Január 28-án mutatták be Magyarországon a Keskeny út a boldogság felé című dokumentumfilmet, amely egy meleg roma párról, Gagyi Gergőről és Váradi Lénárdról szól. Oláh Kata, a dokumentumfilm rendezője és Gagyi Gergő volt a Szabad Európa vendége, ez a velük készített podcast rövidített változata.
Öt éven át követte a sorsotokat a film, attól a pillanattól kezdve, hogy úgy döntöttetek, Salgótarjánból a fővárosba költöztök, itt próbáljátok megvalósítani a céljaitokat. Ha nem vállaljátok be ezt az ugrást, és ott maradtok a Jónásch-telepen, milyen lenne most az életed?
G. G.: Ezt nehéz megmondani. Fel akartunk jönni Budapestre. Salgótarjánban is megugrottak az albérletárak, én naponta ingáztam Budapest és Salgótarján között, hordtam fel embereket. Meg akartam ettől szabadulni, mondtam Lénárdnak, hogy ha százezer forint alatt talál albérletet, feljövünk. Sikerült is neki. Akaratos, kitűz maga elé egy célt, és nyomja.
Beszéljünk erről a célról. Egy musicalben akartátok bemutatni a kapcsolatotokat. Így találkoztatok Katával?
G. G.: Én hülyeségnek tartottam az egészet, Lénárd álma volt ez. Írt a Nemzeti Filmintézetnek, és kért egy produceri listát, amelyen Oláh Kata neve is szerepelt. Mindenkinek írt, elmondta, mit szeretne, Oláh Kata volt az, aki visszaírt. Emlékszem az első találkozásunkra a Jászai Mari téren 2018-ban. Azután Katáék megjelentek Salgótarjánban, a Jónásch-telepen, én pedig ekkor eszméltem rá igazából, hogy itt valami elkezdődött.
Kata, miért gondoltad, hogy ezt a filmet meg kell csinálni?
O. K.: Van, hogy az ember találkozik egy érdekes sztorival. Én mindig így készítek filmeket. Soha nem úgy, hogy van egy koncepcióm, egy elképzelésem, hogy erről akarok forgatni, hanem valami megtalál. Ez az egész dolog abszurdnak tűnt, hogy két ilyen srácnak a Jónásch-telepről van egy elképzelése, azért még tesznek is, megszerzik a számokat, felhívják a filmalapot. Sőt Lénárd azzal is pontosan tisztában volt, milyen forgatókönyvírói pályázatok vannak. Ez engem lenyűgözött. Azt mondtam, akármerre halad is a történet, vágjunk bele.
Azt mondtad, hogy nem mindenki születik dokumentumfilmhősnek. Mi az, ami Gergőt és Lénárdot alkalmassá tette arra, hogy éveken át forgassatok velük?
O. K.: Valóban, nem mindenki alkalmas arra, hogy ott legyen egy kamera mögötte, és rögzítse az életét. Van, aki átváltozik, más hangon kezd beszélni, teljesen máshogy kezd viselkedni a kamera előtt. Lénárddal voltak is nehézségeink az elején, Gergő viszont ösztönösen önmaga, mindegy, hogy ott a kamera, vagy nincs.
G. G.: Nagyon hamar hozzászoktam a kamerához, már figyelembe sem vettem. Ahogy Kata is mondja, pusztán önmagamat adtam. Amikor Salgótarjánban volt a vetítés, mondták is, hogy a Gergő pont ilyen.
Nyilván megbeszéltétek a forgatás elején, hogy pontosan mit szeretnétek bemutatni. A fiúk egy musicalt szerettek volna készíteni a kapcsolatukról. Miben állapodtatok meg? Milyen célokat tűztetek ki magatok elé?
O. K.: Fogalmunk sem volt, hogy merre megy majd a történet. Nyilván ez a musical, a film a filmben, ez volt izgalmas a számunkra. Én a párommal, Csukás Sándor operatőrrel dolgozom együtt. Alkotó emberek vagyunk, a gyerekeink úgy nőttek fel, hogy a családi ebédeknél a film körül forog a beszélgetés. Lenyűgöző, csodálatos volt számunkra, hogy két srác, akik nem a budapesti értelmiségi körből jönnek, egy alkotáson keresztül szeretnének valamit elmondani magukról. Fogalmunk sem volt, hogy meddig jutunk majd. Abban állapodtunk csak meg, hogy fizetni nem fogunk semmiért. Elintézni nem fogunk nekik semmit, de itt vagyunk szellemi segítséggel, tanáccsal bármikor, mindenben.
