2010 óta 155 ezer kis családi gazdaság, gazdálkodó család ment tönkre, az általuk használt földek nagy cégekhez és nagyvállalkozókhoz kerültek – jelentette ki Ángyán József, a második Orbán-kormány egykori államtitkára a Szabad Európának adott interjúban.
Ön részletesen feldolgozta és elemezte a Földet a gazdáknak! állami földprivatizációs program valamennyi adatát. Miért vállalkozott erre a nagy munkára?
Az országok modern kori biztonsága ma már nagymértékben attól függ, hogy milyen állapotban és kinek a kezében vannak azok a természeti erőforrások és rendszerek, amelyekkel a környezet és az alapellátások – az élelem-, az ivóvíz- és energiaellátás – biztonsága megteremthető. Ezek között is kiemelt szerepet játszik az élelmezési és élelmiszer-biztonság, valamint a nemzeti szuverenitás garantálásának alapeszköze, a termőföld.
Nem véletlenül tartja a népi bölcsesség, az évezredes hagyomány, hogy akié a föld, azé az ország. Az államra bízott, a kezelésébe adott közös nemzeti földvagyonunk sorsa tehát magmaradásunk alapvető kérdése. Súlyosan aggályos, hogy kiárusításának, elárverezésének adatait a kormányzati portálokról gyorsan és gondosan eltüntették. Ezt előre látva szerencsére még időben sikerült a programmal kapcsolatos információkat letölteni. Így azután a földárverések előzményeit, körülményeit, továbbá valamennyi, nyilvánosságra került, ma már máshol nem elérhető tényadatát, többszempontú elemzésének eredményeit és legnagyobb nyertesei bemutatását is tartalmazó tanulmányom az Orbán-korszak agrár- és vidékpolitikai, földügyi történéseinek kor- és kórtörténeti dokumentumaként, forrásanyagaként is szolgálhat.
Ráadásul – és talán éppen azért is, hogy ne lehessen hasonló, a NER-es „intézményesített földrablást” dokumentáló „Ángyán jelentéseket” írni – a kormányzat most az Nemzeti Földügyi Központ (NFK) által eladott állami földek adatainak eddigi korlátos nyilvánosságát is tovább szűkíti, elrejtve azokat a „kíváncsi szemek elől”. Egy – a minap, szokásos módon éjszaka benyújtott, Semjén Zsolt által jegyzett – salátatörvény-tervezetbe elrejtve ugyanis úgy módosíttatja az NFA törvényt, hogy a Nemzeti Földalapba tartozó földrészletek hasznosítására vonatkozó szerződések adatainak nyilvánosságra hozatali kötelezettségét is eltörli. Vagyis amint ezt a salátatörvényt elfogadják, nemcsak, hogy utólag eltüntetheti, de nem is kell majd közzétenni az Agrárminisztériumnak az NFK-s szerződéseket, azaz nem lehet a továbbiakban megtudni, hogy milyen kiméretben, milyen feltételekkel és kihez kerül közös nemzeti földvagyonunk.
Ehhez kapcsolódóan: A kormány köreihez került az állami földbirtokok jelentős része – elkészült az utolsó Ángyán-jelentés
A földprogram dokumentálása és elemzése azért is fontos, mert az orbáni Nemzeti Együttműködés Rendszere (a NER) számos jellemzőjét is magán viseli, annak egyik "állatorvosi lova", amelyen látható e rendszer jellege és működése.
A programot kísérő állami propaganda is sok tanulsággal szolgálhat. A kormányzat részéről először a szokásos hírzárlat övezte, majd a szándék nyilvánosságra kerülését követő tiltakozások hatására erősödő propagandakampány kísérte és övezi még ma is. Ez sok valótlan, a közvéleményt félrevezető állítást, csúsztatást tartalmaz és tartalmazott.
Ahhoz, hogy mindezzel szemben megismerjük a tényleges helyzetet, érdekeket, szándékokat és folyamatokat, megértsük a lépés valóságos – az egész társadalmat érintő – hatásait, a program előkészületeit, hátterét, valamint tényeit is elemezni és a jövő számára dokumentálni kell. Ezzel a szándékkal kezdtem évekkel ezelőtt a vizsgálataimat, amelyeknek eredményeit megyei jelentésekben tettem közzé és általánosítható tanulságait egy közelmúltban közreadott tanulmányban foglaltam össze.
Elemzései alapján milyen általános kép rajzolódik ki a programról?
