"Volt mélysége, komolysága, elszántsága, bátorsága" – mondja indulásukról a máig a színpadon álló Menyhárt Jenő, az egykori URH alapítója és az Európa Kiadó vezetője, a Nirvánia után sorozat új vendége. A poadcast szerkesztett, rövidített változata.
Az első emlékem a színpadon kívülről rólad, hogy, talán a Bercsényi Klubban, ülök egy előadáson, amit Stanley Kubrick 2001: Űrodüsszeiájáról tartottál. Miért volt fontos neked ez a film?
Nem a Bercsényi Klubban voltál, hanem a Lágymányosi Közösségi Házban, a Klub 2000 nevű rendezvényen, 83-84 körül.
A Szabó Ervin Könyvtárba kísértem el egyszer egy egyetemista lányt. Az előcsarnokban, ahol vártam, voltak kitéve könyvek. Az egyikre az volt ráírva, hogy Arthur Charles Clarke, A jövő körvonalai. Valahogy nagyon megakadt a szemem rajta, nem tudom, miért, elkezdtem lapozgatni. Nem tudtam, ki ez a Clarke. Tudományos alapokra helyezett futurológiai könyv volt. Beiratkoztam a könyvtárba, kivettem, elolvastam, szerintem egy lendülettel háromszor. Elkezdett érdekelni Clarke, és kiderült, hogy az Űrodüsszeiát is ő írta.
Akkor már láttad a filmet?
Nem. Nem érdekeltek a sci-fik. De amikor elolvastam A jövő körvonalait, akkor nekem kinyílt egy világ. Nagyon beletalált valamibe, elkezdett érdekelni ez a nagy kép. Illetve érdekelt korábban is, de ez valahogy nagyon beletalált, és akkor egy útvonal lett nekem. Megnéztem a filmet többször is. Nekem akkor ez egy nagy út volt, amit akkor elkezdtem megtenni.
Mi volt ebben olyan revelatív? Az emberiséggel kapcsolatos vízió? Vagy a gépek uralma?
Addig én inkább a bölcsészetek felől gondolkoztam meg olvasgattam erről. Ez kerekebbé tette azt, ami engem érdekelt, megnyitotta egy új szegmensét. Clarke tulajdonképpen azt mondja, hogy van egy paralel evolúció, az eszközök evolúciója, ami oda-vissza hatásban van a mi evolúciónkkal. Ami igaz, mert gyakorlatilag teljesen össze vagyunk fonódva ezzel a technikai evolúcióval. Ez nekem új volt, belefért az egész világ összes történése és egy picit megnyíltak az idők is. Az űr-korszaknak volt az egyik fontos könyve, Clarke pedig az egyik fontos alakja. Volt akkor egy optimizmus, hogy majd lesz egy ilyenfajta jövő, amikor a történetünk kozmikus léptékűvé válik. Ez meg is jelent a szövegeimben.
De azért ez nem élvezett kizárólagosságot, csomó mást is olvastam abban az időben. Mindenesetre volt egy nagy beindulásom, egy hirtelen szerzett tudásom, vagy amit annak véltem. Olyan információkhoz jutottam, amit marhára meg akartam osztani az emberekkel, hogy ez hátha nekik is érdekes. Az erre tett kísérletemen voltál akkor te.
Az összművészet fogyasztása természetes volt akkor. Filmklub, alterszínház, alterzene, nem is csak rock, hanem például a 180-as Csoport vagy az Amadinda. Természetes volt, hogy ez a réteg mindenhova ment és minden részét fogyasztottuk.
Igen, ez egyrészt egy szemlélet és érdeklődés is volt. Másrészt abból is fakadt, hogy a különböző művészeti irányzatokban ezeket a progresszív törekvéseket ugyanúgy elnyomták, gettóba tették. Ezért például a Fiatal Művészek Klubjában, ahova nagyon sokat jártam, volt egy csomó hasonszőrű fiatal képzőművész, filmkészítő és az akkori demokratikus ellenzék tagjai. Ezeket lényegében összeterelték egy pár helyre és ismertük egymást. Figyeltünk egymásra, tanultunk egymástól. Ez jó hozadéka volt ennek a helyzetnek, mert a figyelmünk szélesebb lett, jobban értesültünk dolgokról, és tudtunk egymástól meríteni.
Kamaszként, fiatal felnőttként hogyan keveredtél ebbe a pesti alter művészvilágba?
Molnár Gergelyen keresztül, de mivel katona voltam, nem voltam 77-től 79-ig Budapesten. Az ország különböző pontjain voltam katona, mert építőszázadnál voltam.
Azt megszívtad.
A katonaságon belül nem biztos, magát a katonaságot szívtam meg inkább, mert én voltam utoljára két évig. Akik utánam vonultak, csak másfél évet voltak. Nem kellett volna elmennem, mert kértem halasztást és meg is kaptam. Az volt a tervem, hogy valamilyen egyetemre fogok majd menni, de a barátnőm apjának nem tetszett, hogy ilyen barátja van a lányának.
Miért? Wild child voltál?
Eléggé. És ha egy akkori funkcionárius ember meglátott engem a lánya mellett, akkor intézkedett. Úgyhogy váratlanul kaptam egy behívót. Elmentem két évre katonának, ami kiemelt ebből a közegből.
Akkor még nem volt Gerevich doktor meg a Kulich Gyula tér, ahova lehetett fordulni felmentésért?
Ez 1977. Nem végeztem el a gimnáziumot, mert negyedikben kirúgtak. És rögtön a gimnázium után az első adandó alkalommal, éppen betöltöttem a 18-at, elvittek katonának. Nekem akkor még nem volt ilyen ismeretségi köröm, a budapesti közegnek ezt a szegmensét nem ismertem. Őket részben a katonaság alatt, de inkább utána ismertem meg jobban. Különben egy véletlen folytán. Említetted a kommunákról szóló tanulmányt…
Kistamás Laci egy előadást hallott.
Ezek később le is voltak írva. Később olvastam az egész leiratot is, de készült belőle egy rövidebb írás, ami megjelent a Mozgó Világban. Az akkori barátnőm olvasta. Minket ez a kommuna meg 68-as dolgok nagyon érdekeltek, úgyhogy írt a Mozgó Világ szerkesztőségének, hogy szeretne erről többet tudni, és ha a szerző adna még információkat, hogy hol lehet utána nézni, azt örömmel vennénk. Molnár Gergely visszaírt neki, és én elmentem a barátnőmmel, így találkoztam a Gergellyel. Aztán kaptunk ilyen anyagokat, és megtudtuk, hogy előadásokat tart a GANZ-ban, elkezdtünk oda lejárni és olvasgatni. Nekem ez volt az útvonal ide.
Amellett közben a barátaim elkezdtek Beatrice koncertekre járni, amik akkor kezdődtek, amíg én katona voltam. Amikor hazaengedtek, én is mentem velük.
Miért jön elő bizonyos emberekben, például benned is, hogy egy idő után ő is letenne valamit? Mikor alakul ki ez a kifejezési vágy amellett, hogy szívod magadba az infót, a különböző kulturális hatásokat? Az elejétől érezted, hogy te is beszállnál ebbe a világba alkotóként?
Az a vicc, hogy nem. Én nem vagyok egy színpadi ember, ami elég viccesen hangozhat a számból. A legtöbb kollégámon azt látom, hogy alig várják a koncertet, nagyon szeretik, ragaszkodnak hozzá. Ez bennem sosem volt.
Ennek az interjúnak a podcast-változatát itt hallgathatja meg: „Találtam magamnak egy helyet, ahol tudok működni”
Sosem azt szerettem abban, amit csináltam, hogy majd kiállunk koncertekre és eljátsszuk. Persze az is a része, és tulajdonképpen arra megy ki a játék, de ezeket inkább meg akartam csinálni, létre akartam hozni, engem valahogy ez érdekelt jobban.
Nem írtam verseket gimnáziumban, nem volt közel hozzám a művészet. Érdekelt a világ, érdekeltek dolgok. A zene érdekelt, sok zenét hallgattunk. Szerettünk játszani, persze nem tudtunk. Bár gyerekkoromban tanultam zongorázni, volt egyfajta zenei, és a szolfézs lévén valamiféle zeneelméleti ismeretem. De gitározni úgy kezdtünk, hogy a Kiss Laci kapott talán 16 éves korában karácsonyra egy gitárt és egy basszusgitárt. Inkább ő basszusgitározott, én gitároztam, és így játszogattunk. Ha valaminek láttam magam ebben, akkor úgy, hogy majd esetleg egyszer gitározni fogok egy zenekarban. Ezen az változtatott egy nagyot, hogy a katonaságtól való leszerelésem után, pont, amikor már elkezdtük volna, hogy csinálunk egy zenekart, és annak én leszek a gitárosa, akkor kaptam egy nagyon súlyos ínhüvelygyulladást, ami lényegében majdnem egy évre kivett a gitározásból.
Ott álltunk, én nem tudok gitározni, de szeretném ezt csinálni. Már volt pár leülésünk, úgyhogy akkor én majd énekelek. De nincs mit énekelni. Kiss Lacinak volt egy-két verse kamaszkorából, azokat nézegettük. Éreztem, hogy ezeket nem éneklem. Próbáltam találni verseket, elkezdtem az énekléssel ismerkedni. Elkezdtem számszövegeket írni, mert láttam, hogy ha nem írunk szövegeket, akkor nem lesz semmi. Elég béna szövegecskéket kezdtem írni, de kezdtek kialakulóban lenni számaink. Akkor jött az URH-történet: találkoztunk Müller Péterrel, a mai nevén Sziámival, és rohamtempóban megalakult az URH.
Szóval igazából lépésről lépésre belesodródtál a zenélésbe. Nem volt benned egy olyan drive, hogy szeretném magam sok ember előtt kifejezni?
Az volt, hogy szeretném magam kifejezni, de nem gondoltam, hogy ezt frontemberként fogom egy zenekar élén csinálni. Pont azért, mert nem énekeltem, nem írtam szövegeket előtte.
Elég jól belejöttél.
Meglódultak a dolgok, és egyszer csak ez lett a világom. Tulajdonképpen ez olyan volt, mint a Clarke-kal való találkozás, valahogy úgy hozta az élet, és aztán nagyon belesodródtam. Volt egy pár ilyen fordulat az életemben. Ilyenkor kinyílnak kapuk, onnantól másképp lesz a világ. Ez is ilyen volt. Nem tudtam, hogy szövegeket fogok írni, a verbális kifejezésnél sokkal jobban érdekeltek például a filmek. Azt még el bírtam volna képzelni, hogy filmrendező leszek, de hogy szövegeket fogok írni, az nagyon későn jött.
Ha egy kicsit tágabban nézzük, szerinted milyen szerepe, jentősége volt akkor annak a kultúrának, aminek te szereplőjévé váltál? És milyen szerepe van most a kultúrának? Nem a te életedben, hanem ha kívülről nézed az egészet. Érdemben változott a kultúra szerepe Magyarországon?
Szerintem az egész világon változott. Magyarországon akkor ez több volt, mint ami valójában kellett volna, hogy legyen.
Ezt hogy érted?
Úgy, hogy egyrészt…
Beleláttunk olyanokat, amik nem voltak benne?
Nem. Hanem akkor annyira nem volt egy csomó minden itt Magyarországon.
A tömegkultúra számtalan ága hiányzott.
Nem voltak szabad kifejezési formák. Nem voltak olyan sajtóorgánumok, nem készültek olyan filmek, nem volt olyan rádió stb. Mi független módon közelítettünk dolgokhoz, és olyan dolgokat énekeltünk el a számainkban, amiket akkor nem mondott senki. Egy olyan világ jelent meg, ami nem volt máshol. Ez egy csomó ember figyelmét felkeltette, egy csomó embert bevonzott. Ettől jelentősebb is lett az egész.
Ez nyugaton is megtörtént, a punk meg a new wave mozgalom ott is fontos kulturális szegmens volt. De itt ahhoz képest szinte élet, halál kérdése volt. Nagy tétekkel ment, mert rendőrségi, hatósági intézkedéssorozat határmezsgyéjén zajlott az egész. Tényleg akkor volt értelme, ha te is komolyan dobod bele magad. Mert annak nincs értelme, hogy viccelődjél és még jól magadra is hozd az egészet.
Vagyis volt mélysége, komolysága, elszántsága, bátorsága. Nem volt minden produkció jó, nem volt minden szám revelatív, de az egésznek volt az a plussza.
Az élcsapat jellegetek? Így is éltétek meg?
Nem nagyon lehetett másképp megélni. Az első koncertünk az URH-val lényegében barátok előtt zajlott. A Balatonnal közösen csináltuk 1980-ban a Kulich Gyula téri pszichiátriai klinika udvarán. Ott volt 100-150 ember. Utána legnagyobb meglepetésünkre meghívott a Kassák Klub igazgatója. Két hét múlva ott 300-an voltak, annyian fértek be. Kis hely volt, egymáson tolongtak, mondtuk, ez őrület.
A koncert után odajött a Bercsényi vezetője, mondta, hogy játszunk ott. Oda akkoriban bezsúfoltak olyan ezer embert. Se Müller Péter, se én nem voltunk még ott, elmentünk megnézni. Mondtam, hogy ne hülyéskedj, ez egy hodály, hogy fog ez kinézni? Mondta, hogy akkor is jó, ha csak 2-300-an vannak, majd letesznek párnákat, az is jó hangulat.
Délután odamentünk hangbeállásra - akkor tanultuk ezeket meg, hogy van hangbeállás. Elmentünk, és visszamentünk a koncertre, a kezdési időpont előtt 5 perccel érkeztünk. Bekanyarodtunk a Bercsényi utcába, sosem felejtem el: szerintem 600 ember volt az utcán. Szemmel láthatóan nem engedik be őket, úgyhogy azt hittem, hogy elmarad a koncert. De csak néztem, hogy van itt 600 ember? Ez marha sok. Odaértünk a bejárathoz, hallom, hogy mondja a beengedő ember, hogy nem lehet bemenni, teltház van már. Mondom, te atyaég. Bementünk, már bent volt ezer ember. Ez volt a harmadik koncertünk.
A sorozat előző vendégével, ef Zámbó Istvánnal, a Bizottság alapítójával készült interjú itt olvasható: „Élveztük a saját hülyeségünket, mert olyan időszak volt”
Nagyon nehéz volt nem annak látni, hogy itt valami olyan dolog történt, olyanba nyúltunk bele, ami a levegőben volt, és ennek mi valamiféle első fecskéi voltunk. Amikor az URH koncert volt, akkor még nem voltak ilyen zenekarok, egy fél év múlva lett húsz. Talán a Vágtázó Halottkémek létezett már, a Balaton meg a Bizottság. Az első Bizottság koncerten ott voltam, az talán egy vagy két héttel volt az első URH koncert előtt.
Miért szűntetek meg?
Müller Péter találta ki. Szerintem úgy érezte, hogy a Kontroll Csoport jobban az ő útja lesz. Bárdos Ágival akkor egy pár voltak, és szerintem együtt is akart zenélni Ágival. Meg talán azt lehetett érezni, hogy az URH-ban előbb-utóbb nekem is kell majd egy színpad. Szerintem ő ebből érzett meg valamit, vagy így látta.
De te még ezt nem érezted.
Ha rajtam múlik, én még el URH-áztam volna, élveztem az URH-t. Nekem akkor olyan gyorsan történtek a dolgok, akkor még nem gondoltam, hogy meg fogok írni egy műsort, meg elvezetek egy zenekart. Abba megint kényszerből csöppentem bele, mert amikor a Péter elment, akkor most mi lesz? Próbáljuk meg, és az lett az Európa Kiadó.
Szerinted van most olyan éles határvonal alterkultúra és mainstream zene és kultúra között, mint akkor? Mert akkor ti nagyon más világ voltatok. Ez persze oldódott a piacgazdasággal, a tömegkultúra minden nyugati irányzatának a beáramlásával. De létezik most, látsz ilyen határvonalat a két kultúra között?
Jóval elmosódottabban látom.
Minden progresszív dolog még most is az alterből indul, csak aztán mainstreamesedik?
Nem tudom, nagyon sokféle dolog van. Annak idején az Európa Kiadót nem lehetett betenni az Önök kérték, mi teljesítjük című műsorba, mert beírtak volna a hallgatók. Nem csak politikailag volt lehetetlenség, hanem mindenféle szempontból. Volt egy nagyon világos határ, hogy ez meddig tart és hol nem lehet.
Nem hívhatták volna meg az Európa Kiadót a parlamenti ünnepségre. Ma egy alternatív zenekart persze le lehet játszani a Tilos Rádióban, de lehet a legkommerszebb kívánságműsorban is kérni, az is oké, és ott is teljesíteni fog. El lehet hívni a parlamenti ünnepségre is, és ha tüntetés van a parlament előtt, és odahívják, az is oké.
Minden ágát? A fiatal rappereket is?
Ezért mondom, hogy részleteiben nem tudom. De ha általában kérdezel a műfajról, akkor egyik zenekart sem lehetett volna ilyen helyzetbe hozni, hogy mindenhova megfelelő legyen, amit akkor alternatív zenekarnak hívtunk. Ma pedig a zenekarok meg jó része elmegy minden felületen. De ezt most nem is érzem feltétlenül bajnak.
Mennyire volt tudatos benned vagy bennetek a rendszer elleni felszólalás gesztusa? Vagy pedig a zene és a színpad volt inkább a fontos?
Ez többrétegű volt. Mi nem politizáltunk.
Nem direktbe politizáltatok, de…
De nem az járt a fejünkben, hogy a rendszer ellen lépjünk fel, hogy márpedig menjenek ki az oroszok. Inkább az ellen a világ ellen, ami körbevett minket. Akkor tényleg nem nagyon voltak lehetőségek, minden egysíkú, szürke és kompromisszumokkal teli volt. Mi egy feljövő generáció voltunk, ami nem akarta azt, és nem találta abban a helyét. Nem akartuk, hogy amikor majd mi éljük az életünket, ez legyen a közeg. Ez nyilvánvalóan magába foglalta a rendszert is. Ilyen módon rendszerellenes is volt.
De nem akartátok megváltoztatni a világot.
A világot igen, a közeget igen. Saját magunknak akartunk egy olyan világot teremteni, amiben tudtunk élni. Te a Tilos Rádióban dolgoztál, meg annak idején a Tilos az Á-ban is sokat találkoztunk. Az is egy ilyen közeg volt, egy világ, ahol lett egy kulturális szegmens, egy hely, egy gondolkodás. Az ember ilyen módon akart változtatni, ilyen dolgokat létrehozni, hogy aztán tudjunk ebben élni, kommunikálni, találkozni emberekkel.
Azért nekem végig a fejemben volt, hogy mi punkzenével találkoztunk frontálisan a 70-es évek végén. Az egy Nyugat-Európában és Amerikában születő műfaj volt. Azt is tudtam, hogy amit mi csinálunk, az túlmutat a magyar rendszeren. Mert ha nem mutat túl, akkor az csak itt történne. Ennél szerintem szélesebb dolog volt, én mindig szélesebbnek is láttam ennél, minthogy csak a magyar rendszert akarjuk itt megdöntögetni vagy kritizálni.
Mindenesetre, amit kifejeztetek, és ami miatt harmadik koncerteteken ott volt 1600 ember, az, ha a háttérben is, de a rendszerrel való elégedetlenségnek volt egy generációs élménye. Ez, a rendszerrel való elégedetlenség megváltozott benned az évtizedek alatt?
Az ugyanúgy bennem van, hogy amit csinálok, azzal egy világot építek, ami számomra is élhető. Azokat az elképzeléseket, gondolatokat hordozza és közvetíti, és jó esetben megvalósítja, amik a fejemben vannak. Azt a mai napig úgy gondolom, hogy ez nagyobb annál, mint egy adott közigazgatási rendszer, amivel közvetlen kapcsolatban vagy a mindennapi életed során.
Nem független a világban való történésektől, ahogy az a kultúra, ami a fejemben van, sem független a világban történő kulturális dolgoktól. Ezt több rétegűnek látom. Hogy milyen viszonyban vagy az akkor éppen regnáló politikai rendszerrel, az ennek egy rétege. De nem annak láttam soha, hogy az, hanem hogy az is.
A világnak van egy szellemi folyamata, ami párbeszéd formában zajlik. Csomóan mondanak benne valamit, és egy csomóan reagálnak egymás dolgaira. Használják egymás dolgait, inspirációt merítenek egymás dolgaiból. Én ennek a párbeszédnek a részének érzem magam. Ez világszintű párbeszéd, nyilván az én, vagy az Európa Kiadó esetében korlátozza, hogy magyar nyelven történik. De ezzel együtt akkor is ez inkább a világ része.
Ugyanott adták első koncertjüket, a hol az URH: Víg Mihály, a Balaton és a Trabant zenésze is szerepelt sorozatunkban - „El lett lazsálva az az idő, amikor még lehetett volna szólni”
Van olyan része a művészi pályádnak, vagy bizonyos elemeinek, amit most már nagyon másképp látsz, mint ahogy akkor értelmezted?
Inkább másképp csinálnék dolgokat.
Például?
Teljesen másképp csinálnék lemezeket.
Azt sokszor el is mondtad, hogy hogy megvezettek akkor (a lemezgyárban), mert teljesen amatőrök voltatok a zenecsináló szakmai részben.
Nem csak akkor, az öt évvel ezelőtti lemezeimet is másképp csinálnám. És azt is, hogy mikor lépnék meg dolgokat. Voltak, amiket szerintem későn léptem meg.
Arra gondolsz, hogy állandóan feloszlatod a zenekarod.
Az is, vagy azon belül is vannak lépések, amiket nem feltétlenül jókor tettem meg. De nem oszlatom fel állandóan a zenekart. Mindig igyekszem olyan közegben dolgozni, amiben tudok és ami inspirál. Másrészt változik a világ, a helyzetek változnak, és ha nem szolgálják azt, hogy létrejöjjön az a produkció, ami miatt végül is együtt vagyunk, akkor a változás a legjobb lépés. Ez különben nem annyira (szokatlan), csak valamiért egy zenekarnál az. Az normális, ha az ember szakít a csajával, mert már nem működik a dolog, és utána lesz hét komoly barátnője. De ha hét (zenekari) felállása van, az szörnyű.
Ha nem zenész leszel, el tudod képzelni, hogy mi lett volna a legvalószínűbb életutad?
Szerintem eléggé elveszett srác lettem volna. Nem is tudom, hogyan vesztem volna el…
Lehet, hogy beszippantott volna téged is az anyag vagy a pia?
A pia kevésbé. Igazából nem vagyok addiktív típus.
De azért nem gondolom, hogy könyvelő lettél volna.
Az nem. Volt az az ideál a 60-as években a nagyon okos srácról, aki csak túlélésre játszik és kimarad mindenből. Megél valahogy, mosogat, pincér, de közben filozófiát olvas. Szerintem én ilyen fickó lettem volna, mondjuk a mozi-üzemvezetőségig vittem volna.
Vangel Tibi a Sexepilből volt mozigépész a Híradó moziban a 80-as években. Hogy látod azt a generációt, akikkel azt a kulturális közeget, vagy inkább azt a generációt, akikkel és amelyben elindultál és sokáig dolgoztál?
Ezek egyéni történetek. Amikor elindultunk, akkor részben a helyzetünknél fogva, amiatt, hogy gettósítva volt az egész, volt egy nagy összetartozás. Együtt erősebbnek és védettebbnek is éreztük magunkat az esetleges hatósági intézkedésekkel szemben. Az egy közösség volt, rengeteg időt töltöttünk együtt, tényleg tudtunk egymásról. Amikor közeledett a rendszerváltozás és kicsit megnyíltak a lehetőségek, ez egyéni utak mentén folytatódott.
Az hogyan dőlt el, hogy ebből a generációból ki fulladt bele a saját hányásába, kiből lett gazdag ember, kinek lett egy tisztes polgári útja? Ezeket lehet valahogy tipizálni szerinted?
Erről azt tudom mondani, hogy a 80-as évek elején volt egy filozófiája ennek a dolognak, hogy rockzenésznek lenni kicsit snassz.
Akkor már nem volt menő?
Mert a rockzene csak egy eszköz. Ez a modernista művészetnek a művész és művészetszemléletét folytatta, hogy az élet a művésznek csak egy járműve, amivel robog. Mindenféle dolgot csinál, és sokkal nagyobbat. Hogy rockzenész vagy, az gyenge.
Kicsit lesajnált szórakoztatóipari szakmunkás?
Én voltam az, akiről mindenki azt mondta, hogy na, te az leszel, 60 évesen ott fogod nyomni. Akkor már kezdtek öregebb rockzenészek is lenni, akiket kicsit furcsa szemmel nézett az ember, hogy most tényleg 50-60 évesen ott játszik? Egyértelmű volt, hogy én ilyen leszek.
És igazuk lett.
Nem, szerintem egyrészt igazuk lett, másrészt, akik mondták, azok sokkal több koncertet adnak ma is. Nekem voltak kihagyásaim, a 10 év Amerika alatt is, de annak idején még az Európa Kiadóban is voltak egy-két éves leállások. Nekem ez inkább egy szakaszos történet. Valóban még játszom, ennyiben végül igaz lett. De ez a jóslat mégsem jött be.
