Egykori otthonos és nevelős gyerekek – ahogy ők mondják –, zacisok beszámolói a hatvanas évektől a rendszerváltásig. Személyes történeteiken keresztül arról is mesélnek, mi az, ami miatt régen jobban működött a gyermekvédelmi rendszer.
Arra kértük gyermekotthonok egykori lakóit, illetve a gyermekvédelmi szakellátásban nevelőszülőknél nevelkedett embereket – akik végül sikeresen léptek ki a rendszerből –, hogy meséljék el történetüket. Volt, akinek odaadó nevelők, gyámok, gyermekvédelmi szakemberek nyújtottak támaszt, és olyanok is, akik a partnerüktől vagy más forrásból érkező segítséggel, vagy éppen ezek hiányának ellenére tudtak a rendszerből kilépve teljes életet kezdeni. Történeteik évtizedeket ölelnek át, a legrégebbi a hatvanas évek gyermekotthonaiban játszódik. Nem happy endekről van szó, és sokszor így is nagyon mélyről, traumákkal, életre szóló sérülésekkel vezet az út felfelé. Mondanivalójuk mégis egyszerre lehet megrázó és inspiráló, valamint feltáró értékű. Rajtuk keresztül talán jobban érthetővé válik a nagyközönség számára, milyen érzés Magyarországon szülők jelenléte nélkül felnőni, és hogyan változott vagy nem változott ennyi idő alatt a gyermekvédelmi rendszer.
A legmélyebb gödörből is van kiút, de a sebek megmaradnak
„Remélem, elrettentő példaként szolgál majd. Ha csak egy embert érint meg, és késztet arra, hogy ne hallgasson tovább, kérjen segítséget, már megérte” – fejezi be történetét Eszter. A végéről kezdjük, mert ő ezt az üzenetet tartotta a legfontosabbnak mellé illeszteni. Eszter rögtön előrebocsátja: mindössze három hetet töltött testvéreivel gyermekotthonban.
„41 éves vagyok, elvégeztem egy szakmunkásképző iskolát. Korán férjhez mentem, született két gyermekem, akik már 18 és 20 évesek. Itthon vagyok gyodon (gyermekek otthongondozási díja) a kisebbik lányommal, aki autista és középsúlyos értelmi fogyatékos” – mutatkozik be Eszter, aki a nyolcvanas években, alig több mint négyéves kislányként került egy Szabolcs megyei gyermekotthonba két bátyjával.
„Felelőtlen szülők voltak, apa és anya is. Anyával maradtunk, de ő nem viselte gondunkat, úgyhogy egy idő után megjelent a gyámügy – meséli vér szerinti szüleiről. Az otthonból csak arra emlékszik, hogy a többi gyerek bántotta őket, és elvették az ennivalójukat. Alig pár hét után viszont jött a hír, megint költöznek. – Ugye akkoriban azt mondták, ritka a fehér gyerek, kapkodtak is utánunk” – jegyzi meg, hogyan kerültek nevelőszülőkhöz ilyen gyorsan.
Ez azonban Eszternek nem sokáig maradt jó hír. „Ott volt egy másik nevelt fiú, ő is elvette tőlünk, kicsiktől az ételt. A vér szerinti gyerekektől mindig külön ettünk. Volt, hogy ők szalámit, mi zsíros vagy puszta kenyeret. Sok mindenre fogtak minket, házimunkára főleg. Ez utóbbival még annyira nem is lenne gond, jót tett nekem” – véli Eszter, de ezután sokkal sötétebb időszak következett.
Ehhez kapcsolódóan: Herczog Mária: Amit ma elvárnak a nevelőszülőktől Magyarországon, az teljesíthetetlen
„Egy idő után elkezdődött az állandó fogdosás a nevelőapám és a mostohabátyáim részéről. Aztán a fenyegetés, hogy visszakerülsz az intézetbe, ha nem hagyod, és el mered mondani bárkinek is. Tizenhárom éves voltam, amikor a mostohabátyám megerőszakolt, addig csak amolyan pettingre használt” – írja le legnehezebb éveit Eszter.