Ebben a programban is egy olyan korrupt, legújabb kori feudális, hűbéribirtok-adományozó, klientúraépítő, jutalmazó/büntető rendszer körvonalazódik, amelyben az állam a gazdálkodó családok, helyi közösségek helyett a nemzeti tőke erősítése jelszóval politikaközeli üzleti, rokoni, baráti körökkel és/vagy nagybirtokos „zöldbárókkal”, továbbá a spekuláns tőkével, hazai és külföldi oligarcháival köt szövetséget, alakít ki stratégiai partnerséget.
Ehhez a NER célszereplőit a Fidesz vezető köreivel ápolt kapcsolataik alapján baráti, illetve nem baráti érdekeltség kategóriába sorolja. Egymástól gyökeresen eltérő szabályokat, eljárásrendet alkalmaz rájuk, ami vizsgálataim szerint az állami földbérleti és privatizációs rendszer működésében és eredményeiben is világosan tetten érhető. Egyre több jel mutat arra, hogy e rendszer működtetése révén Magyarországon a Földet a gazdáknak! fedőnevű program keretében egyáltalán nem a kormány által hangoztatott „néppárti stratégiaváltás, a földön és a földből élő családok és helyi közösségek megerősítése és helyzetbe hozása”, hanem államilag támogatott földspekuláció, intézményesített földrablás, a NER tagjainak földvagyonhoz juttatása zajlott.
Elemzésem eredményei is azt látszanak igazolni, hogy a baráti érdekeltségek a nemzeti földvagyont kezelő állammal folytatott előzetes egyeztetés és – egyes kiemelt térségek esetében legmagasabb szintű – megegyezés eredményeként juthattak elővásárlási jogot is biztosító földbérlethez, ami előkészíthette földprivatizációs sikerüket.
Milyen jelekből jutott ez utóbbi következtetésre?
Az állami földek privatizálását előkészítő új földbérleti rendszer 2011-es indítását megelőzően például a Vidékfejlesztési Minisztérium e területért felelős közigazgatási államtitkára – bizonyára nem véletlenül, a minisztériumban alig-alig tartózkodva – az országot járta, és vélhetően a földügyi miniszteri biztossal együtt, a feladatokat egymás közt megosztva a program kormányzati kedvezményezettjeivel, a rendszer területi vazallusaival és alvazallusaival egyeztette a földek érdekkörök közti elosztását.
2013-ban azután a kormány e privatizációt előkészítő koordinációs feladatra önálló földügyi államtitkárságot hozott létre. Vezetője – mint néhány esetben ki is derült – rendszeresen találkozott és egyeztetett a NER legnagyobb fölvásárló érdekeltjeivel, majd e találkozások után több esetben módosultak az árverésre meghirdetett, illetve visszavont területek. A program befejeztével persze annak rendje és módja szerint menesztették az államtitkárt, aki így – ahogy mondani szokás – elvitte a balhét.
Még mellbevágóbb árulkodó jel volt, amikor 2012-ben az akkori földügyi miniszteri biztos – amikor távozásom után első körben rajta kértem számon, hogy mi történik az állami földekkel Fejér megyében – négyszemközt azt mondta nekem, hogy a botrányos földügyekért ne őt vegzáljam. Szavai szerint:„a főnök (értsd: Orbán Viktor) nekem azt mondta, hogy én ne foglalkozzam a Fejér megyei földügyekkel, azokat ő rendezi”.
De milyen haszonnal járhat a barát besorolás egy ilyen földprivatizáció résztvevői számára?
A baráti – a „mi ügyünket” („Cosa Nostra”) képviselő – érdekeltségek a politikum finanszírozása fejében részesednek a nemzeti vagyon és a közkasszák megrablásának hasznából, és az állam minden eszközével, törvényével, költségvetésével, intézményeivel segíti zsákmányszerzésüket. A földügyekkel kapcsolatban ennek három megoldásával találkoztam.
Egyrészt azzal járhat e státusz, hogy az ezt élvező rokoni, baráti, üzleti és/vagy vazallusi érdekeltségek az államtól rendkívül kedvező kondíciókkal bérelt földjei tartós állami tulajdonban maradnak, nem bocsátják árverésre, sőt hosszú futamidejű földbérleteiket és egyéb kedvezményeiket erős törvényi garanciák szavatolják. Az állam stratégiai partnereként a támogatások és az erőforrások monopolhelyzetű fő birtoklóivá, gazdaságaik pedig akár olyan kivételezett mintagazdaságokká is válhatnak, amelyek maguk alá gyűrhetik, integrálhatják az élelmiszer-gazdaság teljes vertikumát, kiszívva, elvonva a vidéktől és a helyi közösségektől a teljes hasznát. Erre példaként szolgálhat a Csányi Sándor agrárérdekeltségeit összefogó Bonafarm Csoport, a Mészáros Lőrinc agrárérdekeltségeit összefogó Talentis Agro Csoport vagy a német nagyvállalkozó Ludwig Georg Braun érdekeltségébe tartozó cég, a Hubertus Agráripari Bt.