Hagyományos értelemben, hogy valaki ennek a rock, pop, magyar kultúrának a részévé vált volna, az nem nagyon van. Mindenki próbált valamilyen egyéni utat találni, Illetve a legtöbben már nem játszanak. Elég kevesen vagyunk, akik rendszeresen aktívan játszunk.
Nagyon erősen elkötelezett környezetvédőként jöttél haza 2004 és 9 között, tíz év Amerika után. Kint a Greenpeacenek egy fizetett alkalmazottja, nem önkéntese voltál, bár úgy kezdted.
Nem, én mindjárt fizetett voltam. Közel 50 éves voltam, amikor ezt csináltam, de nem röplapokat osztogattam.
Azt akartam megkérdezni, hogy azóta ez mintha elhalkult volna. Ez hogy van most benned, hogyan változott az elmúlt 15-20 évben?
Tulajdonképpen úgy kerültem vissza Magyarországra, hogy írtam egy Agitátor című könyvet, aminek a New York-i greenpeaces fundraiser munkám szolgáltatta az alapját. Ez egy esszékönyv, amiben egyrészt történetek vannak New York utcáiról, miközben én dolgozom a Greenpeacenek. Másrészt ehhez kapcsolódó gondolatok, esszék a környezetvédelem és a világ alakulásával kapcsolatban.
Amikor visszajöttem, úgy gondoltam, hogy nagyon érdekes lesz, mert egyrészt itt talán még ez nem tart annyira elől, mint New Yorkban, bár még ott sem nagyon nem tartott sehol. Akkor még nem volt benne a mindennapi mainstream médiában, választásokon simán lehetett úgy indulni, hogy ez szóba sem került választási témaként a viták során. Nem kellett erről semmit mondani, és lehetett úgy amerikai elnök lenni.
Azt gondoltam, hogy ez egy fontos dolog lesz, amit majd haza fogok tudni hozni. Másrészt benne voltam a civil mozgalmiságban. Már a Greenpeace előtt dolgoztam más környezetvédő szervezetnek is Amerikában. Azt gondoltam, hogy ezt a fajta aktivitást is haza fogom tudni hozni, nem feltétlen én fogom ezt behozni, de a szellemét meg tudom majd itt jeleníteni.
Harmadrészt azt gondoltam, hogy informatív tudok lenni, olyan infókat vagy olyan nézőpontot is be fogok tudni hozni. Ezeket főleg angol nyelven, Amerikában szereztem, mert érdekelt a dolog tudományos háttere is. Eléggé tudtam, hogy mi van. Amikor megérkeztem, akkor lett egyfajta kör belőle, kiadtuk a könyvet, és voltak író-olvasó találkozók országszerte. Eljöttek harmincan, beszélgettünk kicsit. Voltak jó kritikák, hogy a magyar Al Gore, meg a Jenő bezöldült. De aztán elvágták a dolgot. Voltak nagyon meglepő helyzetek is, például, amikor a talán legprogresszívabb sajtóorgánum újságírója meginterjúvolt, és mondta, hogy azért még nincs bebizonyítva, hogy a klímaváltozáshoz köze van az emberi tevékenységeknek. Ezt le is írta, a mai napig ott van.
Úgy érezted, hogy nincs fogadókészség rá, és elengedted?
Igen. Akkor nem volt fogadókészség. Azt éreztem, hogy nagyon sokat beszélgetnék, nagyon feleslegesen.
Fura, nagyjából akkor alakult az LMP…
Annak ott voltam az elején.
Tehát a zöld gondolat politikailag is artikulálódott. Nem volt az teljesen gyökértelen, bár valóban nem volt tömeges hajtóereje.
Ez így van. Most talán jobban kezd lenni. Akkor azt éreztem, hogy nem itt tartanak a dolgok, nem a megfelelő beszélgetéseket folytatom. Az LMP alakulásánál is, amit elég közelről láttam, azt éreztem, hogy nem itt van a dolog. De az már egy nagyon késői pillanat volt a történetben.
Olvassa el a Kenderesi Gabival, a Kampec Dolores énekesével készült interjúnkat is: „Nem akarom, hogy a végén azt érezzem, elrontottam”
A helyedet nem érezted?
Igen. Ha ezt aktívan tovább csinálom, akkor az életem másképp alakul. A a személyes életemben természetesen őrzöm, tehát nem eszek húst, bár soha nem volt, de most lett egy autóm, amit alig használok. Olyan módon élek, hogy segítsem ezt a dolgot. De nem ezen fog eldőlni. Ezt az ember megteszi, azért, hogy megtegye. De világszintű, rendszerszintű változás kell ahhoz, hogy tényleges lépések történjenek, amelyek arányban vannak a helyzettel. Ezt ma a legradikálisabb elképzelések vetik fel. Ezt nem lehet szalon-finomkodva meg beszélgetésekben csinálni. Egy olyan erő megjelenésére van szükség, ami ezt marha nagy következetességgel, Greta Thunberg-i intenzitással és erővel képviseli. Ennek kell világszintű tömegességet kapnia, hogy megkerülhetetlen legyen.
