Az atomerőmű-beruházások szinte soha nem érnek célba tíz évnél rövidebb idő alatt; gyakori, hogy a tényleges startvonalig sem sikerül eljutni az előzetes menetrend szerint. Paks II. miatt is érdemes tisztán látni, hogy milyen sorsszerűen jelentkező problémákkal és kihívásokkal szembesülnek azok az beruházások, amelyekben az erőművek már valóban épülnek.
Vasárnap délelőtt 10 óra 58 perckor önteni kezdték az első betont a kelet-kínai Fucsien tartományban található Ningde atomerőmű új blokkjának reaktorszigete alatti területre. Ezzel kezdetét vette a Ningde–5 építése – jelentette be a China General Nuclear (CGN) július 28-án. A telephelyen már működő négy blokk mellé egy újabb blokkpár épülhet; az 5-ös – és majd, ha építik, a 6-os is – a saját fejlesztésű, 1170 megawattos Hualong One reaktortípust kaphatja. A Ningde–5 2029-re ígért befejezésénél aktuálisan azonban fontosabb, hogy az építés megkezdéséhez szükséges engedélyt – öt másik blokkal egyetemben – a kínai Államtanács majdnem napra pontosan egy éve, 2023. július 31-én adta meg.
Egy atomerőmű építéséhez szükséges engedély megszerzése és az építkezés megkezdése között jellemzően nem telik el ennyi idő, mivel az ilyen beruházások tervezési és engedélyezés-előkészítési időszaka évekig húzódik, így a megrendelő is, az építő is alig várja, hogy a pecsét a papírra kerüljön, és megkezdődjön az építkezés. Ez onnan lehet ismerős, hogy a Paks II. engedélyvárására évek mentek rá, és – többek között – Aszódi Attila és Süli János szakpolitikai karrierje. A paksi projekt azonban nem áll építés alatt, hiába, hogy már két éve ezt állította a témáért felelős miniszter, és szponzorált tartalomként is hirdették. E listára így, bemondásra nem lehet feljutni, mert az, hogy egy atomerőmű építés alatt áll, nem szubjektív besorolás kérdése.
Pontos meghatározás vonatkozik rá: egy nukleáris energiát használó erőmű onnantól kezdve áll építés alatt, hogy a beruházója a megfelelő engedélyek (műszaki, technológiai, biztonsági és létesítési) birtokában megkezdi a reaktort befogadó reaktorsziget betonöntését. Szijjártó Péter is megtanulta már: legutóbb 2024 végére ígérte az első betonozást.
55, 60, 62…
A múlt vasárnapi kínai bejelentéssel együtt a világban összesen 62 atomerőmű építése zajlik. Ez kettővel több ugyan, mint amennyiről az Energiaklub frissen publikált jelentése szól, de az még a június végi állapotokat rögzítette. (A látszólag gyors változásra – mint a nukleáris iparban sok minden másra – Kína a magyarázat, például az, hogy a kelet-kínai Sangdong tartományban a helyi híradások szerint vasárnap a Shidao Bay Atomerőmű területén is elkezdődött egy építkezés; a Sidaovan–1 mellé is kerül második blokk, és itt is az a terv, hogy befejezik 2029-ben.)
A Kevesebben többet, késve és drágábban címmel megjelent tanulmányban eleve nem a percre pontosságon volt a hangsúly. Az értékét az adja, hogy az elmúlt három évet (2021, 2022, 2023) mérlegre tevő jelentéshez idén elkészült a negyedik pillanatfelvétel. Így pedig – mivel minden alkalommal az volt a célom, hogy tételesen bemutassam a világ összes, aktuálisan építési fázisba sorolt nukleáris erőművi projektjét – az annalesekből mostanra kiolvashatók és széles spektrumon bemutathatók az atomerőmű-építések legfőbb problémái: az, hogy e beruházások, miután aktív építési szakaszba léptek, milyen akkut, illetve lokális és aktuális problémákba ütköztek és ütköznek, amelyek végül törvényszerűen eredményezik a határidők és a tervezett költségek akár többszörös túllépését is.
Lehetne tanulni a hibákból?
Az éves jelentésből mind a tizenöt ország minden, építés alatt állóként besorolt atomerőmű-projektje megismerhető. Az is, hogy a még a nyolcvanas években megálmodott argentin CAREM25 korrupció, túlköltekezés és más okok miatt annyiszor leállt és újraindult, hogy az aktuálisan zajló elszámoltatást már az építés részeként kezelik. Az is, hogy a szlovák Mochovce 4 reaktort több mint 37 éve kezdték építeni, a francia Flamanville 3-at pedig hiába csak 17 éve, mert több mint ötször annyiból készül, mint eredetileg ígérték az építők.
Az országonként, projektenként összefoglalt új jelentésből kiolvasható, hogy a közép-európai régióban éppen hódításra készülő dél-koreai KHNP odahaza a szólamokon túl nem igazán tündököl, meg az is, hogy miért hasonló a helyzete az EDF-nek Franciaországba és a Roszatomnak Oroszországban.
Feltűnhet, hogy Alekszej Lihacsov szinte folyton úton van: az állami nukleáris konszern vezérigazgatója körbe-körbejárja a világban az orosz befolyás alá kerülő projektet. Bangladestől Egyiptomon, illetve Törökországon át Budapestig mindenhol bizakodóan nyilatkozik, ígér és előrevetít. Az orosz expanziós politika része, hogy az oroszok készek újragombolni az indiaiakkal meglévő kooperációt, beszállni Brazília döglött építkezésébe, és a meglévők mellett akár további kínai belföldi beruházásokba is, de Irán már nekik is egy kicsit más tészta.
A tanulmány bemutatja azt is, hogy a Banglades, Törökország és – az elmúlt két évben négy blokk építését is megkezdő – Egyiptom milyen hitelkondíciókkal és határidőkkel szerződött a Roszatommal, és miért tudnak haladni azok a projektek, ha a Paks II. szinte nem képes erre. Az adatokból az is láthatóvá válik, hogy az új magyar atomerőművi beruházás kondíciói nem különlegesek, és nem is kedvezőbbek más orosz szerződésbe foglaltaknál.
De az orosz atomenergia-export sikereinek árnyékában azt is megérte feljegyezni, hogy a külföldi projektekbe beszálló orosz atomipar odahaza nem remekel. Lihacsov nem beszél az elöregedő orosz nukleáriserőmű-flottáról és a már törvényszerűen visszaeső termelési mutatókról a belföldi közönségnek. Az új putyini iránymutatásnak megfelelően – amely 2035-re 25 százalékra írta át az eddig húszszázalékos atomenergia-arányt az árammixben – 17 új blokk építését ígérte meg, amit azonban az orosz atomenergia-ipar aligha képes teljesíteni. A 36 aktív blokkból 16 egységet biztosan le kell majd állítani – igaz, csak 2040-ig –, ám jelenleg csupán négy Roszatom-építkezés zajlik Oroszországban (a tavaly építeni kezdett Leningrad II-3 2029-re készülhet el, az öt, illetve hat éve épülő Kurszk II. két blokkját 2025-re ígérik, a BREST-OD–300 viszont kísérleti projekt, amelyből nem is kerülhet áram az országos hálózatra), a 2035-ös célokhoz viszont pár éven belül legalább egy tucat építkezés előkészítését kellene megkezdeni.
Nem csak újat építeni nehéz
Éppen egy hónapja írtunk arról, hogy milyen rendszerszintű problémákat idézett elő mára Japánban a Fukusima balesete után leállított atomerőművek újraindításának ígérete. Az egymás utáni kormányok politikai szólamai arról szóltak, hogy a tizenkét termelő reaktor mellé belátható időn belül csatlakozik majd a 21 felfüggesztett (nem termelő, üresjárati állapotban tartott) blokk. Ez azonban már biztosan nem tud maradéktalanul teljesülni: a japán Nukleáris Szabályozási Hatóság (NRA) július 26-i felülvizsgálati értekezletének eredményeként a bő egy évtizede hidegen tartott Tsuruga 2 nem indulhat újra. A Fukui prefektúrában található, 1100 MW névleges teljesítményű reaktor ugyanis nem tudja teljesíteni a restarthoz szükséges biztonsági követelményeket.
Az üzemeltető Japan Atomic Power (JAP) évekig rendkívüli erőfeszítéseket tett az érvényben lévő szabályozási és újraindítási protokollok teljesítésére, de az NRA arra jutott, hogy így sem elegendőt. (A felügyelet úgy véli, hogy a reaktor alatt futó törésvonalak jelentette kockázat miatt nem zárható ki egy aktív hiba lehetősége.) A JAP kérelmének hivatalos elutasítására még várni kell, de a Tsurunga 2 az első, amelyet lehúznak a huszonegyes listáról. Az a realitás, hogy a gigawattonként egymilliárd dollárra saccolt újraindítási költség és az elhúzódó biztonsági megfeleltetések és újraindítási kudarcok miatt belátható időn belül csak néhány blokk térhet vissza a termelésbe. A többit a fukusimai atomerőmű katasztrófája után végleg leállított 28 atomerőmű-egységet tartalmazó listához írják hozzá.
Túltolható-e az igyekezet?
A világban épülő hatvan (hatvankettő) atomerőmű soknak tűnhet, pláne, ha hozzátesszük, hogy két éve még csak 55 volt. Pedig valójában nem az. Tavaly Egyiptomon kívül (El Dabaa 4) csak Kínában indult új építkezés, miközben a 2023-ra befejezni ígért kilenc projekt közül a bangladesi (Rooppur 1), a kínai (Xiapu 1), a dél-koreai (Saeul 3) és a török (Akkuyu 1) még mindig az aktuális listán van. Az Egyesült Arab Emírségekben épült Barakah 4 és az amerikai Vogtle 4 is csak azért nincs már rajta, mert idén márciusban mindkettővel célba értek.
A globális nukleáris ipar ígérete most is az, hogy a beruházók 2030-ig minden, ma építés alatt álló projekttel finiselnek. E fogadkozással azonban gondok vannak: az utolsó, tavalyra ígért két projekt ötre hízott, amiből négyet a Roszatom épít (ráadásul ebből hármat egy helyszínen, Egyiptomban), az ötödik pedig az a brit Hinkley Point C-építkezés, amelyről a The Guardian már januárban megírta, hogy talán be sem fejezik 2030-ra. Mindezek tetejébe a teljes listán öt olyan tétel is van (a brazil Angra 3, a japán Ohma 1 és Shiname 3, illetve az ukrán Hmelnickij 3 és 4 blokk), amelyek befejezhetőségét a Nukleáris Világszövetség is megkérdőjelezi.
Már nincs elég víz sem
Aktuálisan az Egyesült Államokban működik a legtöbb nukleáris blokk (94), mögötte Kína (56) és Franciaország (56) áll. Ami azonban az építési ambíciókat illeti: az Egyesült Államok (nulla) és Franciaország (egy) sehol sincs Kínához (26) képest. Az Energiaklub jelentéséből azonban kiderül, hogy a világelsőségre hajtó bezzeg-Kínának is vannak problémái. Tavaly ugyanis csak egy nukleáris blokkot – az 1 GW-os névleges teljesítményű Fangchenggang 3-at – sikerült a hálózatra csatlakoztatni, pedig az általános évi négy-öt projektfiniselő tempó helyett nyolc-tíz építkezést kellene befejezni a tervekhez. Ezekből nincs hiány, ám a Statista adatai szerint a 2024 májusában ismert 41 tervezett kínai atomerőmű-építkezésnek (ahogy a nemzetközi szövetségnél 2040-ig érvényes, vonatkozó célszámai között szereplő 158-nak) már nem biztos, hogy megfelelő helyet találnak.
Kína közel kerülhetett teljesítőképessége határához – írta májusban a New Security Beat azzal, hogy így az sem biztos, hogy elérhető a 2035-re kitűzött tízszázalékos energiamix-arány, és megvalósíthatók az expanziós tervek. A kínai építkezéseket ráadásul befolyásolja, hogy milyen hatással lesznek a vízkészletre. Több tartományban is megjelent, hogy más iparágak is bejelentkeztek az atomerőművek számára nélkülözhetetlen vízért. A lap szerint a megoldást Kína is ismeri: pályát kell módosítani az energiatermelésben. 2023-ban új szélerőmű-kapacitásból 76 GW-ot, napelemes rendszerből viszont több mint 200 GW-ot csatlakoztattak a hálózatra, és Kínáé a világ legnagyobb akkumulátoros energiatároló kapacitása is.