Másrészt ezen érdekeltségek esetében szembetűnő, általános jelenség az is, hogy bérelt területeikből – vélhetően nemritkán magukkal a bérlőkkel egyeztetve – jobbára csak azokat bocsátották árverésre, amelyeket azután részben vagy egészben a bérlők maguk vásároltak meg. Itt említhetjük például a Lázár János miniszter hódmezővásárhelyi rokonságának érdekeltségébe tartozó Gorzsai Mezőgazdasági Zrt. és a Gorzsai Takarmánytermelő Kft. által bérelt területeket és megszerzésüket.
Ezeken túl a Dorogi Árpád, Helmut Gsuk és Zászlós Tibor érdekeltségi körébe tartozó GSD-csoport zászlóshajója, a Mezőfalvai Mezőgazdasági Zrt., a Fidesz-alapító, a 37-ek egyike, Szajkó Lóránt közgazdász érdekeltségébe tartozó Fertődi ÁG-jogutód agrárholding, a Mészáros Lőrinc tulajdonában lévő Agrosystem Zrt. és a Búzakalász 66 Felcsút Mg. Kft. vagy a Szijjártó Péter futsalcsapatát szponzoráló Joseph Henri Peter Sevrien Janssen holland nagyvállalkozó érdekeltségébe tartozó Hunland cégcsoport esete is ezt bizonyítja.
Végül itt említhetők azok az érdekeltségek is, amelyek ugyan nem tartoznak közvetlenül a Fidesz holdudvarához, ám a kitapintható, pártokon átívelő, közös gazdasági érdekhálózat tagjaként, politikai háttéralkuk eredményeképpen, viszonossági alapon (ha majd ti lesztek birtokon belül, akkor majd mi is nyerünk) földbérleményeik túlnyomó többségére mégis nyertes árajánlatot tudtak tenni.
Erre lehet példa az MSZMP/MSZP-kötődésű multimilliárdos agrár-nagyvállalkozó, Bódi László András által alapított és vezetett Tedej agrárholding vagy a Forgács Barna vezette menedzsment által privatizált állami gazdaság jogutódjaként létrejött Agrárgazdaság Kft. Ez a – formálisan különböző politikai oldalakhoz kötődő, ám a magánvagyon gyarapításában közös érdekű, nagy gazdasági érdekcsoportok alkotta – háttérhálózat a mindenkori politikai hatalom kézben tartásával igen hatékonyan szolgálja a felhalmozott értékek, a nemzeti vagyon és a közös kasszák megrablását.
A gazdaságpolitikát, illetve a döntéshozókat úgy befolyásolják, gazdaságilag is érdekeltté teszik, hogy a gazdasági, piaci, jogi és intézményi feltételek számukra kedvező alakításával elhárítják a magánvagyon gyarapításának útjában álló akadályokat, a hasznon pedig megosztoznak. Találóan állapítja meg erről a helyzetről egy elemző tanulmány, hogy míg egy normálisan működő állam esetében a kormányzati intézmények működtetnek hálózati struktúrákat, addig a rablóbandák fogságába került állam esetében a maffiahálózatok működtetik a kormányzati intézményeket.
A nem barát besorolás milyen következményekkel járhat?
Az árverésekre bocsátott területek zömét nem baráti érdekeltségek állami földbérleményei adták. Ezek dobra verése az ő kiszorításuk és mezőgazdasági cégeik megszerzésének egyik legfontosabb eszköze volt.
Az eleve nem baráti érdekeltségek esetében a földeladás alapvető célja a bérelt területek kormányközeli, baráti tőkeérdekeltségekhez, a „nemzeti tőkésosztály” tagjaihoz juttatása, akik azután a tulajdonosváltás okán megváltoztathatják a bérleti szerződéseket, például jelentősen megemelhetik a földbérleti díjakat, és ezzel leszoríthatják a nem baráti bérlőt a területről, majd az így ellehetetlenített céget igen jutányos áron fel is vásárolhatják.
Erre lehet példa a szocialista kötődésű oligarcha, Leisztinger Tamás érdekeltségébe tartozó Forrás cégcsoport esete a NER-lovag oligarcha Garancsi István érdekeltségével. De a nem baráti bérlők területeinek szétosztásában a földpiaci liberalizációra és/vagy a területek átminősítésére, ezzel jelentős értéknövekedésükre irányuló földspekuláció elősegítése, a baráti érdekeltségek feltőkésítése, a kisebb területhez juttatott árverési nyertesek esetén pedig a választási szavazatszerzés is szerepet játszhatott.
