A kormány újfajta, teljesítményértékelésen alapuló ösztönzőrendszert vezetett be egyénileg a tanároknak, csak még így sem világos, hogy ez mi lesz. Maga a teljesítménymérésre épülő ösztönzőrendszer nem ördögtől való gondolat, de valószínűleg pont nem a tanárokra kellene célozni, hanem a tankerületekre. Az előzmények ismeretében büntetésnek is tűnhet a megoldás, mindenesetre nagy vonalakban körbejártuk, milyen szempontokat érdemes megfontolni, ha az oktatás színvonalának emelése a cél.
Mit fog tudni csinálni az a magyar gyerek, akit nem tanítottak meg rendesen olvasni?
Kamionsofőr se lehet, ha nem tud táblázatkezelő programot használni, vagy képben lenni a vámügyintézésnél. Akkumulátorgyári betanított munkára se lesz alkalmas az, aki például nem tudja magabiztosan értelmezni egy kijelzőről az aktuális változásokat.
Ez pedig nem csak az ő egyéni problémájuk. A magyar emberek gazdagsága néhány évtizedes időtávon sokkal inkább attól függ, mennyire képzettek az itt élők, mint attól, hogy hány szerelőüzem, gyerekes adókedvezmény, mélygarázs vagy kilátó van az országban.
A hazai közoktatás helyzete ezért minden kormány alatt egyike lesz a három legfontosabb kérdésnek. Most különösen aktuális, mert egyre vészesebb jeleket mutat az egész szektor: többek között a súlyosbodó tanárhiány mellett a legutóbbi mérés alapján tízből négy magyar nyolcadikos szövegértése nem érte el az alapfokot sem, ami történelmi mélypont.
A tavalyi kompetenciamérés alapján komolyan bezuhant a magyar nyolcadikosok szövegértése, durván negyven százalékuk az alapszintet sem érte el. Tavaly volt viszont először online a teszt, ezért más típusú problémák is közrejátszhattak, nem biztos, hogy tényleg ennyien nem értik, amit elolvasnak. Itt olvashat részletesebben a témáról, és járásonként is összevetheti a különbségeket. A kormány részéről Gulyás Gergely miniszter főleg a cigány gyerekekre próbálta fogni a kiugróan rossz eredményt, de ez az érvelés biztosan nem állja meg a helyét.
Külön súlyos és régi probléma, hogy a hazai rendszerben a gazdag szülők gyerekei képzettek és jellemzően gazdagok lesznek, a szegényeké pedig átlagosan képzetlenek és szegényebbek. A jelenség szinte mindenhol létező probléma, csakhogy az európai OECD-országok közül Magyarországon a legrosszabb a helyzet.
Mindezek mellett az elmúlt években a hazai tanárok jelentős része is erősen elégedetlenné vált a munkakörülményeivel, és meg is próbáltak fellépni az egy évtizede tartó reálbércsökkenés és a folyamatosan fokozódó munkaterheik kezelése érdekében.
A közoktatásban egyébként messze a tanárok a legfontosabb szereplők, sőt a felkészült és motivált tanárok foglalkoztatása jellemzően a különböző oktatási reformok legfőbb célja.
Státusztörvényt kaptak a kéréseik helyett
Egy tényleges pedagógussztrájk lehetőségére viszont a kormány nagyon keményen válaszolt az elmúlt két évben: sztrájklehetőségeik gyors szűkítése mellett
inkább fenyegetésekkel,
a kormányközeli médiabirodalom negatív sajtókampánya mellett lényegében folyamatos gyurcsányozással, egyéb vádakkal, pénzlevonással és szórványos kirúgással próbálták megszüntetni a szervezett munkavállalói fellépést. Igaz, emellett – a tavalyi infláció alatti és bármikor visszavonható – béremelést is ígértek.
Ilyen előzmények után jött idén ősztől az úgynevezett státusztörvény, amelynek keretében komoly jogkorlátozásokat kell elszenvedniük a pedagógusoknak a jövőben. A TASZ megállapítása szerint az új szabályozás összességében sokkal méltánytalanabb helyzetet jelent szakmailag és anyagilag az érintetteknek.
A státusztörvény tervezetének egyik legvitatottabb része a tanárok teljesítményértékelése volt. Maga a kötelező teljesítményértékelés végül a törvénybe is bekerült, bár végül
az nem derül ki belőle, hogy pontosan mit akarnak értékelni, milyen célból, vagy hogyan.
A törvényből annyit lehet megtudni, hogy az igazgatók fogják egyénileg értékelni valahogy az intézményükhöz tartozó pedagógusokat, és ez a tanárok fizetésére is hatással lehet.
Bár a jogkorlátozások mellé betett bizonytalan, később kitalálandó tanári teljesítményértékelés kérdéseket vet fel a szabályozó valódi motivációjáról, maga a felvetés nem új és nem is feltétlenül ördögtől való.
Ettől viszont még nem egyszerű jól megoldani: akkor is könnyen félremehet egy ilyen teljesítménymérés, ha valóban az oktatás színvonalának javítása a cél, és nem a tanárok állami fegyelmezése. És még az sem biztos, hogy a tanárokat érdemes mérni.
Hogy is működik az iskola?
Az első kérdés rögtön az, hogy mi az értelmes cél, miért akarnánk egyáltalán mérni az iskolák teljesítményét.
A szülők nevelési teljesítményét sem mérjük különböző mutatókkal, mert túl nehéz lenne, mégis fejlődik az emberiség ezen a téren.
Az oktatás eredményességének mérése sem önmagában való cél, hogy rangsort lehessen állítani, vagy a győztes iskola kapjon egy aranyérmet.
Az a cél, hogy olyan információkat gyűjtsenek, amelyek hűen tükrözik az adott intézmény eredményességét, hogy a pontos visszajelzés után az érintettek fel tudják ismerni a problémákat, és ösztönözve legyenek a színvonal-emelésre.
A fejlett országok jelentős részében több évtizedes törekvés, hogy a bürokratikus, csak a szabályok betartására fókuszáló magatartás helyett a közszféra lehető legtöbb területén az érintettek értelmes teljesítménycélokra is ösztönözve legyenek.
Ez egyáltalán nem új gondolat, az élvonalbeli hazai oktatási szakemberek már tizenöt éve, a 2008-as Zöld könyvben is ennek mentén javasolták a gondolkodást a döntéshozóknak.
Az iskola ráadásul nem úgy működik, mint egy csavargyár vagy egy szénbánya, hogy ha még több inputot (pénzt) teszünk bel, akkor majd jobb vagy több output lesz az eredmény.
Mindenki érezheti, hogy a ledolgozott munkaórák, a hivatalosan továbbképzett tanárok száma, az egy diákra jutó állami támogatás vagy négyzetméternyi helyi tornacsarnok nagyon keveset ragadna meg az iskola tényleges oktatási eredményéből.
Ha az oktatás-nevelés eredményességét nézzük, összességében a legvégső eredménymutató talán a gyerekek későbbi élete lenne: mire vitték megszerzett készségeikkel, mennyit tudtak tanulni még, mennyit kerestek életük során, bűnöztek-e, és hasonlók.
Ezzel viszont sok egyéb mellett például az a baj, hogy túl sokára derül ki az eredmény. Némi túlzással nem sokra megyünk azzal, ha harminc-ötven év múlva megtudjuk, hogy ma milyen folyamatok működhettek volna jobban bizonyos intézményeknél.
Nem mindenhol volt szükség extra ösztönzésre a közoktatásban. Finnország közoktatása a világ élmezőnyébe tartozik, anélkül hogy adatalapú teljesítményméréshez kötött ösztönzőrendszert használnának.
Gyorsabban használható megoldás viszont a standardizált képességtesztek alkalmazása, amivel a diákok különböző kompetenciáit lehet felmérni,
intézményenként összehasonlítható módon,
statisztikai módszerekkel kiszűrve többek között a diákok eltérő hátteréből fakadó különbségeket.
Itt ráadásul Magyarország kifejezetten előnyben van: az évenkénti hazai kompetenciamérés európai szinten is különlegesen részletes. Hasonló standardizált képességfelmérés egyébként a PISA-felmérés is.
A fejlett országokban kifejezetten gyakran támaszkodnak ilyen tesztekre az oktatási hatékonyság értékeléséhez. Ettől még nem ez a teljesítménymérés egyedüli csodafegyvere, emellett más teljesítményértékelési megoldások is elférhetnek.
Melyik szint tud a legtöbbet tenni a színvonal emeléséért?
Ha összehasonlítható módon meg lehet mérni, nagyjából hogyan teljesítenek a diákok, akkor felmerül a kérdés, hogy melyik oktatási szintre érdemes tervezni a teljesítménymérésre alapuló értékelést.
Erős érvek szólnak amellett, hogy arra a szintre lőjék be az új ösztönzőrendszert, amelyik a leginkább képes változtatni a jelenlegi rendszer működésén.
Ez ma Magyarországon aligha az egyéni tanárok szintje.
Az iskoláké már eggyel inkább, de leginkább valószínűleg a tankerületeknél van az a szabályozási és erőforrás-elosztási hatalom, amellyel érdemibb változtatást lehetne elérni.
Annál is inkább, mert a tanárok munkája nagyon sok részében egymás munkájára épül. Egy leegyszerűsített példával: ha a tanító nem tanítja meg jól a betűket elsőben, akkor másodikban be kell pótolnia egy új tanítónak, hiába akarna már tollbamondást gyakorolni.
Nem lenne szerencsés egymás ellen versenyeztetni a tanárokat semmilyen ösztönzőrendszerrel, mert annak a diákok ihatják meg a levét. Emellett őrületesen költséges lenne minden tárgyból minden egyes diákot minden évben letesztelni ahhoz, hogy minden vélt tanári teljesítményt összehasonlíthatóan értékelni lehessen.
Az iskolák szintje közötti verseny erősítése többek között azzal a veszéllyel járhat, hogy pont az iskolák közti különbségeket és a szegregációt növeli.
A tankerületeknek viszont már meglehet az a mérete, ahol az iskolák közti különbségek jobban kiegyenlítődhetnek, és nem lehet a szomszéd tankerületbe átlökni a gyengébb tanulókat.
Másrészt ha tankerület vezetőjének fizetése függne a térség oktatási teljesítményétől, akkor garantáltan ösztönözve lenne arra, hogy inkább helyi oktatáspolitikusként dolgozzon a rábízott erőforrásokkal, mint bürokrata végrehajtóként.
Magyarországon két probléma is nehezíti, hogy a tanárok egyéni szintjére helyezzenek bármilyen, teljesítménymérésre alapuló új ösztönzőrendszert.
Az egyik a tanárhiány. A tanárok általában több okból sem szeretik a diákjaik teszteredményeihez kötött fizetést, mivel az nem csak tőlük függ. Egy súlyosan tanárhiányos helyzetben pedig inkább megtartani lenne érdemes a még meglévő tanárokat.
Ehhez kapcsolódóan: Nem akar már a közoktatásban dolgozni Ősi Judit, a Karinthy elbocsátott tanára
Szintén erős kockázat, hogy minden új ösztönzőrendszer akkor tud működni, ha az érintettek elfogadják, tisztességesnek érzik.
Ma viszont Magyarországon kifejezetten alacsony a tanárok bizalma a kormány oktatással foglalkozó döntéshozói iránt.
Nagyot nőnének bármilyen új ösztönzőrendszer esélyei, ha a kormány konszenzusra törekedne az érintettekkel, nem egyfajta új büntetésként szabná ki rájuk, egyoldalúan.
Arról nem is beszélve, hogy ha az igazgató szubjektív véleménye is beleszámít a tanárok fizetésébe, az igazgató maga viszont nincs ösztönzve, hogy a legjobb tanárokat tartsa meg az iskolájában, az szintén nem hatékony felállás.
A PSZ szerint ez így bukásra van ítélve
„Olyan sok tényező játszhat közre, hogy a világon sehol nem találták még ki, miként lehet korrekt, összehasonlítható módon mérni a pedagógusok egyéni hozzáadott értékét. Hogyan gondolják mérni például egy énektanár hozzáadott értékét, ahol még kompetenciamérés sincs? Az eddig megismert tervek alapján nonszensz az egész, és várhatóan nagyon gyorsan meg is fog bukni” – mondta Totyik Tamás, a Pedagógusok Szakszervezetének (PSZ) elnöke.
Ehhez kapcsolódóan: Az Európai Bizottság objektívebb szempontokat javasol a magyar kormánynak egy ilyen teljesítményértékeléshez
„Az eredeti minisztériumi terv tele volt olyan szubjektív elemekkel is, amelyeknek semmi közük a tanár teljesítményéhez. Mit számít például, hogy egy pedagógus mennyire lojális az intézmény vezetőjéhez? Attól még lehet valaki kiemelkedő teljesítményű pedagógus, akiért rajonganak a diákjai” – tette hozzá.
A pedagógusok tervezett belső teljesítményértékelésének első verzióját idén tavasszal titokban próbálta tesztelni a minisztérium néhány tucat köznevelési intézményben. Mindkét nagy magyar pedagógus-szakszervezet, a PSZ és a PDSZ is elhibázottnak tartotta a belügy egész akkori koncepcióját, illetve kifogásolták, hogy semmilyen szakmai vagy társadalmi egyeztetés nem történt egy ilyen súlyú ügyben. A kiszivárgott hírek szerint az érintett igazgatók nem a minisztériumi elképzelések szerint értékeltek, mert minden tanárukat közel maximumpontosra hozták ki.
„A tanárok eredménye más tanárok munkájától is függ. Gondoljunk bele például abba, hogy ha egy diák alsó tagozaton rosszabb tanítót kapott, az komoly hatással lehet az összes felsős tanárának munkájára is. Fontos lenne az is, hogy az első osztályt kezdők képességeit (bemeneti méréseit) összekössék a későbbi kompetenciaméréssel” – mondta a koncepcióról Totyik Tamás.
Ehhez kapcsolódóan: A szakszervezetek szerint a nevelőtestület csapatban dolgozó közösség, akiket nem egymás ellen kellene versenyeztetni.
A PSZ elnöke szerint az előrelépéshez inkább az lenne jó, ha az állam az iskolák szintjén ellenőrizné rendszeresen, hol vannak olyan kockázatok, amelyek alapján az intézményt segíteni kell például pluszgyógypedagógusokkal, fejlesztőpedagógusokkal vagy szakmai képzésekkel.
„Ha az állam megtette a magáét, csak utána lehet számonkérni, miért nem történik változás. Ha egy iskolában nem kísérletezik a kémiatanár a tanítványai előtt, nem biztos, hogy a kémiatanáron kell elverni a port, mert lehet, hogy nincs is eszköz a kísérlethez. Ha energiatakarékossági okokból bezárta az állam a környékbeli uszodát, nem a tanár hibája, ha a diákok nem tudnak úszni” – tette hozzá a szakszervezeti vezető.
A témában megkérdeztük a Belügyminisztériumot is, többek között arról, hogy milyen indokok alapján gondolják jobbnak a tanárok egyéni szinten történő teljesítménymérését, vagy hogy a korábbi tesztidőszakból milyen főbb tapasztalatokat hasznosítanak a majdani végleges szabályozáshoz. Közreadjuk, ha válaszoltak.
A jelenlegi tervek szerint ugyanis az egyelőre homályos új egyéni teljesítményértékelés már élesben fog működni a következő tanévtől, és jelentősen befolyásolja majd a tanárok jövedelmét.
De bármi is lesz a szabályozás vége, valószínű, hogy gyors és látványos javulást önmagában a világ legjobb ösztönzőrendszere sem hozhatna a hazai közoktatásba. Ez ugyanis csak egy része lehet egy mára szinte minden elemében egyre gyengébben működő oktatási rendszernek, a tanárok kiválasztásától kezdve a kötelező tananyagon át mondjuk a nyelvoktatás felépítéséig.