A zaklatás miatt 14 évesen kísérletet tett az öngyilkosságra. „Akkor kezdett el az illetékes szociális pedagógus foglalkozni velem, addig nem mertem szólni senkinek. Bejött a kórházba, és ott elmondtam, miért tettem. Utána együtt mondtuk el a nevelőanyukámnak, aki nem hitte el. Ugyan volt szembesítés, de »apuka« és a mostohatestvér tagadtak. Onnantól kezdve sajnos minden voltam, csak jó nem. Mindennek elmondtak, azt állították, hogy 14 évesen én provokáltam ki, pedig alig nyolcéves voltam, mikor kezdődött” – számol be arról, hogyan próbálták meg elvenni tőle még a fájdalom jogát is.
Eszter szerint a szociálpedagógus a család barátja volt, így több segítséget nem kapott tőle, és mástól sem. Bár nem volt átlagos tanuló, járt iskolába, és el is végezte.
„Elkezdtem dolgozni, akkor ismertem meg a jelenlegi párom, aki jóval idősebb, mint én. Apakomplexus? Sosem fogom tudni túltenni magam ezeken. Szorongó és önbizalomhiányos vagyok, hajlamos a depresszióra. Mindig bizonyítanom kell saját magamnak. Ez kihat a párkapcsolatomra is, de beszélünk róla. A párom próbál erősíteni, támogat, szeret. Legbelül mégis mindig ott marad a lenyomata a történteknek – meséli Eszter, aki mindezek ellenére úgy érzi, siker, hogy családot tudott alapítani, és egy szerető párkapcsolatban élhet. – Van kiút ebből a hányattatott sorsból, ha találunk egy társat, aki elfogad, tisztel, becsül, próbálja a lelki sebeket gyógyítani. De legfőképpen magunkat kell gyógyítani, ez pedig csak nagyon nehezen megy” – teszi hozzá.
Gyermekotthonban fogant szerelem
Pólyáné Éva saját nevével vállalta ő és férje, Ernő történetét. Mindketten a fóti gyermekvárosban nevelkedtek. Most négy gyermekük és hat unokájuk van, férje nemrég ment nyugdíjba a Paksi Atomerőműben betöltött állásából. Most a környékbeli árva gyerekeknek segítenek.
„Ikertestvéremmel csecsemőként kerültünk kórházba, aztán csecsemőotthonba. Édesanyánk megvert egy nőt, akivel apánk félrelépett, és emiatt börtönbe került. 1967-ben, háromévesen kerültem a fóti gyermekvárosba, és 1982-ig éltem ott. A legszebb éveim voltak, igazi törődésben volt részünk. Tíz óvoda volt, és minden óvoda végén lakott egy család. Egy óvodában húsz gyerek nevelkedett. Lett közülük később autószerelő, szoba festő-mázoló, óvónő, szabó. Összesen ezer gyerek élt ott” – meséli Éva. Gyorsan hozzáteszi, hogy őket sosem bántalmazták az otthonban, sem verbálisan, sem testileg.
Ehhez kapcsolódóan: „Lélegeztetőgépen vannak az intézmények” – szakemberek javaslatai a gyermekvédelmi törvénycsomaghoz
„Nem is tudtuk, hogy mi az. A nevelők a legjobb oktatást biztosították nekünk. Szép ruháink voltak, és az ünnepek is csodálatosak voltak – mutatja be a szinte már idilli állapotokat. Egyetlen negatívumnak Éva az utógondozás teljes hiányát tartja. – Amikor levizsgáztunk, el kellett hagynunk mindezt. Majdhogynem az utcára kerültünk, a nulláról kellett kezdenünk” – teszi hozzá.
Tudták, hogy nem mindenhol vannak olyan ideális viszonyok, mint Fóton, később találkoztak egykori intézetis sorstársaikkal, akik más intézményekből sokkal rosszabb állapotokról számoltak be. Éva szerint ma sokkal jobban ki vannak szolgáltatva a gyerekek, mint amikor ő volt bentlakó.