A baráti besorolásukat elveszítő érdekeltségek – amelyeknek a viszonya valamilyen körülmény folytán a politikummal, annak vezető szereplőivel megromlik, és nem baráti besorolásba kerülve elveszítik előjogaikat – helyzete tán még nehezebb. Az ilyen tőkeérdekeltségek tulajdonosai ugyanis a bosszú jegyében politikai, gazdasági és/vagy magánéleti támadások középpontjába kerülnek, és az így kialakuló bandaháborús viszonyok közepette azonnal betöltik a helyüket más barátok.
A földügyekkel kapcsolatban ez egyebek mellett például azzal jár, hogy az államtól rendkívül kedvező kondíciókkal bérelt földjeiket is kihúzzák alóluk. Ezt példázza a Nyerges–Simicska-érdekeltségű Mezort cégcsoport, amelynek bérleményei az Orbán–Simicska-háború következtében a privatizációs program legnagyobb földalapját adták.
A földárverések adatainak elemzése során talált tények alapján ön hogyan látta a földosztásról megjelent kormányzati kommunikáció állításait?
Ami a programmal kapcsolatos kormányzati indokokat és állításokat illeti, azokat az árverések tényei – azt kell mondjam – sorra megcáfolják. Ezek közül a terjedelmi korlátok miatt most csak néhány fontosabbat emelek ki. Így például miközben az agrárminiszter még napjainkban is azt nyilatkozza, hogy a program eredményeként harmincezer földműves szerzett átlagosan két-két birtoktestet, a hivatalosan közzétett tényadatok alapján az árverési nyertesek tényleges száma csupán 3960 fő, és a sikeresen elárverezett birtoktestek száma is alig több mint 8700, ami a kormányzat szavahihetőségét már önmagában is megkérdőjelezi.
Vagy például a programot indokoló kormányzati propaganda szerint a föld azé a helyben élő magyar földművesé legyen, aki megműveli, ám az adatok ezzel szemben azt mutatják, hogy – miután az árverésre bocsátott területek többségét olyan nagy birtoktestek formájában hirdették meg, amelyek kikiáltási ára nemritkán meghaladta az ötven-százmillió forint értéket – a földek igen jelentős részét (megyétől függően 45–80 százalékát) a helybeli gazdálkodó családok elől más településen élő, gyakorta városlakó, tőkeerős árverezők szerezték meg, akik között nem kevés külföldi, illetve több állampolgárságú személyt is találunk.
Ráadásul az úgynevezett helybeliek között szép számmal vannak olyan cégtulajdonosok is, akik – a földforgalmi törvény abszurd szabályozása folytán – cégük székhelye jogán válhattak úgy szerzőképes helyi földművessé, hogy helyben akár sohasem jártak, és/vagy hírből is alig ismerik a mezőgazdaságot. Félrevezetők azok a kormányzati kijelentések is, amelyek azzal próbálták indokolni a közös földvagyon eladását, hogy az állam rossz gazdája, ugyanis az elárverezett területek több mint kilencven százaléka bérbe adott – azaz nem az állam által művelt – terület volt.
Az adatok cáfolják azokat a kormányzati állításokat is, hogy komoly versenyben kialakult piaci áron jutottak a nyertesek az állami földterületekhez, hiszen az esetek jelentős többségében nem volt érdemi árverés, a területek jellemzően – közel 85 százalékos arányban – kikiáltási vagy azt alig meghaladó áron, ráadásul az európai 10–35 millió forint/hektáros földár töredékéért, átlagosan 0,8–1,5 millió forint/hektár közötti nyertes árajánlattal kerültek a sikeres árverezőkhöz.
Valódi árverseny a területek négy százalékának árverésén alakult csupán ki, így az elárverezett terület egészére nézve a nyertes árajánlat alig tíz százalékkal haladta meg a kikiáltási árat. A korábban már feltételezett „előbb bérbe, majd tulajdonba adási” kormányzati szándékot viszont nagyrészt igazolták az eredmények, hiszen az árverési nyertesek között igen nagy számban jelentek meg a megelőző állami földbérleti pályázatok NER-hez tartozó kedvezményezettjei. Ez is arra utalhat, hogy nekik vélhetően bennfentes információik lehettek leendő bérleményeik közeli privatizációjáról, így a földbérleti pályázataikban a siker érdekében bármit ígérhettek, hiszen a bérbe adó állam a teljesítését már úgysem tudta ellenőrizni.
Végezetül tán azt is érdemes kiemelni, hogy – miután a földforgalmi törvény nem ír elő családon, illetve közös gazdasági érdekeltségen belül "összeszámítási kötelezettséget", és közös földszerzési plafont sem határoz meg – a legnagyobb területeket nagy NER-közeli oligarchacsaládok és/vagy tőkeérdekeltségek szerezték meg. Közöttük tizenkét olyan nagy érdekeltség is található, amelyek árverezőik révén ezer hektárt is meghaladó területre tettek – általában versenytársak nélkül, a kikiáltási árral megegyező – nyertes árajánlatot.
Hová vezethet egy ilyen földprivatizációval kísért föld- és birtokpolitikai rendszer? Milyen fő agrárszakmai, gazdasági, társadalmi és emberi következményei lehetnek?
Az elemzés eredményei alapján végső soron arra a következtetésre juthatunk, hogy a Földet a gazdáknak! fedőnevű állami földprivatizációs „intézményesített földrablási” programmal tovább erősített NER-állapot egyik állomása lehet annak a gyorsuló és ma megállíthatatlannak tűnő belső új gyarmatosítási folyamatnak, amelynek törvényszerű végső következménye a természeti erőforrások és a termőföld politikaközeli rokoni/üzleti/baráti körök, földspekulánsok, köztük pár tucat oligarcha – újmagyarul „nemzeti tőkés”, még újabb magyarul „integrátor”, legújabb magyarul „nemzeti regionális multi” – és gazdasági társaságaik kezébe kerülése lesz.
Ez a folyamat és következménye, a birtokkoncentráció nálunk már erőteljesen zajlik, ami bérmunkán és néhány növény iparszerű tömegtermelésén alapuló tőkés nagybirtokrendszerhez, azaz a helyi, kis/közepes családi gazdaságok tömeges tönkremenetelével, a gazdálkodó családok szétesésével, a vidéki térségek kiürülésével, népességmegtartó képességének és foglalkoztatási kapacitásának drasztikus csökkenésével, a helyi közösségek felbomlásával és a nagyváros környéki nyomornegyedek kialakulásával járó dél-amerikai modell létrejöttéhez vezethet.
A vidék ezen az úton végül e nagy hazai és velük üzletelő külföldi tőkeérdekeltségek gazdasági expanziójának alapanyag-termelő hátsó udvarává válik, ami azután a város sorsát is megpecsételi. Az ennek nyomán kibontakozó társadalmi és környezeti katasztrófa teljes összeomlással fenyeget, és éppen Dél-Amerika példáján látjuk, hogy milyen nehéz ebből a mélységből újra felkapaszkodni. Eddig az állapotig semmiképpen nem szabadna eljutnunk!
Nos, ha nem is érkeztünk még meg ide, Dél-Amerikába, ahol a szó szoros, fizikai értelmében elüldözött gazdacsaládok földjeit multinacionális tőkés társaságok szerezték meg, a változás iránya nálunk is erre mutat. Az elmúlt időszakban ennek hatására nálunk lezajló elképesztő birtokkoncentrációt jól jelzi például, hogy 2010 óta a gazdaságok száma az akkori 351 ezerről 2023-ra 196 ezerre, vagyis 13 év alatt 155 ezerrel csökkent, azaz ennyi – a kormány által állítólag kiemelten kezelt – kis családi gazdaság, gazdálkodó család ment tönkre, adta fel a gazdálkodást, és területeik az elárverezett állami földek zömével együtt az egyébként is kedvezményezett nagyobbakhoz kerültek.
A talpon maradt gazdaságok közül ráadásul az európai léptékkel nagybirtoknak számító (háromszáz hektárnál nagyobb területű) 2400 gazdaság (közel háromnegyedük tőkés társaság), a megmaradt gazdaságok alig 1,2 százaléka használja a mezőgazdasági területek mintegy kétharmadát, és ezzel a hazai birtokszerkezet ma Szlovákia és Csehország mögött a harmadik legkoncentráltabb az EU-ban.
Ezt a helyzetet tovább súlyosbítja, hogy éppen a tőkemegtérülés szempontjából hatékonyabbnak hirdetett legnagyobbak, a gazdaságok felső tíz százaléka szerzi meg az agrártámogatások közel kilencven százalékát, holott ezek a közpénzből származó kifizetések a társadalom számára hasznosabb teljesítményt nyújtó kisebbek versenyhátrányának csökkentését kellene hogy szolgálják. Nos ennek bizony nem sok köze van a Fidesz–KDNP által ellenzékben még harsányan hirdetett, majd választási program rangjára emelt és a kormányra kerülés első időszakában a Nemzeti Vidékstratégiában még deklarált, kormányhatározattal is megerősített, valóban néppárti agrár-, föld-, birtokpolitikához.
De milyen lenne az az ön szerint valóban néppárti agrár-, föld-, vidékpolitika, amelynek megvalósítására tudomásom szerint Orbán Viktor személyesen is ígéretet tett, amikor meghívta Önt a kormányába?