Ebben tudna szereped lenni. Vagy már nem érdekel annyira?
Érdekel. Akkor nagyon részt akartam venni a közéletben. Sok asztali beszélgetést folytattam, sok embert meghallgattam. Aki ezt akarja csinálni azon a szinten, hogy tényleg működjön, az egy életet kíván.
És fontosabb a zene?
Az én életem nem úgy alakult. Alakulhatott volna akkor úgy, de mivel nem találtam ebben a helyemet, nem úgy alakult. Inkább a zene, de jó ideje videókat is csinálok. Veszünk fel előadásokat, dokumentálunk dolgokat. Most csinálunk olyan felvételeket, ahol azok hangzanak el, amiknek 15 évvel ezelőtt kellett volna elhangoznia. Mi akkor ezeket mondtuk.
Nem csak arról van szó, hogy az ember mit tud, hanem az is (fontos), hogy mikor tudja. Nem csak az a fontos, hogy mit csinál, hanem az is, hogy mikor csinálja. A magam módján nagyon szívesen részt vennék egy olyan dologban, amiben megtalálnám a helyemet, hogy ezt tudjam segíteni. Biztos, hogy vannak ilyen kezdeményezések. Szerintem főleg fiatalok csinálják, és én nagyon szurkolok nekik, hogy ezt meg tudják csinálni még viszonylag időben, hogy egy minél kevésbé szétbarmolt világban kelljen majd élni.
Belefutottam abba, amit az előbb deklaráltál, hogy ezeket a beszélgetéseket már nem szereted.
Nem így értettem, hanem ha az ember környezetvédelemmel foglalkozik, akkor rengeteg emberrel, rengeteg asztalnál kell vitatkozni, beszélni, győzködni, miközben valójában lépéseket kellene tenni. Ez a frusztráció már akkor megvolt, amikor ezt csináltam. Azt érzem, hogy itt van hagyva ez a dolog, hogy vitatkozzunk, beszéljünk róla, üljünk le az asztalhoz, mondjuk ki a frankót, de ne nagyon történjen semmi. Ez a status quo. Nem akarok ennek a status quonak a része lenni, hanem az érdekel, hogyan lehet ezt megmozdítani.
Mikor érezted a legjobban magad Magyarországon?
Ez nagyon függött a személyes helyzetemtől. Én mindig hasonlóan éreztem magam.
Szarul.
Nem. Én nem éreztem magam szarul a 80-as években sem. Frusztráltság volt akkor, de az életet azért lehet élni és kell is élni. Ami frusztráltságot okoz, azt annak kell látni, ami: akadálynak. Ha meglát az ember egy akadályt, akkor nem biztos, hogy el kell pityeredni. Nyilván van egy frusztráció, de az bennem inkább tettvágyat okozott, hogy vagy ki akarom kerülni ezt az akadályt, vagy szembe akarok menni és át akarom törni. Ez működött is az életben.
Amerikában is nagyon nehéz volt, de valahogy ott is sikerült megoldani a dolgot, hogy aztán jó legyen, és történjenek olyan dolgok, amiknek nagyon örülök. Végül is oké volt visszajönni Magyarországra is.
Azt már megszoktam, hogy amit én csinálok, és ahogy én gondolkodom, az nem nagyon kap hátszelet a mainstream közegből sehol a világon. De ez egy olyan hely, ahol én szívesen vagyok. Kicsit olyan, mint amikor a bűnöző, mire kijön, a rendőrség már nincs ott. Nem kapták el. Nekem megnyugvást ad, hogy olyan helyen tudok maradni szellemileg, ahol nem kapnak el. Csináltam a zenekaromat, és ezt akarom csinálni. Nem lett része a mainstreamnek. Aki bekapcsolja a TV-t, az nem fogja az Európa Kiadót látni, nem fogja a rádióban sem hallani. De a 80-as évek egyik nagy zenekaraként vagyunk emlegetve. Bár van valami retró-adó, ott még soha nem játszottak minket.
Az nem igazán a ti stílusotok.
Csak azt akarom mondani, hogy ez nem fér ebbe a mainstreambe valahogy. Nem is akart beférni. Ez nekem nem háborgást okoz, mert nem az volt, hogy marhára szerettem volna olyan adókon szerepelni, amiket nem szívesen hallgatok vagy nem érdekelnek.
Bementél volna az LMP-vel a parlamentbe, ha erre van lehetőséged akkor, 2009-10-ben?
Hadd válaszoljak erre úgy, hogy ha be akartam volna menni, akkor szerintem lett volna rá lehetőségem. De, mondom, nem találtam ebben a helyemet. A későbbi történések alapján értem is, hogy miért nem. Jó is, hogy nem találtam meg.
Nem akarom, hogy pártpolitikai szintre lemenjünk, de érzel hasonlóságokat most és a 80-as évek között?
Lehet találni hasonlóságokat és vannak különbségek is, igen. Ez szerintem mindig így van. Azért egy hely az egy hely, egy szellem, az egy szellem. Egy történetet azért nem könnyű megmozdítani úgy, hogy 30 év múlva semmi hasonlóságot ne találj benne.
Szerinted lehet helyet találni ebben a mostani, egyébként elég nagy erőforrásokat mozgósító, a könnyűzenei kultúrát támogató rendszerben? Például találkoztunk egyszer Somorján, ahol felléptetek, és én akkor kint dolgoztam Pozsonyban, a kinti rádiónál. Van olyan emlékem, hogy azt a koncertet valamilyen állami támogatásból tudtátok megcsinálni. Bár ez lehet, hogy nem a Demeter Szilárd féle támogatás volt, hanem egy általánosabb, mondjuk a Bethlen Gábor Alaptól jövő pénz.
Szerintem az NKA támogatás volt és talán Hangfoglaló támogatás.
Szóval most nagy pénzek vannak ennek az úgymond könnyűzenének a támogatására. Ebben tudsz, akarsz helyet találni magadnak?
A nagy pénzekre nem tudok és nem is akartam. Lett volna, pont annak a projektnek a kapcsán, hogy csináltuk az Európa Kiadó archívumot. (europakiado.a38.hu – K.Gy.) Ez nem csak archívum, hanem egy élő tér, mi speciális digitális térnek hívjuk, ahol az Európa Kiadó dokumentumait rendszerezett formában meg lehet nézni.
Annak a kapcsán, ha nagyon akartam volna, lehetett volna mélyebben kutakodni azzal, hogy ezzel mit lehet csinálni, mint egy rendszerrel a könnyűzenei életben. De annyira ott sem akartam kutakodni.
De a fellépésekre, turnékra tudsz szerezni magatoknak támogatást?
Vannak NKA-pályázatok. (Nemzeti Kulturális Alap – K.Gy.) Azok között, amiket én ismerek, vannak teljesen oké pályázatok. Nagyon nehéz lenne az Európa Kiadónak úgy játszani Tatán, vagy Mezőkövesden, hogy nincs semmi, csak odamegy, és a jegybevételből megcsinálja a koncertet. A helynek is nagyon nehéz lenne megrendezni. Minden kompromisszum nélkül lehet úgy nyerni pályázatot, hogy ha megnyerted, akkor kapsz annyi kiegészítést, hogy a költségek úgy kijöjjenek, hogy a koncert megrendezhető legyen. Akkor jól jár a zenekar, jól jár a hely, jól járnak a tataiak meg a mezőkövesdiek, mert különben csak annyi lenne, hogy nem lenne ez a koncert.
Magyarország méreteiből meg a jelenlegi benzinárakból adódóan, gyakorlatilag nem is nagyon működne e nélkül. Ahogyan osztják a pénzeket, abban marhára nem látok bele. A legtöbb zenekar szerintem pályázik. Van például határon túli pályázat: nyersz egy kis pénzt, és három határon túli koncertet kell adnod. Somorján mi sosem tudtunk volna játszani, ha nincs ez a pályázat.
És milyen jó kis koncert volt.
Amikor bizottságok döntenek pénzekről, azt nyilván úgy kell csinálni, hogy átlátható legyen, hogy azzal ne legyen gáz. Ebbe én nem igazán látok bele, de nem tapasztaltam ezzel kapcsolatban semmi rosszat. Ezek nem rossz kezdeményezések.
Kistamás Laci azt mondta, hogy akkor mind ott szorongtunk különböző alter meg kilógó művészek egy peronon. Hogy érzed, mennyire hagyta nyomát a politikai megosztottság ezen az alter-generáción? Vagy ezek az emberek továbbra is ugyanolyan szabadságszeretőek?
Én nem látom ezt át annyira, mert nem sok emberrel vagyok közeli kapcsolatban abból a 80-as évekbeli közegből. Ha nem vagy aktív a közéletben, és én ilyen szempontból nem vagyok aktív, akkor ezek kevésbé éleződnek ki körülötted. Részben ezért is léptem ettől egy picit jobban hátra, mert azt látom, amit én nem akarok. Nem akarok olyan vitákba belekeveredni, amik sokáig tartanak és nem lesz semmi. Azt látom körülöttem, hogy sok ember nagyon sokat beszélget, vitatkozik, kommentál, és nem nagyon lesz semmi.
Azt is látom ráadásul, hogy ezek nagyon gyakran úgy zajlanak, hogy a szerintem tényleges kérdéseket nem is érintik. Úgy lesznek emberek rosszkedvűek, kiábrándultak, lehangoltak, hogy közben nincs is szó a fontos kérdésekről, a tényleges problémákról. Én ezt magamnak marhára nem akartam. Találtam magamnak egy helyet, ahol tudok működni, egy viszonyt emberekkel, hogy együtt tudok velük dolgozni, de nem vagyok ennek annyira aktívan részese. Akkor tudnék, ha lennének olyan helyek, olyan viták, amelyekben megtalálom a gondolataimat. Ebben a kétpólusú rendszerben nem menne, mert szerintem a világon már nem két pólus van, hanem több. Én egy több pólusú helyzetben tudnám megtalálni magamat, például a radikálisabb környezetvédőket is nehéz lenne ebben a kétpólusú rendszerben elhelyezni.
Szerintem mindenki talál valamennyi helyet ebben, és eldönti, hogy mekkora aktivitással vesz részt ebben a gyürkőzésben. Én nem annyira dobtam bele magamat.