G. G.: Tisztában voltam azzal, hogy mi történik körülöttünk. Tudtuk, hogy ez egy dokumentumfilm. Az arcunkat, az életünket adtuk hozzá. Nem volt olyan, hogy állj, ezt ne vegyük fel.
O. K.: Kellett a bizalom, ami nagyon hamar kialakult közöttünk. Borzasztó nagy felelősség, hogy valaki ott kavirnyál az életedben éveken keresztül, felvesz időnként intim helyzeteket – ez nagyon kiszolgáltatottá tesz. Én ezt a felelősséget komolyan veszem; hogy ne tegyek olyat, ami nekik kellemetlen, kényelmetlen, esetleg rossz színben tünteti fel őket, vagy kárt okozhat.
Tehát a kamerát nem kapcsoltad ki, de a vágóasztalnál felülbíráltál egy-egy döntést?
O. K.: Így van.
A saját pénzetekkel indultatok el. Pályáztatok a filmalapnál támogatásra?
O. K.: Igen, pályáztunk. Akkor még az volt a film a címe, hogy Mi lesz a címe? Mert a musical forgatókönyvének megírásában mindig a legelején akadtak el, az első jelenetet írták újra és újra, a címében sem tudtak soha megegyezni. Tehát mi ezzel a címmel adtuk be a filmalaphoz a pályázatunkat. Az elutasító levélben ez volt az egyik indok: már a film címe is mutatja, hogy a rendező nagyon bizonytalan abban, miről akar szólni a film.
Végül honnan lett pénz a folytatásához?
O. K.: Olyan nagyon sok pénz sehonnan. A sok munka, energia, a saját eszközeink használata soha nem térült meg, de összehozott a sors minket egy nagyon menő független amerikai producerrel. Marc Smolowitz maga is meleg. Amerikában a legtöbb LMBTQ-témájú film nála köt ki, de sok európai alkotás is. Küldtünk egy húszperces anyagot, ami nagyon tetszett neki. Ő szerzett magánpénzeket az utómunkálatokra.
A film címe Keskeny út a boldogság felé. Ezen a keskeny úton a családotoknak is el kellett indulnia. Azt is bemutatja a film, hogyan változott meg a kapcsolatotok, és hogy változott az ő véleményük a másságról. Hogy látod, Gergő, változtatott a családi kötelékeken a film?
G. G.: Szerintem közelebb hozott minket. Nagyon fontos megérteni a film üzenetét, hogy mutat alternatívákat. Bemutatja, hogy a romák nyitottá tudnak válni. Ezt bizonyítja a családom is, hogy az apukám milyen fejlődésen ment keresztül. Szerintem ez a film erőt ad azoknak az LMBTQ-embereknek, akik titkolják, hogy melegek.
Könnyű volt meggyőzni a szülőket, hogy vállalják fel a konfliktust, szerepeljenek a filmben?
O. K.: Egyáltalán nem. Az első két évben átszaladtunk az utca túloldalára, ha megláttuk, hogy Gergő valamelyik testvére a közelben van. Lénárd volt az, aki nagy családi kibékülésről álmodozott. Olyan jelenetről beszélt folyamatosan, amelyekben közös bográcsozás és tánc van. És végül megtörtént, de ezt megelőzte egy tragédia, Gergő édesanyjának halála.
Először megengedték, hogy Lénárd is részt vegyen a halotti toron, azután azt, hogy mi is odamenjünk. Így indult el egy nagyon természetes, szép folyamat, és végül Gergő édesapja megengedte, hogy forgassunk a temetésen. Nem lehet visszapörgetni az időt, nem tudjuk, hogy alakult volna a történet, ha nincs ez a veszteség.
Kevés szó esik a filmben az Orbán-kormány LMBTQ-közösséget megbélyegző narratívájáról.
O. K.: Nem akartunk erre fókuszálni. Gergő és Lénárd történetét akartuk elmesélni. Amikor először elmentünk Kemény Zsófi dramaturghoz, aznap vagy talán másnap volt a Budapest Pride. Emlékszem, Zsófi kérdezte tőlük, hogy mennek-e. Mondták, hogy dehogy megyünk. Egyáltalán mi az a Pride? Teljesen tudatlanul jöttek, és én pont azt akartam megmutatni, ahogy az évek alatt szépen lassan ráeszméltek, mi is van itt.
