A kegyelmi botrány – ha csak rövid időre is – ráirányította a figyelmet a gyermekvédelmi rendszer hiányosságaira: hiányzik kétezer nevelőszülő – most 23 ezer gyerek van a rendszerben –; nincs elég pszichológus, a gyerekek sokszor a legalapvetőbb készségeknek sincsenek a birtokában; újszülöttek ragadnak hónapokra a kórházban, mert nincs hely, ahova el lehetne őket helyezni; és még sorolhatnánk. A Szelfi vendége Illésné Áncsán Aranka és Bihari-Apáthy Judit, a Tűzcsiholó Egyesület két munkatársa volt. Ez a beszélgetés szerkesztett, rövidített változata.
Aranka, te több évtizedig dolgoztál gyermekjogi képviselőként, intézményt vezettél, majd a kegyelmi ügy miatt felmondtál. Ez így történt?
Illésné Áncsán Aranka: Igen.
Ez demonstratív felmondás volt?
I. Á. A.: Nem demonstrációnak szántam, hanem nagyon nagy volt bennem a düh. Azt gondoltam, úgy éreztem, hogy abban a pozícióban, ahol dolgoztam korábban, nem tudok már többet tenni a gyerekvédelemért. Úgy gondoltam, hogy lépni kell.
Bihari-Apáthy Judit: A gyermekvédelemben óriási bajok vannak, de ha valamikor el lehet érni változást, az most van. Mert azért még mindig kapunk figyelmet, a szakma hallatja a hangját.
I. Á. A.: Elsődlegesen nem is a nagy nyilvánosságnak szerettük volna ezt kommunikálni, hogy mekkora a baj, hanem azt szerettük volna, hogy a szaktárca komolyan elkezdjen foglalkozni ezzel a kérdéssel, és keressen megoldást a problémákra. Nyilván a politika ezt tolja jobbra, balra, mikor kinek milyen érdeke van. De nekünk, akik a szakmát képviseljük, azt kell elérnünk, hogy a változások megtörténjenek. Múltkor például sikerült személyesen beszélnem Fülöp Attila államtitkár úrral. Már egy pici lépés. Kérdezte, hogy mire szerettük volna fölhívni a figyelmet, én pedig egy órában ledaráltam.
Melyek a legfontosabb problémák, amelyekre azonnal megoldást kellene találni?
I. Á. A.: A legnagyobb probléma az, hogy nincsenek férőhelyek. Ez nagyon sok dologgal összefügg, hogy vajon miért nincsenek. Azoknak a csecsemőknek a számára sincsenek gondozási helyek, akiket valamilyen oknál fogva a szüleik nem tudtak hazavinni a kórházból, vagy nem engedték nekik. Ezeket az újszülötteket be kellene utalni nevelőszülőhöz vagy csecsemőotthonba, de nincsen gondozási hely. Ezek a gyerekek hónapokra, fél évre bent ragadnak a kórházban.
A gyerekvédelem problémái nagyon sokrétűek, összefüggésben vannak az alapellátás kérdéseivel. Amikor a gyerek még otthon van, a családjában, az alapellátás. Ha onnan kiemelik, akkor átkerül a szakellátásba. A szakellátás sok minden miatt nem tud kellő hatékonysággal dolgozni, ezért van az, hogy 23 ezer gyerek van a gyerekvédelemben, a gyerekvédelmi szakellátásban, ami nagyon sok. A gyermekvédelem nem azt a célt szolgálja, hogy átmeneti jelleggel bekerülhessen oda egy gyerek, pedig ennek egy átmeneti időszaknak kellene lennie az életében. A valóságban a gyerekek nyolcvan százaléka már nagykorúként kerül ki a rendszerből. Az alapellátásban is hatalmas hiányosságok vannak.
Mire van a legnagyobb szükség? Pénzre?
Például a családi pótlék növelésére vagy olyan családtámogatási rendszerre, ami például segíti az egyszülős családokat, mert valahogy dolgozni is kellene, de nincs olyan munkahely, ami alkalmazkodik egy kisgyermek életrendjéhez. Ha valaki nagy szerencsével mégis talál, bekerül egy ilyen munkahelyre, akkor pillanatok alatt ki is kerülhet, mert a pici gyerek beteg, és nyilván nem nézik el, hogy az anyuka vagy az apuka táppénzen legyen.