A 2010 tavaszára kiérlelt és meghirdetett néppárti vidékstratégia, amelynek kidolgozásában magam is tevékeny szerepet vállaltam, a saját tradícióinknak és az európai agrármodellnek egyaránt megfelelő, kis/közepes családi gazdaságokra és azok piaci versenyképességét növelő összefogására, szövetkezeteire épülő, a helyi gazdaságot és társadalmat erősítő, a várost a vidékkel ismét összekapcsoló rendszer megvalósítását célozta. Ennek keretében az akkor még nem eladni, hanem gyarapítani tervezett állami földvagyont kedvezményes feltételű, tartós földbérlet formájában a helyben lakó gazdálkodó családoknak és a fiataloknak – mindenekelőtt a demográfiai földprogramban részt vevő, letelepedést, gazdálkodást, valamint több gyermek világrahozatalát és felnevelését vállaló fiatal pároknak – kívánta használatba adni. Agrárszakmai gerincét a fenntartható mezőgazdaság, a környezet- és tájgazdálkodás adta.
Ez a modell biztosítja a tulajdonosi szemléletből fakadó jó gazda gondosságát, az egymást követő generációk közti felelős viszonyt, valamint azokat a nemzetbiztonsági jelentőségű foglalkoztatási, minőségi termelési, élelmezési és környezeti teljesítményeket, amelyek az egész társadalom számára és a vidék hosszú távú megmaradása szempontjából egyaránt létfontosságúak. Ráadásul ennek a modellnek az életképességi mutatói is lényegesen jobbak, a közösség által kényszerűen finanszírozott társadalmi költségei pedig lényegesen alacsonyabbak, mint a dél-amerikai típusú tőkés nagybirtokrendszeré.
E kisebb mozaikokból építkező gazdaságszerkezet, szervesen összekapcsolva a szövetkezeti modellel – amint európai példák sokasága bizonyítja – sikerrel képes felvenni a versenyt a nagy latifundiumokkal, tőkés megabirtokokkal és multinacionális tőkebefektető társaságokkal. Az alulról szerveződő szövetkezet ugyanis – szemben a nagy tőkeerejű integrátorral – a teljes vertikum eredményét visszaosztja az azt létrehozó termelői, fogyasztói közösségeknek, családoknak, így a tevékenységek teljes haszna helyben marad.
Az egész társadalom érdeke lenne tehát a családi gazdaságok és önkéntes szövetkezésük, a gazdaösszefogás állami és közösségi eszközökkel való támogatása. Ez a szerkezet, valamint a város és vidéke szerves kapcsolatainak újraépítése teremtheti meg ismét a vidék gazdaságának és társadalmának belső kohézióját, szervező erejét.
Lehet még egyáltalán esélye egy ilyen vidékstratégiai programnak? A mai helyzetben egyáltalán mit lehetne, illetve kellene ezért tenni?
Bár az idő előrehaladtával ennek esélyei egyre romlanak, ám csak ez, a családi gazdaságokra és azok több szempontú szövetkezeteire épülő európai agrár- és vidékmodell, valamint a Kárpát-medence kitűnő, gazdag, színes agroökológiai adottságaihoz alkalmazkodó környezet- és tájgazdálkodási rendszer biztosíthatja megmaradásunkat. Csak ez képes vidéki közösségeinket és a földhöz (agerhez) kötődő kultúránkat, tradicionális agrikultúránkat és természeti értékeinket megőrizni, gyarapítani, egyúttal vidéken a családoknak munkát, megélhetést és tisztes jövedelmet biztosítani, továbbá az egyre inkább nemzetbiztonsági jelentőségűvé váló élelmezési, élelmiszer-, és környezetbiztonságot az egész társadalom – benne a vidékkel közös sorson osztozó város – számára garantálni. Ehhez a tényleges néppárti értékekhez és programhoz való visszatérésre, azaz ismét rendszerváltásra van szükség.
A változtatáshoz először is haladéktalanul vissza kell szereznünk a közösségek államát, vissza kell helyezni erkölcsi talapzatára, és ismét a közjó szolgálatába kell állítanunk. Ezt követően a föld- és birtokpolitika terén számos lépést haladéktalanul meg kell tenni. Ezek közül néhányat kiemelve: először is meg kell állítanunk a ma még állami tulajdonban lévő közös nemzeti földvagyonunk – köztük erdeink, tavaink, védett területeink – további kiárusítását.
Ennek érdekében az állami vagyonról szóló törvény módosításával az állam tulajdonában lévő termőföldet – hasonló európai és Európán kívüli nemzetközi példáknak megfelelően – a forgalomképtelen kincstári vagyonelemekhez kell sorolni.
Vagyonosodási vizsgálatokra van továbbá szükség annak kiderítésére, hogy a több száz milliós vásárlások pénzügyi fedezete honnan származik. Ha ez arra az eredményre vezet, hogy a földszerzésnek nem volt meg a legális jövedelmi forrása, úgy az államnak élnie kell azzal a jogával, hogy az értékesítéstől számított húsz éven belül elállhat az adásvételtől.
A közösségi földalapok gyarapítása érdekében az államnak élnie kell elővásárlási jogával, és a földpiac aktív szereplőjeként fel kell vásárolnia az eladásra felkínált földkészleteket, amelyeket a valóban helyben élő gazdálkodó családoknak, a fiataloknak, valamint az önkormányzatoknak kell kedvező feltételekkel tartós bérbe adni. A nemzeti földalap folyamatos gyarapításának rendszerét úgy kell önjáróvá tenni, pénzügyi fedezetét úgy kell megteremteni, hogy a befolyó földbérleti díjakat újabb földterületek vásárlására kell visszaforgatni, majd e területeket a fenti célcsoportoknak kell tartós bérbe adni.
Fontos lenne például az is, hogy az európai színtéren kezdeményezzük a termőföld tőkejavak közüli kivételét, valamint az élelmiszerpiac és -ellátás újraszabályozását, az élelmiszer-önrendelkezés európai jogrendbe illesztését, azaz az élelmiszerek mint nemzetbiztonsági, stratégiai árucikkek – a fegyverek és a gyógyszerek kereskedelméhez hasonló – kivételét az áruk szabad áramlása köréből.
E néhány kiemelt földügyi intézkedésen túl persze birtok- és támogatáspolitikai változtatásokra is szükség lenne. Így például üzemszabályozási törvényt kell alkotni, és az európai gyakorlatnak megfelelően ebben kell meghatározni a mezőgazdasági üzem jellemzőit, működtetésének feltételeit és az összeszámítás szabályrendszerét, az egy családhoz, illetve érdekeltséghez tartozó birtokszámot, valamint az ágazattól függő maximális méretét. Emellett a gazdálkodás eredményét elvonó nagy tőkeérdekeltségeket, integrátorokat monopolhelyzetbe hozó integrált mezőgazdasági termelésszervezés helyett a családi gazdasági modellről és az annak versenyképességét növelő, az eredményt visszaosztó szövetkezeti formákról, működésükről és támogatásuk módozatairól kell törvényt alkotni, hogy a termelés, a feldolgozás és az értékesítés haszna a gazdálkodó családoknál, a helyi közösségeknél maradjon.
Az állami földalapok rendelkezésre bocsátásával és az egyéb jogi, intézményi és költségvetési, pénzügyi feltételek megteremtésével el kell indítani a Nemzeti Vidékstratégia által előirányzott, ám elmaradt – a gazdálkodást, letelepedést, valamint több gyermek világrahozatalát és felnevelését vállaló fiatal párokat segítő – demográfiai földprogramot, illetve a vidéki önkormányzatok mezőgazdasági foglalkoztatási tevékenységét megalapozó szociális földprogramot.
A pályázati úton megszerezhető támogatásokhoz való hozzáférés küszöbértékeiként használt úgynevezett életképességi határokat, valamint az egy érdekeltség által megszerezhető támogatási összegek alsó és felső határát le kell szállítani, hogy ne csak néhány száz érdekeltség, hanem a vidék erejét adó többség is hozzáférjen a forrásokhoz. De ugyanígy fontos az is, hogy a családi gazdálkodás folytonosságát és a következő generáció belépésekor a megújítási lehetőségét kínáló, egymással összekapcsolódó és egymás hatását erősítő európai támogatási megoldásokat – a családon, rokonságon belüli gazdaságátadási támogatást és a fiatal gazdák induló támogatását – kell előnyben részesíteni, e támogatási formák forráskeretét jelentősen növelni. Ezek persze nem kis, ám politikai szándék esetén még ma is megoldható feladatok.
Ön a programhoz kapcsolódó számos visszaélésre utaló jelet részletesen feltárt, bemutatott és dokumentált. Azóta lett ezeknek valamilyen következményük?
Ilyenekről magam nem tudok. De hát az orbáni rendszer ismeretében ilyen illúzióim őszintén szólva már akkor sem voltak, amikor e nagy munkába belevágtam. Az elemzéseimet alapvetően eleve az utánunk jövő generációknak, a tetteinket megítélő utókornak szántam. Nálunk ugyanis még a legbotrányosabb eseteknek sem szokott következményük lenni, ha azok a hatalomhoz, ma a NER-hez tartozó szereplőket érintenek.
Arra biztatnám hát például a ma CÖF-ös békeharcos menetelő Fricz Tamást is, hogy folytassa az Egy következmények nélküli ország címet viselő cikksorozatát, amelyet annak idején, 2010 előtt nagy lelkesedéssel írt és adott közre, és amelynek – az azokat összefogó kötet fülszövege szerint – „pontos és visszafogott elemzései tükröt tartanak elénk: meddig teheti meg a politikai elit, hogy (…) a saját kedvére magyarázzon olyan eseményeket, amelyek csak egyféleképpen magyarázhatók. Ma ezt megtehetik, mert következménye nincsen.”
Nem bánta meg, hogy távozott a politikából? Hogyan tudja elviselni a jelenlegi magyarországi helyzetet?
2012-ben adtam vissza államtitkári megbízatásomat, 2013-ban a földforgalmi törvény elfogadása után kiléptem a Fidesz-frakcióból, és 2014-ben már nem indultam az országgyűlési választásokon, majd 2015-ben – miután az orbáni bosszú jegyében egyetemi intézetemet, a KTI-t ledózerolták – kértem nyugdíjazásomat. Azóta családom körében, visszavonultan élek, kapcsolataimat a külvilággal minimalizáltam, szakterületeim történéseit is csak távolról követem, és ha egy mód van rá, a nyilvánosság minden formáját elkerülöm.
Utolsó lelkiismereti vállalásomat, az állami földprivatizáció adatainak feldolgozását, elemzését és eredményeinek nyilvánosságra hozását befejezve nyáron kertészkedem, télen a madárkáimat etetem, és persze immár tizenegyszeres nagypapaként unokázom („tizenketteskét” novemberre várjuk), próbálom bepótolni a korábbi sűrű közéleti szerepléseim okozta súlyos családi restanciáimat.
Ami viszont azt illeti, a politikai terepről való távozásommal elveszített pozíciókat, az azokkal járó, általam sohasem kért előjogok megszűntét akkor sem fájlaltam és ma sem bánom, sokakkal ellentétben nem ezekért mentem be a politikába. Inkább hálát adtam és ma is adok a Gondviselésnek, hogy tán még idejében kiemelt abból a közegből, így nem kellett a sokasodó és jó lelkiismerettel egyre kevésbé vállalható kétes döntésekhez és ügyletekhez asszisztálnom.
Egy dolgot azonban azóta is nagyon sajnálok. Végtelenül sajnálom, hogy nem tudtam megvalósítani azokat az ígéreteimet, amelyeket sok-sok vidéki fóromon, éjszakába nyúló beszélgetéseken, de például a 2005-ös nagy gazdademonstráció alkalmával a Kossuth téren negyvenezer ember előtt a gazdálkodó családoknak és a vidéki közösségeknek tettem, és amelyeket a Nemzeti Vidékstratégiában még sikerült formába is önteni. Be kellett azonban látnom, hogy Orbán pálfordulása, a gazdálkodó családok helyett az agrároligarchákkal és a tőkés nagybirtokkal kötött szövetsége reménytelen vállalkozássá tette számomra a vidéki közösségek segítését, érdekeik hathatós kormányzati képviseletét. Maradásom így okafogyottá vált, és távozásommal ezt a helyzetet kifelé is világossá kellett tennem.
Mai viszonyainkat pedig azzal a reménységgel szemlélem, amit a népi bölcsesség úgy fogalmaz, hogy "Nem nőnek a fák az égig!", vagy ami a 2005-ös budapesti nagy gazdademonstráció egyik plakátján volt olvasható: „(...) Nem tart ez örökké! Százötven év alatt sem váltunk törökké!” Az a régi meggyőződésem is erőt ad a jelenlegi állapotok elviseléséhez, hogy – amint azt a Római Birodalomtól kezdve a Szovjetunión át egészen a román diktátor, Ceaușescu totális államáig történelmi példák sora bizonyítja – buknia kell minden olyan rendszernek, amely, mint a NER-nek nevezett mai magyar illiberális politikai kereszténység, felszámolja erkölcsi alapjait, leválik morális talapzatáról.
Az értékek helyett az önző egyéni és/vagy szűk csoportérdekekre alapozott, gátlástalan, mindenen és mindenkin átgázoló, értékeit érdekei szerint váltogató politikai rendszernek – hazudjon bár magáról akármit, és írjon bár az Alaptörvényébe bármit – össze kell omolnia, maga alá temetve a rendszergazdát és marionettfiguráit. Így hát „a világ fölött őrködő Rendben” töretlenül bízva várom és remélem a jó változást, benne a tényleges néppárti agrár- és vidékpolitikához való visszatérést.