G. G.: A film előtt nem nagyon foglalkoztam az LMBTQ-témával, mert nekem is el kellett játszanom egy színjátékot az életemben, hogy én nagy heteró vagyok, engem az LMBTQ nem érdekel. Ilyenekről, hogy Pride, nem is hallottunk.
Volt olyan település Magyarországon, ahol nem akarták bemutatni a filmet? Azért is kérdezem, mert a budapesti premiereken telt ház volt.
O. K.: Volt, ahol arra kértek, még azt se említsem meg sehol, hogy egyáltalán beszéltünk. Ezért nem is mondom meg, hogy ez melyik megyében történt. Van egy félelem. Az lett volna a leglényegesebb, hogy roma közegekbe vigyük el a filmet, és ahogy Gergő családjánál sikerült, más családoknál is sikerüljön elérni egyfajta átgondolást, átfókuszálást. Volt, ahol eleve elzárkóztak. Volt, hogy hosszan egyeztettem helyi roma vezetőkkel, elmeséltem, miről szól a film, mi történik, de végül nem jöttek el.
Görögországban, Szalonikiben volt egy bemutató a magyarországi premier előtt. Könnyebb vagy nehezebb szerinted az LMBTQ-közösség tagjainak helyzete Magyarországtól nyugatabbra?
O. K.: Szerintem mindenütt romlott a helyzet, de amikor Szalonikiben interjút adtam a rádióban, és elmeséltem, hogy ma Magyarországon semmilyen médiának nem tudnék erről beszámolni, mert nem adnának le erről anyagot, akkor röhögőgörcsöt kapott a műsorvezető, nem hitte el, hogy ilyen lehetséges.
Erre a fesztiválra a világból tizenkét filmet hívnak meg, aki megnyeri, azt automatikusan Oscarra jelölik. Itt magyar film előttünk még nem volt. Nem nyertük meg a fődíjat, csak a zsűri különdíját, de azért azt gondolom, hogy ez is nagyon nagy dolog. Ehhez képest sehol nem lehetett olvasni erről.
Mi egy dokumentumfilmes feladata? Egy interjúban olvastam, hogy számonkérték rajtad, miért nincs több nyomor a filmben.
O. K.: Miért nincs benne nyomor? Miért nem az a vége, hogy valaki jött, és segítette őket, megvalósította az álmaikat? Ezeket mind megkaptam, igen, de nem ez a dolga szerintem egy dokumentumfilmesnek. Pont ez nem a dolga, hogy felkavarja az életüket, azután pedig egy zuhanórepülés legyen számukra minden hétköznap. A médiából hihetetlen mennyiségű borzalom zuhan ránk mindennap. Szerintem nekem az a dolgom, hogy ne csak a nehézségeket mutassam meg, de egy pici reménysugarat is, hogy van megoldás. Meg lehet változtatni a saját életünket.
G. G.: Ha valaki jött volna, és megsegített volna, akkor a film elveszítette volna a hitelességét. Ahogy Kata mondja, azért hiteles, azért jön át mindenkinek, mert érezni, hogy ez nem egy kitalált történet, száz százalékban mi vagyunk. Úgy gondolom, hogy egy dokumentumfilmnek a hitelesség a lényege.
Ha örökbe fogadnátok egy gyermeket, és ő egy nap azt mondaná neked, hogy meleg, mit szólnál hozzá?
G. G.: Lehet, hogy nem örülnénk neki, mert valljuk be, minden szülő úgy képzeli, hogy a gyereke megnősül, férjhez megy, családot alapít, jönnek az unokák… Nyilván jobban örülnék, ha azt mondaná, hogy heteró vagyok. De ha meleg, ugyanúgy elfogadnám, és tiszta szívemből szeretném. Sőt szerintem még jobban védelmezném, ha arra gondolok, hogy én mi mindenen mentem keresztül. Szerintem jó apa lennék.
O. K.: Abban én is biztos vagyok.
A romák többsége hívő embernek vallja magát, ahogyan ti is. A filmben beszéltek arról, hogy bűnként éltétek meg a másságotokat. Úgy tűnik, találtatok egy olyan támogató egyházi közösséget, amely segít ezt feldolgozni. Most mit gondolsz erről?
G. G.: Nyilván bűn. Nem mondhatom, hogy nem az, de úgy gondolom, hogy az Úré a kegyelem. Szeretek meleg lenni. Hogy a Jóisten milyen kegyelmet ad nekem a halál után, azt majd ő eldönti.
A teljes beszélgetést itt megnézheti, meghallgathatja:
