Amikor 1974. február 12-én megszólalt a csengő Alekszandr Szolzsenyicin moszkvai lakásában, az író felesége résnyire nyitotta az ajtót, hogy kinézzen. Rájött, hogy a KGB emberei állnak ott, és rögtön be is akarta csapni, azonban nem sikerült, az egyik ügynök már betette a lábát a küszöbön.

Nyolc férfi nyomult be a lakásba, többük közrefogta Szolzsenyicint, hogy biztosan ne tudjon kisurranni, hogy felvágja az ereit. Ezt dulakodás követte, majd mielőtt elvezették volna, az író keresztet vetett, és arra kérte a feleségét, hogy vigyázzon a gyerekekre.

Ötven évvel később e gyermekek egyike, Ignat Szolzsenyicin, a három fiú közül a középső felismerte ezt az ajtót egy, még az 1974-es letartóztatás előtt készült fényképen, amelyen ő látható a bátyja, Jermolaj és apjuk társaságában azt megelőzően, hogy kitört volna a vihar, amely elborította a családjukat, illetve megrázta a Szovjetunió alapjait.

„Rendkívül feszült időszak volt” – mondta telefonon a Szabad Európának.

Alekszandr Szolzsenyicin asszisztense, Jelizaveta Voronyanszkaja 1973 szeptemberében meghalt – vagy öngyilkos lett, vagy meggyilkolták –, miután az Állambiztonsági Bizottság (KGB) megtalálta nála A Gulag-szigetvilág elrejtett kéziratát. A híres szerző nagyszabású műve feltárta a Szovjetunió börtöntáborainak kiterjedt hálózatát és az ottani élet valóságát.

Voronyanszkaja halálát követően Szolzsenyicin jelzést küldött „láthatatlan szövetségesei” hálózatának segítségével, amely útjára indította a regény kiadását. A kézirat oldalairól készített fotókat már ezelőtt kicsempészték az országból, biztonságba helyezve megbízható személyeknél Nyugaton, várva a publikálásra.

A Gulag-szigetvilágot először Párizsban jelentették meg 1973 decemberében. Ahogy Ignat fogalmazott, a könyv bombaként robbant, lerombolva minden megmaradt érvet az 1917-es oroszországi bolsevik forradalmat követően sok millió ember életét elpusztító marxizmus mellett.

A mára elismert karmesterként és zenészként New Yorkban élő Ignat azt mondta, hogy A Gulag-szigetvilág azóta is teljességgel releváns „a gonosz, valamint a marxizmus és a kommunizmus valódi természetéről folytatott elmélkedés okán”.

A férfi szerint apja nagyszerű meglátása az volt, hogy a gonosz minden egyes hétköznapi emberben ott van, készen arra, hogy adott körülmények között utat törjön magának.

„Az emberek azt mondják: El fogjuk pusztítani a gonosz embereket, legyen szó autokrata vezetőkről, ördögi és vagyonos kapitalistákról vagy akárkiről, aki elnyom bennünket. A nem megfelelő rasszúakat, a nem megfelelő bőrszínűeket. (…) El fogjuk pusztítani őket, és aztán eljő a földi paradicsom, vagy akármi is ennek a világi megfelelője” – folytatta.

„A probléma természetesen az, hogy a gonosz ettől nem tűnik el. Ezek az emberek, még ha meg is érdemelték a halált, pusztán a gonosz hordozói voltak. Maga a gonosz tovább él. Így amikor harcolunk ellene, akkor a bűnt utáljuk, ne a bűnöst. Ez az, ami hiányzik” – tette hozzá.

A Nobel-díjas szerzőt 1974. februári őrizetbe vételét követően száműzték a Szovjetunióból, hamarosan azonban újra együtt lehetett családjával. A Szolzsenyicin család az egyesült államokbeli Vermontban telepedett le. Az emigráció kényelmét élvező író ellentmondásos véleménnyel volt Amerikáról, egyes aspektusait dicsérte, ugyanakkor kritizálta a szerinte zajló erkölcsi hanyatlást, és vágyott vissza hazájába, Oroszországba.

„Azt hiszem, lehetnek, akik furcsának találják ezt, de csak azok, akik nem értik, mit jelent Oroszország az oroszoknak, és ami azt illeti, az otthon bárkinek” – mondta Ignat.

Tizenegy éves korában olvasta először A Gulag-szigetvilágot. Apja soha nem beszélt hosszan nekik sem a munkatáborokban, sem pedig a Vörös Hadseregben töltött időszakáról. Ennek következtében Ignatra hasonló hatást gyakorolt a mű, mint az olvasók többségére.

„Eltérő hátterünk ellenére úgy vélem, hogy olvasóként szembesülve a lefestett totális romlottsággal az ön élménye nem különbözött annyira az enyémtől – húzta alá. Kitért egyes rabok megtörhetetlen erkölcsi tartására, amiről szó van a könyvben. – Nem szabad megfeledkezni a méltóságra való emberi potenciálról sem (…) Arról, hogy megvan az esély rá, hogy a lélek még a legmostohább körülményekben sem alszik ki” – figyelmeztetett.

Alekszandr Szolzsenyicin életében fia szerint nagy tragédia volt a száműzetés. Az író sok tekintetben az amerikai álmot élte meg, de mindig is inkább saját népe körében szeretett volna lenni. „Csak szeretett volna otthon lenni, mindig is erre törekedett, ezt kívánta, erről álmodott, és végül így is lett” – emelte ki.

A Szovjetunió utáni Oroszország, ahova a szerző 1994 májusában visszatért, mélységesen sérült nemzet volt. A férfit láthatólag megdöbbentette szülőföldjének állapota, amikor a távol-keleti Vlagyivosztokból Moszkvába tartott vonattal.

Szolzsenyicin az orosz parlamentben tartott beszédében, 1994 októberében az új politikusi generációt bírálta, „a pártállami nómenklatúra demokratának álcázott köpönyegforgatóiról” beszélt, illetve „fura, kifordult és fájdalmas” folyamatként jellemezte Oroszország kiemelkedését a kommunizmusból.

Évekkel később az író Vlagyimir Putyin szövetségesévé vált. Ignat nem akart válaszolni az aktuálpolitikai kérdésekre, azt pedig már nem tudhatjuk meg, hogy apja mit gondolt volna arról, milyen irányba kormányozta Putyin az országot. Az orosz-ukrán nemzetiségű szerző 1990-ben felszólított a revansista orosz birodalmi álmok elfelejtésére, más írásaiból viszont ugyanazok a történelmi sérelmek köszönnek vissza, amelyekkel a Kreml próbálja igazolni egyes ukrajnai régiók erővel történő megszerzését.

1981-ben Szolzsenyicin azt írta: „Szívemben nincs helye orosz–ukrán konfliktusnak (…) Soha, semmilyen körülmények között nem fogok részt venni orosz–ukrán összecsapásban, vagy engedni, hogy a fiaim így tegyenek, függetlenül attól, hogy milyen vakmerő forrófejűek próbálnak ebbe minket belerángatni.”

Alekszandr Szolzsenyicin 2008-ban hunyt el Moszkvában. Felesége, legfiatalabb és legidősebb gyereke ma is ott él. Az amerikai–orosz Ignat Szolzsenyicin számára apja életének tanulságai egyszerű, de mégis határtalan feladatokat szabnak.

„Talán a legnagyobb kihívás, hogy ne pusztán fejlődjünk, amire végül is mindannyian képesek vagyunk, hanem apám szavaival élve az, hogy jobb életet hagyjunk magunk mögött, mint amilyenbe mi érkeztünk” – fogalmazott.