Tasztubek egy kis halászfalu az Aral-tó partján. Amikor a tó vize a szovjet korszak öntözési projektjei miatt visszahúzódott, az élet gyakorlatilag megszűnt itt. Miután 2005-ben elkészült a gát, amely megpróbálta feléleszteni a tó egy szegletét, felélénkült a halászat. Most az északi Aral-tó ismét apad, de a Tasztubekben élő halászok még mindig naponta kiviszik a hajóikat, hogy kifogják, amit tudnak.
Útvonalam Kizilordából Aralba vezet, egy dél-kazahsztáni városba, amely egykor egy hatalmas tó partján állt, amely akkora volt, hogy tengernek nevezték. Az itteni vasútállomás még mindig az Aral-tenger nevet viseli, bár már évtizedek óta nincs itt part.
Araltól hetven kilométerrel odébb van az összezsugorodott tó partja. A nyolcvanas évek végén a sekélyülő Aral-tó két részre szakadt. A Szir-darja folyó az északi részbe ömlött, ahová gátat terveztek, amely elzárta volna a befolyását, és megakadályozta volna, hogy a vize az Aral déli fele felé folyjon le.
Először homokból és agyagból építették meg, de kétszer is elmosta a víz. Végül a Világbank pénzt különített el egy betongát építésére; 2005-ben elkészült a tizenhárom kilométer hosszú védmű, de messze nem volt tökéletes. Mindössze hat méter magas, és az északi rész időnként átfolyik a délibe a gát túloldalán lévő sós vízben elpusztuló halakkal együtt.
Egyesek most azt követelik, hogy további hat-nyolc méterrel emeljék meg, hogy az északi rész magasabbra nyúljon. A bővítés azonban hatalmas beruházás lenne.
A kétezres évek közepén sikeresnek gondolták az északi Aral megmentésére irányuló projektet. A tározó megtelt, a sótartalom csökkent és a halállomány újjáéledt. Az Aral teljes helyreállítása még mindig felmerül, de a Szir-darja csökkenő vize miatt már kevésbé optimistán, mint korábban.
Aralban leszállok a vonatról, és négykerék-meghajtású járműbe ülök, hogy a sivatagon átkelve eljussak Tasztubekbe, az Aral-tó melletti faluba. A sofőröm, Szerik középkorú kazah, aki Aralban született és nőtt fel. A szüleitől hallott arról, hogy az Aral-tó valaha Aralszk közelében terült el. Túl fiatal ahhoz, hogy a saját szemével láthatta volna.
Szerik édesanyja huszonöt évig dolgozott egy halgyárban. „Nagy gyár volt, szinte várossá tette a falut – mondja. – Amikor volt víz a tóban, körülbelül háromezer ember dolgozott benne.” Apja egy hajógyárban dolgozott, de amikor a víz visszahúzódott, Szerik szerint „a vállalkozások mind bezártak”.
Szerik Aralban vállalkozó, turistákat visz az Aral-tó körüli híres helyekre. Szerinte a turizmus jó üzlet, de szigorúan szezonális. Télen senki nem jön ide.
Szerik szerint az egészségügyi problémák, amelyek egykor a térségben élő embereket sújtották, ritkábbak. „Régen a szél sót hordott a kiszáradt tó fenekéről, szinte minden második embernek gondja volt a tüdejével és a veséjével. Most már nem panaszkodunk, úgy tűnik, kevesebb a betegség. Valószínűleg megszoktuk. Az északi Aral pedig megemelkedett, kevesebb benne a só.”
Ma körülbelül százhúsz ember él Tasztubekben. Van iskola, villany és lassú internetkapcsolat. A kilencvenes években az Aral-tó olyan sekély lett, hogy Tasztubek szinte teljesen kihalt. Mindössze hét-nyolc család maradt, de csak azért, mert nem volt hová menniük. Miután megépült a gát, és a víz kezdett visszatérni a tó északi részébe, az emberek visszajöttek; főleg munka nélküli fiatalok, akik a halászatból reméltek megélni.
Egy testvérpárral találkozom Tasztubekben. A fiatalabbik, Nurzsan, halászattal foglalkozik, valamint tevéket és lovakat tenyészt. Felesége, Ajkorke tanítónő, és neveli négy gyermeküket. Nurzsan alacsony, csendes ember, vonakodva beszél magáról. „Az apám halászott itt, ahogy a nagyapám is, így én viszem tovább a hagyományt. Szeretem Tasztubeket, nyugodt és csendes, a tó a közelben, van hal. (…) Ha kedvem lenne hozzá, holnap is elmehetnék, de nem akarok. Ez az otthonom. Nyáron erjesztett tejet készítünk, ősszel húst árulunk, télen és tavasszal pedig halászunk.”
A helyiek szerint a halállomány közvetlenül összefügg az Aral-tó mélységével. Amikor a vízszint csökken, a halállomány megfogyatkozik. 2019-ben alacsony volt a Szir-darja vízszintje, és a halak is megfogyatkoztak. „Régen voltak olyan évek, amikor napi nyolcvan-száz kilogrammot fogtunk; ez már csak emlék” – meséli Nurzsan.
Amikor este meglátogatjuk, már több szovjet UAZ áll a parton, a halászok a csónakok előkészítésével vannak elfoglalva a sekély vízben. Miután húsz perc alatt beállítják a hajójukat, Nurzsan és Szerzsan már úton is van. A hely, ahol megállunk, elég sekély ahhoz, hogy látni lehessen a tó fenekét. Szerzsan szerint az utóbbi években egyre alacsonyabb, bár azt mondja, „idén kicsit több a víz és több a hal is”.
A partra visszatérve, miután kivetették a hálójukat, a testvérek arról beszélgetnek, hogy milyen halat lehet fogni az Aralban. Többek között pontyot, süllőt, sügért és keszeget.
Mire visszaérünk Tasztubekbe, már sötétedik. A halászok házában főtt tevehúst eszünk, és rövid alvásra rendezkedünk be. Nyáron korán világosodik, napfelkelte előtt vissza kell menni ellenőrizni a hálókat. Az ébresztő fél négykor szólal meg, a falu teljesen csendes. Még a kutyák és a madarak is alszanak, csak denevéreket lehet látni, amint zsákmány után kutatva röpködnek az éjszakai égen.
Senki sincs ébren, így csendben döcögünk a tó felé a testvérek öreg UAZ-ával. Még a csónakba beszállás és az indulás után is félhomály van, amikor elérjük az első bóját – egy műanyag palackot, amely jelzi, hol van a testvérek hálója. Az első tizennyolc, közepes méretű pontyot rejt.
A második hálóban tíz ponty és két keszeg van. „Ez normális a nyári időszakban” – mondja Szerzsan, bár csalódottnak tűnik. Kicsit távolabb egy másik csónak dülöngél a hullámokon. Úgy tűnik, annak a halásznak a fogása sem túl gazdag.
A testvérek visszaengedik a hálókat a vízbe, és visszamennek a partra. Újabb nap vár rájuk, amely a vidéki élet szokásos gondjaival telik: a lovak és a tevék ellátása, az UAZ megjavítása, amelynek ismét motorproblémái vannak.