszaki, gazdasági területen dolgozók. Villanyszerelők, karbantartók nélkül nem fog a villany égni. Sajnos volt már arra példa, hogy újra kellett betegeket éleszteni, mert a lélegeztetőgépek nem jutottak áramhoz. Ezt csak azért említem, mert a háttérben dolgozókról hajlamosak vagyunk sokszor elfeledkezni. De ha nincs karbantartás, akkor nem lesz mammográfia, nem lesznek laboratóriumi vizsgálatok. Nélkülük nem működik a rendszer, az oktatási sem. A karbantartók sem csak az állami szférában tudnak elhelyezkedni.
Abban is lenne hová fejlődünk, hogy a saját munkavállalóinkat hogyan tudjuk arra rábírni, hogy ne törődjenek bele a méltatlan helyzetbe. Álljanak ki magukért, ne féljenek, mert rájuk biztos, hogy szükség van. Őket nem lehet a kórházból, a rendelőintézetből elküldeni, mert akkor megszűnik a gyógyítás. Erre gondoljanak mindig, amikor attól félnek, hogyha tiltakozásba belekezdenek vagy szólnak a főnöknek, ha valami nincs rendben. Nem az a megoldás, hogy ha elegük van, akkor elhagyják a szakmát vagy akár az országot. Sokan ezt választják, de mi próbálunk arra törekedni, hogy tárgyaljunk és érjünk el eredményeket.
Mi az oka annak, hogy kevesen állnak bele az érdekérvényesítési küzdelembe vagy akár abba, hogy egyáltalán szakszervezeti tagok legyenek?
N. A.: A munkavállalók közül sokan még nem érzik, hogy megváltoztak a kereslet-kínálati viszonyok. Amikor pályakezdő voltam, akkor a városomban lehetetlen volt tanárként elhelyezkedni, minden állás be volt töltve. Ez annyira megváltozott, hogy most már bizonyos szakterületeken úgy kell fogdosni a megfelelő képzettséggel rendelkezőket. Azért ez alól is van kivétel, mert ha valaki olyan településen tanító, ahol egy iskola van, akkor nem olyan könnyű a helyzete. Ez is visszatartó erő.
Sokan nincsenek tisztában azzal sem, hogy a szakszervezet mi vagyunk, a dolgozók. Az nem egy tőlünk független természeti jelenség vagy hivatal, aminek diktálunk, hogy „intézze el a szakszervezet”. Nyugat-Európában régóta tudják, hogy a szakszervezeti szervezettség az, amivel az élet- és munkakörülményeket javítani lehet. Az összefogás. Ha tehát egy szakszervezet például sztrájkot hirdet, akkor abban lehetőség szerint sokan vegyenek részt. Együtt még egy diktatórikus eszközökkel dolgozó kormánnyal szemben is fel tudunk lépni. Ezt sokan még nem ismerték fel.
Vagy amikor azt mondja például a kormány, hogy egyeztet, de közben olyan szervezeteket von be, akik mögött semmiféle tömeg nincs, hanem valójában a kormány ösztönzésére létrejött szervezetekről van szó. Mi nem akarunk beülni olyan kerekasztalokba, ahol ezek keverednek, mert akkor a szakszervezeteket a kormány csak a saját döntéseinek legitimálására használná fel. Mondjuk 8:1 arányban leszavaznak bennünket az ő szervezeteik. Ezért ezeket az ügyeket sztrájkbizottságban kell intézni.
Együtt még egy diktatórikus eszközökkel dolgozó kormánnyal szemben is fel tudunk lépni. Ezt sokan még nem ismerték fel.
Az oktatásban dolgozók jelenleg ebben élen járnak. Meg szoktuk kapni azt, hogy milyen kevesen vesznek részt a sztrájkban, de Magyarországon még ennyi sem volt jellemző. Az meg főleg nem, hogy most már egy több mint egy éve tartó sztrájkfolyamat van. Ami mellé, miután a sztrájkjogunkat korlátozták, még egy elhúzódó polgári engedetlenség is társult. Ez áttörés.
A dolgozók politikai hovatartozása mennyire befolyásolja a részvételt? Belátják a kormánypárti szavazók, hogy a Fidesz-kormány most az ő érdekeik ellen hoz döntéseket? Vagy úgy vannak vele, hogy ez még mindig jobb, mintha Gyurcsány lenne?
S. A.: Független szervezet vagyunk, a tagjaink között különböző pártállású kollegák vannak. Ezt tiszteletben tartjuk, nem is vetünk fel pártpolitikai kérdéseket. Az persze zavaró, hogy a tömegkommunikáció szintjén az emberek vagy az egyik oldal kommunikációs eszközeit hallgatják, vagy a másikat. Az egészségügyi szakdolgozókról szóló információk sokszor erőteljesen el vannak torzítva.
Elhangzik például, hogy a szakdolgozók milyen óriási béremelést fognak kapni. Ez sokakban úgy szűrődik le, mintha már meg is kapták volna. Tizennégy hónap múlva lesz, azért nem ugyanaz, mint ami most van. Pláne nem ilyen magas inflációs környezetben. Most próbálunk arra koncentrálni, hogy ne kelljen még fél évig kell várni a következő béremelésre.
Sok közöttük a nagyon alacsony bérű dolgozó, akinek a mostani árak egyszerűen kifizethetetlenek. Egy felmérésünkben a szakdolgozók 73 százaléka azt mondta, hogy vissza kell fognia az élelmiszer-kiadásait, mert egyszerűen nem tudja kifizetni. Az egészségügyi szakdolgozók között még a képzettebb körnek is maximum 380 ezer forint a bruttó bére. Ők hogy tudják követni a 25 százalékos élelmiszer-inflációt abból a bérből, amiből eddig is egyik hónapról éltek a másikra?
Visszatérve az előző kérdésre, az is nehezíti az érdekérvényesítést, hogy elöregedett az egészségügyi szakdolgozói kör. Sokan már a nyugdíjat várják, őket nehéz bevonni. A mentődolgozók jelentős része viszont fiatal diplomás szakdolgozó. Kevesen tudják, hogy a mentőautókon alapvetően nem orvosok szoktak menni a beteghez, hanem szakdolgozók. Nem méltányos, hogy az orvosok bérének negyedéért biztosítsák, hogy a beteg élve kerüljön kórházba. Ez elfogadhatatlan, nem lehet ekkora a különbség. Ugyanígy vannak a diplomások között védőnők, szülésznők, gyógytornászok. Ez a kör nagyon mobil, nyelveket beszélnek, jól képzettek. Félünk attól, hogy pont ők fognak megint elindulni sajnos. Erre vonatkozó jeleket már látunk, próbáljuk megakadályozni.
Én is érzem azt, amit Erzsébet mondott, hogy sokan azt gondolják, hogy a szakszervezet, az valami elvont dolog. Amikor azt mondják, hogy a szakszervezet oldja meg, akkor megkérdezem, hogy te tagja vagy a szakszervezetnek? Akkor miért vársz tőle bármit is? Senki nem fogja helyettük megoldani a problémákat. Egyre többen megértik, hogy csak együtt lehetünk sikeresek, de még nem elegen.
N. E.: A PDSZ 1988-as létrejötte óta arra törekszik, hogy világnézettől, pártállástól függetlenül a szakma egészét képviselje, a közoktatásban és szakképzésben dolgozókat; most már a felsőoktatásban is vannak csoportjaink. Soha nem vizsgáljuk, hogy kinek milyen a pártállása. Azt látjuk, hogy a követelésekkel egyetértenek a tagok. Teljesen mindegy, kire szavaztak, látják, mennyibe kerül most a kenyér, a hús, mennyibe került korábban, és hogy abból mennyit tudott megvenni korábban, és mennyit most. Amikor viszont kiállásokat szervezünk, demonstrációkat, ott már elő tud ez kerülni. Éppen ezért szoktuk megkérni a pártokat, hogy ha egyetértenek a követeléseinkkel, és szeretnének ahhoz csatlakozni, akkor ne pártként tegyék. A pártok megjelenése ugyanis félre tudja vinni a kommunikációt, ahogy a rabszolgatörvény esetében is történt. Szeretnénk, ha szakszervezeti törekvések maradnának a fókuszban.
A kormány próbál ráerősíteni a belső megosztottságokra?
S. A.: Az orvosok kaptak egy jelentős béremelést, amitől a szakdolgozói bérek most már nagyon le vannak maradva. Az előző, három éven át tartó szakdolgozói béremelés arra volt elég, hogy elérje a minimálbér alsó határát. Ez a betegnek sem jó, mert érzékeli a feszültséget maga körül. De meg lehet érteni, ha valaki úgy érzi, hogy hiába tett erőfeszítéseket, nincs elismerve. A koronavírus-járvány borzalmas terhet jelentett az egészségügyi dolgozóknak. A foglalkozás közbeni megbetegedések 95 százalékát ők tették ki, eleinte még védőeszköz sem volt. Sokan meghaltak közülük. Van, aki három éve nem kapta meg a táppénzkülönbözetét annak ellenére, hogy a munkahelyén kapta el a fertőzést. Komoly elvárásokat támasztott velük szemben a kormányzat, a társadalom, és úgy érzik, hogy kihasználták őket. Ezt a nagy erőfeszítést a kormányzat nem méltányolta.
Az orvosi bérfelzárkóztatással alapvetően egyetértünk. De az ott létrejött bértábla rossz, mert az előrehaladásnál csak az életkort veszi figyelembe. Nincs különbség, hogy valaki az intenzív terápián dolgozik éjjel-nappal, vagy pedig egy szakrendelőben délután rendel hat órát, és sokkal kisebb felelősséggel végzi ezt a munkát. Ez is komoly feszültséget teremt. Elég nagy a megosztottság, szeretnénk, ha nem így lenne.
N. E.: A pedagógusoknál is nagy a megosztás. Ez leginkább a szakképzésben tapasztalható, őket kiszervezték a közalkalmazotti törvény hatálya alól. Az volt az indok, hogy így magasabb bért tudnak adni, ami nyilvánvaló hazugság, mert a közalkalmazotti törvény csak a minimumot szabályozná. Ráadásul a bértábla nem is ott, hanem a költségvetési törvényben van. Már akkor figyelmeztettünk, hogy nem béralku lesz, hanem bérdiktátum. Ez is történt. Voltak, akik kaptak jelentősebb béremelést, de mások most is ugyanannyit keresnek, mint előtte. Aztán pedig azt látták még a jól fizetettek is, hogy nagy kérdés, hogy a bérükkel majd történik-e valami, hiszen semmiféle törvényi kötelezettség nincs, hogy mi alapján kellene emelkedniük a béreknek. Megosztási kísérlet az is, amikor azt mondják, hogy bizonyos szakmacsoportokban majd adnak béremelést, másokban meg nem. Vagy amikor a béreltérítés lehetőségéről van szó. Az oszd meg és uralkodj elv alapján próbálják felszalámizni az egyes ágazatokon belül a szereplőket. Nem az oktatás egészének a megjavítása a céljuk.
Most már komoly mértékben dől össze a rendszer – egyébként az egészségügyben is –, ahogy az állampolgárok nap mint nap tapasztalhatják. Már a nem szakmabeliek számára is teljesen világos, hogy átfogó reformokra van szükség. Ezért is történt meg az, amit soha nem gondoltam volna, hogy a diákság ilyen mértékben áll mellénk. Például azért, hogy legyen normális tanítás az iskolákban, hogy ne olyan helyettesítések legyenek, amikor nem megfelelő szakos tartja az órát. Mert most már ők is tudják, hogy itt a jövőjük a tét. Hogy képesek lesznek-e bejutni oda, amire szükség volna ahhoz, hogy az általuk választott szakmát gyakorolni tudják. Példaértékű a szülők fantasztikus mellénk állása is. Ez is azt mutatja, hogy a társadalom kezd eszmélni, hogy itt valamit tényleg tenni kell. Nem csak a béremelés vonatkozásában, de az az első lépés. Mert ha elmennek az emberek, akkor kész.
A betegektől kapnak visszajelzést, hogy megértik, hogy nehéz helyzetben vannak az egészségügyi dolgozók, és támogatják a törekvéseket?
S. A.: Aki egészségesen kijön a kórházból, az pozitív visszajelzéseket ad, és szeretné gyorsan az egészet elfelejteni, mert betegnek lenni nem jó. De van egy másik oldala is. Mivel kevesen vagyunk, sokszor sokat kell várni, akár hónapokkal később kap csak a beteg időpontot egy vizsgálatra. Ilyenkor természetesen azzal az asszisztenssel kiabál a telefonban, aki időpontot adna neki. Vagy a kórházban a beteg vagy az őt látogató hozzátartozó megintcsak az ápolónővel áll le veszekedni, hogy miért nem kapott még gyógyszert az anyuka, miért nem kapott még ételt, miért nem emeli fel az ágytámlát. Megint azzal a szegénnyel, aki még kitart, aki néha húsz vagy negyven beteget is ápol egy műszak alatt. Miközben lehet, hogy valamikor három ápoló volt arra a harminc ágyra, most meg egy műszakban csak egy van. Mert egyszerűen elfogytak. Még inkább el fognak fogyni, mert akkor már azért is el fog menni, mert nagyon nagy teher hárul rájuk.
Nekünk is komoly feladatunk, hogy a civil társadalmat megmozdítsuk az egészségügyi dolgozók mellett. Azért is nehéz ez, mert a köztudatban az van, hogy ők már jól meg vannak fizetve, pedig még csak ígéret a béremelés. El kell mondani az embereknek, amikor telefonálnak, hogy azért nem kap időpontot, mert kevesen vagyunk. Nővérből már kevesebb van, mint orvosból. Azért vagyunk kevesen, mert ennyi bérért ebbe a szakmába nem akar jönni senki. Sőt aki itt van, az is el akar menni. Tíz pályakezdőből, aki elvégzi az egészségügyi szakközépiskolát, jó esetben kettő marad, és közülük egy három hónapon belül szintén távozik. Ezek a folyamatok egymást erősítik Kevesen vannak, ezért nagyon kimerültek. Még az a kevés is állandóan azon gondolkodik, hogy lehetne ebből a helyzetből menekülni. Tíz-húsz százalékos béremelés nem mozdítja már meg a helyzetet, de egy valóban jelentős béremelés esetén sokan visszajönnének a szakmába. Akkor kevesebb teher hárulna mindenkire.
A rabszolgatörvény bevezetésekor óriási felháborodás volt, de az egészségügyben hatvan órát lehet dolgozni egy héten, nem 48-at. Ügyelettel együtt ez még 72 is lehet. Majdnem kétszer annyit lehet dolgoztatni egy egészségügyi dolgozót. Nem ritka, hogy bizonyos munkakörökben 280-300 órákat dolgoznak egy hónapban az emberek a 168 helyett. Azért teszik ezt meg az önként vállalt kényszerszerződéssel, mert egyébként nem tudnak megélni abból az alacsony bérből. Sokkal többen megbetegednek, sokkal korábban halnak az egészségügyi dolgozók. Ennek ez az oka sajnos.
Hogy tudják rávenni a kollégákat, hogy érdemes beleállni az érdekérvényesítésbe, és nem kell engedni a megfélemlítésnek?
N. E.: A polgári engedetlenséget nem javasoljuk a kollégáknak, főleg azóta, hogy Pintér Sándorék véletlenszerűen rúgják ki az így tiltakozókat. Nem lehet látni munkajogi hátterét annak, hogy miért van az, hogy egyik kollégát kirúgják, a másikat pedig – annál jóval több órányi polgári engedetlenségért – nem. Egyszerűen megpróbálják a többieket megfélemlíteni, és úgy látjuk, hogy ez ilyen értelemben eredményes is. Ezért javasoltuk mindig a trükkös sztrájkformákat, de mindenképpen a sztrájkot.
A másik tapasztalatunk pedig az, hogy amit korábban mondtunk, hogy iskolákhoz, főleg jó iskolákhoz nem fog hozzányúlni a kormány, szintén megváltozott. Azt gondoltuk, nem lehet érdeke, hogy egy tényleg jól működő gimnáziumot bezárjanak. De úgy látjuk, hogy ezzel nem törődnek. Sőt! Főleg a budapesti elit gimnáziumok, amik még államiak, nem is fontosak a kormánynak. Talán át akarják játszani az egyházaknak. Ez ellen fel kell venni a küzdelmet, mégpedig sztrájkkal. Ki lehet találni olyan módszereket, amivel láthatóvá lehet tenni a sztrájkot. Főleg ha a szülők is együttműködők, ha ugyanis a sztrájk napján nem küldik be az intézménybe a gyereket, azzal megkönnyítik a sztrájkolók helyzetét.
Ami probléma, az az elfáradás. Sok kolléga úgy látja, hiába a több mint egy éve tartó tiltakozás, nem vezetett eredménye. Pedig már önmagában az eredmény, hogy az Európai Unió ilyen mértékben foglalkozik ezzel az üggyel. A pedagógusbér-emelés például a kormány vállalása az EU felé.
Ez eredmény, csak sajnos egy olyan kormányt kell győzködni, ami Európában nincs máshol. Külföldi kollégák nem is szokták érteni, hogy ennyi tiltakozás ellenére a kormány nem foglalkozik érdemben a problémáinkkal. A kormánynak egyszerűen nincs érdemi válasza, csak az, hogy próbálja elhallgattatni az elégedetlenkedőket és elfojtani a sztrájkot.
S. A.: Mi más stádiumban vagyunk. A sztrájkra vonatkozó feltételek is nagyon eltérők. Hiszen életet nem veszélyeztethet senki csak azért, mert sztrájkolni akar. Ezeket a szabályokat szigorúan be kell tartani, véletlenül se biztatunk soha senkit arra, hogy kezdjen vadsztrájkba.
De nem rajtunk múlik, ha mégis sztrájkra kerül a sor. Ez azon múlik, hogy sikerül-e megoldást találni részben a bérek ügyében, részben a munkafeltételek terén. Optimista vagyok, remélem, hogy sikerül lépéseket tenni, mert kisebb dolgokat a munkáltatókkal sikerül elérni.
A nyugdíjasszervezetekkel is próbálunk kapcsolatot kiépíteni, a mi esetünkben inkább ők a szolgáltatásaink igénybe vevői. Őket is fel kell készíteni, hogy álljanak ki amellett, hogy legyen megfelelő ellátás. Ne csak azért álljanak ki, hogy a nyugdíjuk legyen magasabb – aminek körülbelül húsz százalékát most is gyógyszerre költik –, hanem azért is, hogy legyen nővér és orvos, ne kelljen hónapokig várni egy vizsgálatra vagy kezelésre.
Milyen hangulatban zajlik a kormánnyal való tárgyalás?
N. E.: Mindenkinek joga lenne tudni, hogy pontosan mi zajlik ezeken a tárgyalásokon, de azt is nehezen tudtuk elérni, hogy készüljön emlékeztető. Eredetileg hangfelvételt sem akartak készíteni a tárgyalásokról. Úgy tűnt először, mintha az olasz maffiával tárgyalnánk, azt mondták, kapcsoljunk ki mindent, nem lesz semmiféle jegyzőkönyv. Így kezdte annak idején egyébként Kisfaludy László (köznevelési helyettes államtitkár – K.-A. Á.), de mondtam, hogy ezt így ne csináljuk. Most készülnek emlékeztetők, de nem igazán tükrözik az ott elhangzottakat. Mert ott egyébként részünkről elég kemény mondatok szoktak elhangozni. A válaszok széttárt kar meg annyi, hogy „mi ezt kaptuk, mi ezt tudjuk most mondani”. Meg hogy majd valamikor fog róla tárgyalni valaki. Azt mondják, írásban válaszolnak majd a kérdéseinkre. Aztán ezek a válaszok vagy nem érkeznek meg, vagy azt mondják, hogy nem sajtónyilvánosak. De hogy kell ezt értelmezni? Ha megküldi nekünk az anyagot, azt a tagságnak továbbküldjük, hiszen másképp nem tudjuk véleményezni. Onnantól már nem lehet tudni, hogy ez hova és kihez kerül ki. Azt mondják, azért nem nyilvános, mert még nem tárgyalta meg a kabinet, és akkor tudunk újra tárgyalni, ha ez megtörtént.
Mi azt látjuk, hogy egy portással tárgyalunk, nem olyan valakivel, akinek lenne bármiféle felhatalmazása arra, hogy megállapodásra kerüljön sor.
De nem adnak új időpontot. Többször is mondta Maruzsa Zoltán köznevelési államtitkár, hogy most azért ülünk itt, mert a PDSZ ezt kérte, mert egyébként nem tud újat mondani. Mert Brüsszel nem gondolja úgy, hogy a kormány megfelel a feltételeiknek. Mi sem gondoljuk amúgy, hogy megfelelne, mert a kormány az EU-nak azt ígérte például, hogy a szakszervezetekkel közösen dolgozza ki a teljesítményértékelést. De az nem közös kidolgozás ám, hogy odadobnak nekünk egy tervezetet, amiben semmit nem vesznek figyelembe a javaslatainkból. Semmilyen szinten nem vonnak be minket a tárgyalásokba. Időnként jön Maruzsa Zoltán, egyébként kedvesen, tegezve, és azt mondja, hogy ez meg ez van. Mi azt látjuk, hogy egy portással tárgyalunk, nem olyan valakivel, akinek lenne bármiféle felhatalmazása arra, hogy megállapodásra kerüljön sor, kivéve ha teljes egészében elfogadjuk, amit mondanak. Ez nem sztrájktárgyalás.
S. A.: Mi még az elején vagyunk ennek, és bízunk abban, hogy érdemi tárgyalásokra kerül sor. Abban állapodtunk meg, hogy konkrét javaslatokat teszünk, például az új bértáblára, illetve néhány más szabályozásra. Ígéretet kaptunk, hogy rövid időn belül kapunk választ, a bérkövetelésre viszont nem mondtak dátumot. De azért reméljük, hogy lesz.
