Hogyan lettek amerikai pilóták az elsők, akik körberepülték a Földet egy 175 napos, kockázatos expedíció során? 363 repült óra alatt 42.398 kilométert tettek meg. Még oroszokkal is találkoztak, akiktől kaptak egy üveg vodkát.

Lowell Smith amerikai pilóta nehéz döntés előtt állt, amikor 1924 elején egy négy hidroplánból álló köteléket vezetett a Csendes-óceán fölé.

Délen hó és viharok fala emelkedett közéjük és a japán területek közé. Északon tiszta volt az égbolt a távoli szovjet-oroszországi Komandirszkij-szigetek felé.

Smith döntött: „Inkább a bolsevikokkal kockáztatunk, mint hogy szembenézzünk a vihar haragjával”, és a szovjet terület felé vette az irányt.

Smith egyike volt annak a nyolc pilótának, akik megkísérelték az első világ körüli utat repülővel. A kísérlet célja nagyrészt az volt, hogy felélessze a közvélemény érdeklődését a repülés iránt. Ebben az időben az Egyesült Államok lemaradt Európától a repülési iparban.

A küldetéshez szükség volt egy katonai felderítőcsapatra, akik már a repülőgépek előtt elindultak, és hírszerzési jelentéseket adtak a lehetséges leszállóhelyekről és az időjárás helyi sajátosságairól a távoli üzemanyagtöltő helyeknél.

Amerikai diplomaták felvették a kapcsolatot azzal a 22 országgal, amelyeken a repülőknek át kellett haladniuk, és elkészítették az utánpótláshajók és -állomások hálózatát. A projekt várható összege százezer dollár volt, ami ma körülbelül 1,7 millió dollárnak (630 millió forintnak) felel meg.

1924. április 6-án négy, kifejezetten erre a feladatra átalakított Douglas World Cruiser kétfedelű repülőgép indult útnak a washingtoni Seattle-ből. A repülőgépeket négy amerikai városról, Bostonról, Chicagóról, Seattle-ről és New Orleansról nevezték el.

A küldetés hamar komoly bajba került, amikor a Seattle lezuhant az alaszkai hegyekben. A két pilóta túlélte a balesetet, és a vadonban töltött több nap után megtalálta az utat a civilizációba.

Ahogy az Alaszka és Japán közötti, korábban soha nem repült vizek a gépek közeledtével egyre változékonyabbá váltak, Lowell Smith és a többi pilóta megbeszélte, hogy a szovjet területen lévő Komandirszkij-szigeteknél titokban találkoznak egy üzemanyag-utántöltő hajóval.

Ez rövidebb út volt, mint a japán vizekig tartó szakasz, de Washington abban az időben nem állt diplomáciai kapcsolatban a Szovjetunióval, amelyet gondosan elkerültek az expedíció tervezési szakaszában. A Moszkvával való kapcsolatok hűvösek voltak, miután az Egyesült Államok hat évvel korábban, 1918-ban, az I. világháború végén több ezer amerikai katonát vetett be Észak-Oroszországban az arhangelszki hadjáratban, amelyben az amerikaiak a bolsevikok ellen harcoltak, és vesztettek.

Az amerikai gépek órákon át repültek a jellegtelen Bering-tenger felett, orrukat a szovjet terület felé irányítva, „végig azon gondolkodva, vajon mit fognak gondolni az oroszok, amikor meglátnak három gépet leszállni az égből ezen a távoli vidéken, ahová évente csak körülbelül egyszer érkeznek hajók” – emlékezett vissza Smith.

Amikor végül kiszúrták az egyik szovjet szigetet, Smith azt írta: „Az a sivár kis földdarab ott, kint a Bering-tengeren egészen jól nézett ki számunkra.”

Amint a repülőgépek leszálltak egy antennatornyokkal teli település közelében, egy szakállas férfiakkal teli csónak indult el a szigetről.

Ahogy közeledett, az amerikai pilóták közül néhányan menekülni készültek, de a két ellenséges ország emberei közötti kapcsolatfelvétel szívélyes volt.

Az oroszok elnézést kértek, amiért nem hívták partra az amerikaiakat. Elmagyarázták, hogy ehhez Moszkva engedélyére van szükségük.

Másnap a szovjet vezetés megtagadta az amerikaiaktól a partraszállási engedélyt, de a sziget katonái jóindulatuk jeléül egy csónakot küldtek ki egy üveg vodkával, mielőtt a feltankolt amerikaiak elindultak Japán felé.

A Bering-tengerről a repülőgépek a párás Dél-Ázsia felé vették az irányt.

Erik Nelson pilóta felidézte, hogy az egyik hosszú repülés közben gondolatai egy elképzelt jövőbe kalandoztak: az égbolt tele volt repülőgépekkel, „az égen elhaladtak mellettem az utasok, akik hétvégi utat tettek Sanghaj és San Francisco között”.

Ha ez a jövő bekövetkezik – képzelte a pilóta –, „a repülőgép lesz az az eszköz, amely a világ népeit olyan bensőséges kapcsolatba hozza egymással, hogy többé nem lesz kedvük háborúzni”.

A mai Pakisztánban található Multánhoz közeledve olyan nagy volt a hőség, hogy a pilóták azzal viccelődtek, hogy a várost átnevezhetnék Moltennek, ami angolul olvadtat jelent.

Egy brit üdvözlő bizottság jéghideg limonádéval várta a naptól leégett amerikaiakat. Egyikük később felidézte, ahogy repedezett ajkához emelte a fagyos poharat: „Sok finom italt ittam már életemben, de egyik sem hasonlítható ahhoz, amit Multánban kaptam” – mondta.

Ázsiából Perzsia és a Közel-Kelet fölött elhaladva Európa felé vették az irányt, ahol első világháborús román csataterek fölött repültek át, amelyek még mindig tele voltak a robbanások krátereivel és a katonai felszerelés roncsaival.

Bukarestet a pilóták „tiszta és elegánsnak tűnő helyként” írták le, „számos kávézóval és kabaréval, valamint sok jól öltözött és vonzó külsejű lánnyal”.

Az utolsó jelentős kihívás, amellyel szembe kellett nézniük, az Atlanti-óceán északi felének nyílt vize volt. Tervezett repülési útvonaluk mentén az amerikai haditengerészet több hajója állt készen arra, hogy segítséget nyújtson, ha valamelyik repülő bajba kerülne.

Augusztus 3-án a Boston az Atlanti-óceán északi felének közepén, a háborgó tengeren kényszerült leszállni. A fedélzeten lévő pilótát és szerelőt egy haditengerészeti hajó mentette ki, de a gépük összeütközött a mentőhajóval, és végül elsüllyedt.

Az atlanti átkelés veszélyét érzékelteti Lowell Smith pilóta leírása a jéghegyekkel tarkított óceán egyik ködös szakaszáról: „Óránként kilencven mérföldes (150 km/h-s) sebességgel haladtunk, és csak 100-150 láb (30-45 méter) távolságra láttunk előre.”

Amikor a gépek végre amerikai földre értek, lelkes tömeg fogadta őket, akik végig követték az expedícióról szóló újsághíreket. Santa Monicában mintegy kétszázezer ember jelent meg, hogy üdvözölje a pilótákat.

„Ahogy kimásztunk a pilótafülkéből, a tömeg megvadult. Üvöltve ledöntötték a kerítést, leütötték a rendőröket, leütötték a katonákat – írta Smith. – Az emberek darabokat téptek le a ruhánkból, és gombokat vágtak le szuvenírnek. Az egyik hölgy egy bicskával levágott egy darabot a galléromból, egy másik pedig megfogta a fülemet – gondolom, véletlenül.”

Az út 175 napig tartott, 363 repült óra alatt 42.398 kilométert tettek meg. A pilótákat kitüntették a Kiváló Szolgálati Érdeméremmel, és a rajongók elárasztották őket ajándékokkal. Talán a legmeghatóbbat egy friss bevándorlótól kapták, aki értesült a rövid találkozásról a szovjetekkel a Komandirszkij-szigeteknél. A férfi azt kérdezte a pilótáktól, tudnak-e neki bármit mondani a testvéréről, akit utoljára egy szibériai munkatáborban láttak.