„A mi időnkben csak komoly pályázattal lehetett nevelőnek vagy tanárnak bekerülni oda. Nem volt veszekedés, lopás, nagy fegyelem volt, mert az időnk le volt foglalva – utal vissza arra, mennyivel nagyobb presztízse volt a nevelői munkának szerinte, és hogy szinte ismeretlen volt a munkaerőhiány. – 28 lányra két nevelő jutott. Az egyik a ruházatunkért és a higiéniánkért volt felelős, a másik a lelki, szellemi foglalkozásokat tartotta. És persze rajtuk kívül ott voltak a tanáraink. Soha nem beszéltek velünk csúnyán, de szigorú napirend és fegyelem volt” – számol be a rendszer kereteiről.
„Az igazgató, dr. Barna Lajos pedagógiai elképzelése az volt, hogy ne legyen felesleges időnk, »mert a gyereknek fejéhez köttetett a bolondság«. Ezért minőségi időt töltöttünk foglalkozásokon, kézimunkáztunk, varrtunk, sportoltunk. Rendszeresen vittek minket busszal kirándulni is. A gyermekvárosnak volt külön postája, mozija, strandja, a pedagógusok gyerekei is itt tanultak, velünk. Mi voltunk a zacisok, őket meg maszekosoknak hívtuk” – számol be az ötven évvel ezelőtti állapotokról Éva.
Azt mondja, olyan alapértékeket kapott az intézményben, amelyeket a lányainak is továbbadott. Mindhárom lányuk családban él, Éváéknak unokáik vannak, és egy, a lányoknál húsz évvel később született fiuk is. Egy ideje a környék nehéz sorsú, nevelőszülőknél nevelkedő gyerekeinek szerveznek karácsonyi ünnepeket. „Sokkal nehezebb körülmények között élnek, mint mi annak idején, legalább az ünnepek alkalmával szeretnénk megadni a módját” – mondja Éva.
A hetvenes években egy riport így mutatta be a fóti gyermekvárost.
Családban maradni, amíg csak lehet
Erika 54 éves, ügyintéző a közszférában. Házasságban él, gyermekük nincs. 15–18 éves kora között volt egy budapesti gyermekotthon lakója a nyolcvanas évek végén. Neki pozitív élményei voltak a nevelők többségével, szerinte az igazgató is „igyekezett szakmailag és emberileg jó nevelőcsapatot kialakítani”. Ő is beszámol róla, hogy rengeteg program volt az otthonban a farsangtól kezdve a kirándulásokon át a táborozásig. Személyes negatív élménye nem volt az ott dolgozókkal, de elmondta, hogy „néhány nevelő szigorúbb volt a kelleténél, előfordult, hogy fizikailag bántalmazták a nehezebben kezelhető gyerekeket”.
Szexuális erőszakról nem tudott, de azt mondta, olyan előfordult, hogy egy bentlakó és egy nevelő között viszony alakult ki. Ő úgy véli, a felvilágosítás és a rendszeres, nevelői felügyelet nélküli találkozás egy pszichológussal nagyon fontos lenne a mai gyermekvédelmi rendszerben. Hozzáteszi, hogy a gyerekek felkészítése a kinti életre felbecsülhetetlen, hiszen sokkal könnyebben elkallódik, aki nem tudja, hogyan kell használni a pénzt. Erika szerint mégis a legelső szempont az lenne, hogy minden gyerek maradjon a családjával, ameddig csak lehet. „Agresszív, bántalmazó szülőnél az erőszakos szülőt kellene kiemelni a családból, nem a gyereket” – véli.
Az oroszlányi ötös fogat
Torkos Mária és négy barátnője most 62 éves, ők a hatvanas évek végén kerültek az oroszlányi gyermekotthonba. „Akkor még csak általános iskola volt ott, ott jártuk ki a nyolc osztályt. Nagyon jó helyünk volt, remek nevelői és tanári gárda foglalkozott velünk. Fegyelem volt, és tisztaság, pedig soha még csak meg sem legyintettek minket” – emlékszik vissza a gyermekkorára Mária, aki hozzáteszi: a huszonnégy fős csoportból tizenegyen a mai napig állandó kapcsolatban vannak, rendszeresen találkoznak. Az ötfős kemény maggal közösen válaszoltak kérdéseinkre. Az otthonban akkor egy nevelőre 24 gyerek jutott, akik délelőtti-délutáni váltásban vigyáztak rájuk.
„Teljesen tisztában voltunk vele, hogy vannak szüleink, nem vagyunk árvák, csak nem tudtak minket felnevelni – számolt be az előzményekről Mária. – Sőt időnként haza is engedtek minket a családhoz egy-két hétre vagy akár egy teljes nyári szünetre, akiknél úgy ítélték meg, hogy ennyi időre ez megoldható. Egy-két osztálytársunk volt, akik soha nem voltak ilyen kimenőn, de ennek nem ismertük az okát” – tette hozzá.
Bár az otthonból negatív élményre nem emlékszik, az odakerülésüket megelőző időszakot mind nagyon nehezen élték meg. Az akkor még Kállai Éva (ma Alföldi) utcában álló elosztóintézménybe kerültek átmenetileg (érdekesség, hogy itt székel ma a Fővárosi Gyermekvédelmi Központ és Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálat). Mária szerint itt rengeteg megalázó szituációnak voltak kitéve alig hat-hét évesen.
„Körülöttünk 14-16 éves nagylányok, akik akkor már menstruáltak, mi meg csak meresztgettük a szemünket, mert mindent előttünk csináltak, szökdöstek, verekedtek. Minket a nevelők meztelenre vetkőztettek és lefürdettek, ami nyilván szükséges, de vadidegenek előtt nagyon megalázó élmény volt. Ráadásul elvették minden apróságunkat, amit még otthonról hoztunk – meséli, milyen körülmények között töltötték a hatvanas években a gyerekek ezt az átmeneti időszakot. – Volt ott egy kislány, akivel összebarátkoztam, de tőle is elszakítottak. Ő Bicskére került, én pedig – utólag mondhatom, szerencsére – Oroszlányra” – teszi hozzá.
Miután az otthonban elvégezték a nyolc osztályt, visszatértek Budapestre, és kollégisták lettek, innen jártak ki a középiskolába is. Mária azt mondja, időnként hazament a szüleihez Újpalotára, de nem szeretett ott lenni: „Nem voltam kíváncsi az életvitelükre.”
Az oroszlányi otthonban uralkodó viszonyokról csak pozitív emlékeket őriznek. „Nemcsak hogy majdnem öt évtizeddel azután is összejárunk, hogy végeztünk, de még egy nevelőnk is rendszerint velünk tart, pedig már 76 éves. Évente egyszer vissza is megyünk Oroszlányra, az otthonba, ahol most is szívesen fogadnak minket” – beszél a jelenről is Mária.
Bár először azt mondja, őket sosem érte diszkrimináció otthonos múltjukért, de aztán visszaemlékszik rá, hogy ritkán jártak ki. „Néha felsősként kimehettünk kimenővel sétálni, de nem szívesen tettük, legfeljebb csoportosan, a nevelővel, mert mutogattak ránk, hogy »ott mennek az intézetisek«” – idézi fel.
Elmondása szerint sosem voltak tanúi sem szexuális, sem fizikai bántalmazásnak az otthonban. Az ő patronálóik – mivel Oroszlány bányászváros volt – a bányászok voltak, akiknek ünnepségek idején előadásokat szerveztek, ők pedig ajándékot kaptak, így volt inkább kapcsolatuk a külvilággal. „Ma nagyon fontos lenne, hogy legyen megfelelő utógondozás, és fokozatosan engedjék el ezeknek a gyerekeknek a kezét, illetve rendszeresen találkozhassanak például pszichológusokkal, de a patronálójukkal is, akinek a legjobban meg tudnak nyílni” – véli Mária.