Mi a helyzet a nevelőszülői hálózattal? Azt hallani, hogy kétezer nevelőszülő hiányzik a rendszerből.
B.-A. J.: Ha arra gondolunk, hogy ennyi gyerek van beragadva meg marad a kórházakban, akkor sokan hiányoznak. Nevelőszülőnek lenni nagyon-nagyon megterhelő lelkileg, és nem is annyira megbecsült, mint amennyire kéne lennie. Nem is mindenki alkalmas arra, hogy nevelőszülő legyen. Én a megelőzésben hiszek. Mi a Tűzcsiholó Egyesülettel pont ezt csináljuk. Olyan családokkal foglalkozunk, ahol a szülők állami gondozottak voltak, és mindazt igyekszünk nekik megtanítani, amit a rendszertől nem kaptak meg. Abban hiszünk, hogy meg kell erősíteni a családot. Ez nagyon nagy munka, mert nagyon nagyok a hiányosságok, de mégis ebbe kellene a legtöbbet belefektetni.
I. Á. A.: Ezeknek a gyerekeknek például nagyon nagy szükségük lett volna arra, hogy pénzügyi tudatosságot tanítsunk nekik. Hogy gazdálkodik egy család? Mert a szűkös pénzből is meg lehet élni, hiszen nagyon sokan megélnek, de azt, hogy ezt hogyan kell csinálni, ők nem látták. Nem látták, hogy mondjuk otthon, a családban mit csinálnak akkor, amikor a hó vége felé már alig van pénz. Hogy akkor majd már csak vajas kenyeret eszünk. Vagy mit csinálunk, hogy először befizetünk valamit, vagy befizetjük a számláinkat? Egyébként azt gondolom, hogy ez általában az iskolai rendszerben is fontos lenne, mert nagyon sokan vannak hasonlóan nehéz helyzetben, mint a mi családjaink, csak nálunk ez hatványozottabban jelentkezik, mert aki itt megcsúszik, mondjuk elveszíti a lakhatását, az nem tud megmaradni a lábán. Az egyik fontos projektünk például az adósságrendezési program, ahol nem kifizetjük a családok helyett az adósságukat, hanem pénzügyi tudatosságra tanítunk, és banki szakemberek segítségével mentoráljuk őket.
Az otthonteremtési támogatás – amit a fiatalok kapnak a gyermekvédelmi rendszerben eltöltött idő után, nagykorúvá válásukkor – arra szokott elég lenni, hogy egy kis településen, ahol nincs munkahely, tudnak venni valami kis viskót. Most ez kétmillió forint. El lehet gondolkodni rajta, hogy hol és milyen lehetőséget ad ez a fiataloknak. Ahogy látogattuk a családokat, azt tapasztaltuk, hogy ezekhez a kis házacskákhoz tartozik egy kis kert, de nincs fölkapálva, nincsen bevetve, nem terem benne krumpli, hagyma. Mert nem tudják, hogyan kell. Ezért ebbe az irányba is elmentünk. Tyúkprogramon is gondolkodunk, hogy hogyan lehetne. Szóval vannak ezek, de akár az is, hogy nem tudják – honnan is tudnák? –, hogyan kell gyereket nevelni. Szeretnénk arra is fókuszálni, hogy az iskolai tanulmányaikban elmaradt embereket hogyan tudjuk segíteni abban, hogy megszerezzék legalább a nyolcosztályos bizonyítványt. Ez nem kifejezetten gyerekotthoni probléma, ha valaki 16 évesen úgy kerül be – és van ilyen –, hogy nem tud írni-olvasni, akkor 18 éves koráig nem tudjuk odáig eljuttatni, hogy a nyolc osztályt befejezze. Erre aztán már rá lehet tanulni ezt-azt, de anélkül bejelentett munkát találni szinte reménytelen.
Ha a disztópikus filmekből ismert doomsday clockra, azaz a végítélet órára gondolunk, amin éjfél a teljes krach, akkor a gyermekvédelem tekintetében hol állnak most a mutatók?
Öt perccel éjfél előtt. Szerintem nagyon rossz állapotban. De úgy is fogalmazhatunk: nem attól kell tartani, hogy a gyerekvédelem összeomlik, mert már összeomlott. Ezzel együtt nem szabad, hogy így maradjon. Menni kell előre, és harcolni kell. Meg kell tenni mindent. Bízzunk benne, hogy valamit előre tudunk mozdítani.
A teljes interjút itt hallgathatja meg:
