A Fanni kertje egy hajléktalan férfi és egy fiatal, otthonából kitagadott transz lány furcsa barátságának története. Két teljesen különböző élet és különböző karakter, mégis összeköti őket a kilátástalanság és a nyomor. A négy éven át forgatott dokumentumfilmben sok minden megjelenik, ami a mai magyar társadalmat jellemzi. Somogyvári Gergő rendező-operatőr azt mondja: ebben a filmben minden benne van, amire Magyarországon nem adnak pénzt, úgyhogy meg sem próbáltak ilyen forrást szerezni. A Szelfi vendége Somogyvári Gergő volt. Ez a beszélgetés szerkesztett, rövidített változata.
A négy év alatt milyen viszonyba kerültél a szereplőkkel? Összebarátkoztatok?
Persze, ennek a filmnek talán az egyik legnagyobb erőssége az, hogy nagyon intim hangulata van, nagy belátást enged a szereplők életébe, és ez csak úgy jöhetett létre, hogy mi is jó viszonyba kerültünk velük. Azért mondok többes számot, mert Pocsai Zsolttal, egy jó barátommal együtt dolgoztunk ezen a filmen. Ő egyébként eredetileg szociális munkás, hajléktalanellátásban is dolgozott, úgyhogy nem állt messze tőle a Laci (az egyik főszereplő – a szerk.) által képviselt világ, elég otthonosan mozgott benne. Teljesen véletlenül találkoztunk velük, soha nem gondoltam, hogy transz témájú filmet akarok csinálni. Igazából egy hajléktalanokról szóló rövid dokumentumfilmhez kerestünk szereplőket, és jártuk végig a Budapest-környéki erdőket, hogy feltérképezzük egy kicsit ezeket a kunyhós részeket, és akkor találkoztunk velük. Furcsa módon az első naptól kezdve megvolt a szimpátia és a bizalom, ami persze mélyült az évek során.
Egyszerre csak ott termett mind a két főszereplőd a kamera előtt?
Amikor kijöttek a hajléktalanellenes törvények, ahogy mi neveztük őket, akkor Zsolttal annyira felhúztuk magunkat, hogy gyorsan akartunk csinálni egy rövid dokumentumfilmet a hajléktalanokról, ami reflektál a valóságra. Azt találtuk ki, hogy egy olyan filmet csinálunk, amiben a hajléktalanok mint szakemberek jelennek meg, nem mint áldozatok. Arról szólt volna, hogy ha valaki egyik napról a másikra utcára kerül, akkor igazából mit kell csinálnia. Vannak olyanok köztük, akik önellátásra rendezkedtek be, és saját építményeket hoznak létre a város környékén. Ebben van know-how, hogy hogyan kell megépíteni egy ilyen épületet, hova építed meg, honnan szerzel vizet, élelmiszert, hogy vágsz egyáltalán bele egy ilyen projektbe. Egyszer csak megláttuk ezt a gyönyörű szép kis kunyhót, és kijött belőle Laci, egy 150 centiméter magas bácsi, leült a padra, és ott a kunyhója előtt elkezdte mondani nekünk, hogy mi hogy van. Egyszer csak kijött egy két méter magas lány a házból virágos ruhában. Tök hideg volt, teljesen meglepő volt az egész, leült Laci mellé a padra, és mondta, hogy sziasztok, Fanni vagyok, itt lakom a Lacival én is. Mit csináltok itt? Mi elmondtuk, ő meg: jó-e, ha ő is ideül, és ő is mesél az életéről? Ezek ketten leültek egymás mellé – ez a film plakátja is egyébként, az első kép, amit készítettünk, ahogy ott ülnek egymás mellett a padon –, és rögtön elkezdtünk velük beszélgetni. Hazafelé a kocsiban beszéltük meg Zsolttal a dolgot, hogy hú, ez valami egészen érdekes dolog, és hogy felejtsük el ezt a rövidfilmet.
Mi lett az utóélete a filmnek?
Egyértelmű volt, hogy ezt a filmet Magyarországon hivatalos forrásokból nem tudjuk megfinanszíroztatni, mert ebben minden benne van, amire Magyarországon nem adnak állami pénzt. Úgyhogy nem is próbáltuk meg, hanem mivel én operatőr vagyok, van felszerelésem, a szabadidőmben kijártunk hozzájuk. Körülbelül négy év után éreztük azt, hogy most már összejött annyi anyag meg történés, hogy már elkezdhetjük formálni a történetet. Igazából nagyon jó volt, hogy ilyen szabadon dolgozhattunk: igazából dokumentumfilmen szuper pénz nélkül dolgozni, mert nincs semmilyen nyomás, és nem kell előre meghatároznod a történetet. Ha szinopszis alapján dolgozol, amit már valahova beadtál, akkor elvárják, hogy az a történet arra is menjen. Mi viszont bevallottuk magunknak, hogy fingunk sincs, hogy ebből milyen film lesz, és hagyjuk, hogy az élet alakítsa a dolgot. Aztán összeraktunk belőle egy félórás ízelítőt, azzal bejutottunk egy nemzetközi workshopra, ahol szakemberekkel továbbfejlesztettük a filmet.
Egy csomó fesztiválra nevezzük, és jó páran most be is válogatják. Ott volt a trieszti nemzetközi filmfesztiválon, nyáron és tavasszal még két németországi fesztiválra megyünk, aztán lesz Romániában is egy fesztivál, és még várunk egy csomó visszajelzést.
A premier a szarajevói nemzetközi filmfesztiválon volt, ahol el is nyerte a zsűri különdíját a film. A Verzión megnyertük a legjobb magyar film meg a közönség díját is, úgyhogy igazából jól fogadják, aminek nagyon örülök. Féltünk attól, hogy nehéz lesz megérteni a főszereplőnk, Fanni személyiségét, a motivációját, és hogy nehéz lesz őt elfogadni, de meglepően jól be tudja fogadni a közönség.
Ha Magyarországon készít valaki dokumentumfilmet, mire lehet számítani? Mi lesz a filmekkel általában?
Nekünk szerencsére van egy elég jó nemzetközi forgalmazónk, akik azt ígérték, hogy majd egy csomó helyre elpasszolják a filmet, streamingre, oktatási platformokra meg talán különböző európai televíziókhoz is. Gondolkodtunk a moziforgalmazáson, de én annyira nem hiszek benne. Nehéz ma dokumentumfilmeknek műsorra tűzve észlelhető közönséget csinálni.
Tud-e úgy működni egy dokumentumfilmes stáb, hogy segít azokon az embereken, akik a kamera másik oldalán vannak? Meddig lehet ebben elmenni szerinted?
Ez egy nagyon összetett kérdés, és erről a filmesek között is teljesen eltérő vélemények vannak. Mi alapvetően megfigyelő dokumentumfilmet csináltunk, ami kábé azt jelenti, hogy a mi jelenlétünk láthatatlan. Mi ezt a régebbi módot választottuk, nem akartuk magunkat belerakni ebbe a történetbe. Abban, hogy mennyire segítjük vagy segítettük őket, vagy mennyire avatkoztunk bele a dolgokba, semmilyen guideline-t nem követtünk, csak a saját emberi hozzáállásunkat. Általában ők teljesen önfenntartók voltak, nem volt szükségük nagyon a mi segítségünkre, ha mégis, akkor olykor vittünk nekik kaját, vagy egy picit segítettük őket anyagilag, de semennyire nem akartuk ettől függővé tenni a kapcsolatunkat.
Miből tud megélni egy dokumentumfilmes ma Magyarországon? Te mit csinálsz, amikor éppen nem dokumentumfilmet forgatsz?
Jó kérdés, hogy miből lehet megélni. Én operatőr vagyok, és elég sok projekten dolgozom, teljesen különböző méretű és stílusú filmeken. Viszonylag sokat dolgoztam a BBC-nek is mint forgatóoperatőr. Egy freelancer operatőr életét élem, ebből származik a bevételem. Csak akkor csinálok dokumentumfilmet, amikor tényleg van valami mondanivalóm, vagy tényleg találok egy olyan dolgot, ami nagyon érdekel, és szeretnék belemenni. Ha épp nincs ilyen, akkor nincs rajtam ez a nyomás, hogy úristen, most azonnal kell találnom valamit, különben nem csinálok semmit, és nem jutok egyről a kettőre.
Mennyire demokratizálódott ez a szakma? Most mindenki készíthet viszonylag elfogadható minőségű képeket, akár egy szál mobiltelefonnal.
Hát igen, nagyon nagy változások voltak az elmúlt 10-15 évben, akár YouTube-on, akár máshol nagyon sok különböző minőségű tartalom jelent meg, vannak elképesztően jó dolgok is, és persze nagyon sok a szemét. Azt gondolom, hogy nagy segítség lenne a nézőknek, ha több olyan platform lenne, ami előszelektálja a dolgokat, és kiválogatja azt, ami tényleg értékes, és van benne valami. Szerintem az aktivista filmkészítés is előtérbe került az elmúlt években, amihez én semennyire nem értek egyébként, de jó pár embert ismerek, aki ezzel foglalkozik. Én az old school dokumentumfilmes világot szeretem a legjobban, amikor hosszú ideig tudok dolgozni valamin, mert nekem maga a megismerési folyamat az, ami igazán számít. Négy évet töltöttem el Lacival és Fannival, korábban tulajdonképpen semmit nem tudtam a transgender világról. Azzal, hogy testközelből követtem ezt az egész átalakulásmizériát, megérthettem, felfoghattam, hogy mi ez. Ráadásul én is szülő vagyok, ez is beúszott, hogy hogyan tudjuk elfogadni a saját gyerekünket, ha olyan dolgot csinál, ami nekünk korábban nem fért bele a képbe. Szóval én nagyon sokat tanulok minden egyes filmből, amit készítek, és igazából ezt szeretném megtartani.
A teljes beszélgetés itt meghallgatható:
