Már gyerekkorában is sportolt, de tízévesen rosszul lett egy fociedzésen. Azonnal kórházba vitték. Négy nap alatt folyamatosan bénult le a bal oldala, az orvosok csak a negyedik nap jöttek rá, hogy stroke-ot kapott. Ekler Luca egy éven át küzdött azért, hogy az állapota stabilizálódjon. Az orvosok azt mondták neki, ne sportoljon többet. Azóta bocsánatot kértek tőle. A 22 éves Ekler Luca túl van első paralimpiáján. Tokióban aranyérmes lett távolugrásban.
A magyar atlétika történetének harmadik paralimpiai bajnoka vagy. Úgy hallottam, sikerült elég lazán kezelned a paralimpiát. Hogy készültél fel rá mentálisan?
Úgy mentem ki, hogy minden versenyszámban szerettem volna a maximumot nyújtani, és tudtam, hogy ha sikerül, boldog és elégedett leszek. Minden versenyszám után úgy tudtam lejönni a pályáról, hogy megcsináltam, és az első perctől az utolsóig élvezni tudtam. Igyekeztem úgy felfogni, hogy ez hasonló verseny, mint a többi, csak más a neve.
Ugyanúgy szerettem volna teljesíteni, és próbáltam, hogy az esemény nagysága ne befolyásolja az eredményeimet vagy a teljesítményemet. Azt hiszem, sikerült, hiszen nemcsak fizikailag, hanem mentálisan ugyanúgy készültem ezekre a versenyekre. Azt gondolom, ez nagyon sokat segített abban, hogy nem omlottam össze az elvárások vagy a feladatok súlya alatt.
Távolugrásban a saját csúcsodat döntögetted. A tokiói paralimpián már elsőre 560 centit ugrottál, kilenc centivel rekordot döntve. Sőt a harmadik ugrásodnál ezt megfejelted még három centivel.
Úgy készültem, hogy nagyon szerettem volna főleg távolugrásban megdönteni a világcsúcsomat. Azt gondolom, hogy ez érett, ugyanis a korábbi világcsúcsom 2019-ben volt, úgyhogy már tényleg egy ideje ostromoltam, és nagyon szerettem volna megjavítani, hiszen az egyéni csúcsom ennél jóval nagyobb, 587 centiméter, úgyhogy az 551 centinek ideje volt, hogy megdőljön. Az, hogy ez a paralimpián sikerült, csak külön öröm.
Az egyéni csúcsod 587 centiméter, de azt az épek között ugrottad. Az itt miért nem érvényes?
Azért más a kettő, mivel az épeknél sokkal több olyan versenyző van, aki hasonló eredménnyel rendelkezik, mint én, vagy esetleg sokkal jobbal. Amikor velük versenyzek, minden egyes versenyen küzdenem kell minden centiért, minden helyezésért, hogy döntőbe kerüljek. Egy paraversenyen nem feltétlenül van így. Ott van egy kisebb ugrás, szakadék köztem és a többi versenyző között. Azt gondolom, hogy ez annak köszönhető, hogy már több mint tíz éve itthon integráltan versenyzek a többiekkel, ép sportolók, megannyi tehetséges atléta között. Alapból magasabbra teszem magamnak a lécet, más célokat fogalmazok meg magam felé. Azt gondolom, hogy ebből adódik a különbség.
Hogy bírod a sajtószerepléseket és mennyire lep meg, hogy paralimpikonként ekkora sikered van?
Azt gondolom, hogy ez hozzátartozik az eredményeinkhez, a pályafutásunkhoz, ahhoz, hogy felvállaltuk az egész életünket. Nagyon örülök a megkereséseknek. Szerintem nagyon sokat változtatott ezen az is, hogy a sportolók is mesélnek magukról a közösségi felületeken, sokkal nyitottabb lett az életük, egyre többet mutatnak abból, amit csinálnak. Akár a nehézségekről, akár a győzelmekről, mert szerintem mindkettő egyaránt fontos, hogy ne csak a dolgok napos oldalát mutassuk meg. Ezáltal talán látják az emberek, hogy ugyanúgy egyenrangúak vagyunk, ugyanúgy van életünk, amit szeretnénk a lehető legjobban bejárni és megmutatni. Ezzel másoknak is segíteni, erőt adni és motiválni. Szerintem most értünk el oda, hogy erre vevők.
Gyerekkorod óta sportolsz. Mivel kezdted?
A szüleim és a nagyszüleim is nagyon sportosak, máig aktívan sportolnak. Ez alapból jó úton indított el. Gyerekkoromban mindent kipróbáltam. Amikor első osztályba mentem, a teniszt választottam. A bénulásomig, 2009-ig ezt űztem versenyszerűen. De sajnos miután lebénult a bal oldalam, már nem tudtam megfogni az ütőt. Úgyhogy egy év kényszerpihenőt követően új sportágat kezdtem keresni. Ezzel társult egy rövidebb útkeresés, ugyanis nem találtam magam, nem éreztem jól magam a különböző sportágakban. Elmentem focizni, röpiztem, sok mindent kipróbáltam, de valahogy egyik sem fogott meg. Egyszer elmentem édesapámmal atletizálni, és ottragadtam. Ez volt az első olyan sportág, ahol azt éreztem, hogy nincsenek akadályaim, hogy a fogyatékosságom nem jelent problémát, nem jelent gátat. Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor megtaláltam újra a szerelmet.
Tízéves korodban stroke-ot kaptál. Vannak arról emlékeid, mi történt veled?
Éppen fociedzésen voltam, amikor nagyon elkezdett fájni a fejem. Nem voltam hisztis kislány, és tényleg nem szerettem szólni, amikor bajom volt, de egy idő után jeleztem az edzőnek, hogy tényleg nem érzem jól magam, ki kell mennem. Leültem egy padra. Később hoztak egy szivacsot, hogy azon feküdjek, mert már nem tudtam ülni. Akkor már ők is tudhatták, hogy valami nagyon nincs rendben. Kaptam nagyon furcsa kérdéseket, hogy mi a nevem, hol lakom, amire tényleg bárki tud válaszolni. Nem értettem, miért kérdezik ezeket. Innentől kezdve kicsit zavarossá válik a kép. Emlékszem, hogy felém hajolnak, édesanyám megérkezik, a mentőkocsi belseje. Filmszakadás. A következő emlékem az, hogy reggel felébredek, és nem tudom mozgatni a bal oldalamat.
Közben eltelt négy nap, amit az agyam kitörölt, amire nem emlékszem. Valójában az történt, hogy négy napig bent voltam a kórházban megfigyelésen, és fokozatosan, napról napra bénult le a bal oldalam, a kezem, a lábam, az arcom. De ez a négy nap kiesett, nincs meg. Igazából utána az van meg, hogy felébredek, és egy másik állapotban találom magam.
Miért csak négy nap után derült ki, hogy lassú lefolyású stroke-od van? Egy tízéves kislányról az orvosok, gondolom, nem feltételezik, hogy szélütést kaphat.
Az elején talán az volt a szerencsém, hogy megfigyelés miatt bent tartottak, mert nem tudták, miért lettem rosszul. Az a négy nap – ami nekem kiesett – igazából fokozatos bénulási folyamat volt egy lassú lefolyású stroke következtében. Az első nap még együtt játszottam a többi gyerekkel a kórteremben. Második nap egy kicsit már talán visszahúzódó voltam, látták, hogy valami nem oké, csak azt nem tudták, mi nem. A harmadik napon már máshogy tartottam magam, nagyon féloldalas voltam, de a negyedik nap volt talán a vízválasztó, mert akkor már húztam is a lábam. Amire emlékszem, az a következő nap reggele, amikor úgy keltem fel, hogy a bal oldalamat már nem nagyon tudtam mozgatni.
Tízévesen felfogtad, mi történik veled?
Hála istennek a családom végig velem volt, így egy pillanat alatt túllendültem azon, mi történt velem. Csak azzal foglalkoztam, hogyan tovább. Mentem a gyógytornáimra, mentem a fizioterápiáimra. Bevettem a gyógyszereimet, jártam, ahogy tudtam. Azt gondolom, hogy ez nagyban köszönhető annak, hogy fiatal voltam és gyorsan elindultak a rehabilitációs folyamatok, elkezdtük a kezeléseket. Nem foglalkoztam azzal, miért történt ez velem vagy mitől lehetett, mert erre a kérdésre máig nem tudnak válaszolni. Azt gondolom, hogy gyerekként ez még a könnyebbik része volt. Utána, ahogy múltak az évek, maradtak maradványtüneteim.
Például mik?
A bal kezemen nem tudom az ujjaimat kinyújtani. A vállamban van egy kötöttség, és a kezemen és a lábamon a finom mozgások elég nehezen mennek vagy nem is mennek. Amikor serdültem, akkor voltak nehezebb napok.
Hogyan fogadták az iskolában, hogy ilyen lettél egyik pillanatról a másikra?
Nem tudom, hányadik napon, de az osztályom nagy része meglátogatott. Az elején egy-egy napokat mehettem vissza az iskolába, mindig ugyanúgy fogadtak. Az elején kicsit féltek, mert nem tudták, pontosan hogyan kezeljenek, hogy bánjanak emiatt velem. Hála istennek nem bántottak, amiért utólag nagyon hálás vagyok.
Emlékszem, hogy amikor először hazaengedtek a kórházból három napra, ahonnan egyébként tizenöt percnyire laktunk, mondtam, hogy szeretnék hazasétálni. Elindultunk, de éreztem, hogy nem lesz könnyű, bár akkor már a járással kapcsolatos funkcióim nagyjából visszajöttek, de tényleg az autóig alig tudtam elsétálni. Akkor éreztem, hogy megváltozott a testem, mindent újra kell tanulnom. Egy évig nem is sportolhattam, amíg nem mentek biztosra az orvosok, hogy nem lesz újabb trombózisom vagy stroke-om. Kivártam, de a következő tíz év nagyon nehéz volt.
Az elfogadás?
Főleg az elfogadás, mert sokáig nem találtam a helyem. Éreztem, hogy valami nagyobb vár rám. Tudtam, hogy lesz egy célom, és hittem abban, hogy ez okkal történt, de nem tudtam, miért, nem tudtam, mi az, amiért mindennap megéri küzdenem. Akkor még nem tudtam a parasportról. Igazából magamra sem gondoltam úgy, mint fogyatékos sportoló vagy fogyatékkal élő ember. Ez volt talán nehéz, hogy magamat elfogadjam a változásaimmal, fogyatékosságaimmal együtt, és kitaláljam, hogy merre tovább.
Azóta sikerült elfogadnod magad, helyére került minden?
Ebben nagyon nagy mérföldkő volt a parasport. De mondhatnám azt is, hogy a családomnak, a cserkészetnek, a közösségnek köszönhetően nem tértem le az utamról. De azt hiszem, hogy az i-re a pontot teljes mértékben a fogyatékossport tette fel. Mert addig is voltak céljaim, volt érdeklődési köröm, de nem éreztem azt, hogy bármi iránt olyan szenvedéllyel lennék, amit most a parasport jelent, amit egész életemben szívesen csinálnék, amiért mindennap felkelnék. Ez volt a változás.
Hogy lehet az, hogy csak néhány évvel ezelőtt fedezted fel, hogy létezik parasport?
Egészen egyszerű. Ugyanis én szombathelyi vagyok, és nem tudtam a lehetőségről; nem tudtam, hogy van ilyen, hogy parasport. Azt hiszem, az, hogy magamra sem gondoltam fogyatékkal élőként, valamennyire összefüggésbe hozta, hogy ilyen későn csöppentem bele a parasport világába. Azt hiszem, nem lehetek hálátlan, hiszen az elmúlt három évben rendesen felgyorsultak az események.
Hogy fedezted fel, hogy egyáltalán létezik a parasport?
2017-ben az atlétikai vb után keresgéltünk édesanyámmal a csatornák között, és egyszer csak a paraatlétikai vb-t közvetítették. A Biacsi ikreket láttam éppen a döntőben futni. Hallottam, hogy a kommentátor mesél arról, mi ez, hogy itt hogyan versenyeznek, kategóriák vannak, parasport, fogyatékkal élő emberek, sportolók. Akkor ránéztem édesanyámra, hogy anya, én is versenyezhetnék itt? Ez a pár perc adott egy olyan löketet, hogy elkezdtem utánajárni, felvettük a kapcsolatot, utánanéztünk, hogy mi lesz, hogy lesz. Hirtelen egy olyan lehetőség tárult ki előttem, amiről addig még a létezéséről sem tudtam.
Milyen érzés volt parasportolóként parasportolókkal és nem épekkel versenyezni?
2018-ban, amikor először megkaptam a klasszifikációmat, és kaptam egy kategóriát, hogy itt versenyezhetek, az az év egy másik dolog miatt is fontos számomra. Akkor bekerültem az épek U23-as válogatottjába is. De azt kell hogy mondjam, hogy amikor először kimentem a pályára, és először versenyeztem hozzám hasonlókkal, találkoztam olyan sérültségű emberekkel, mint én, akkor éreztem azt, hogy megtaláltam a helyem. Ott éreztem, hogy beteljesül az, amire eddig vártam, hogy hazaértem.
Bár a magyar állam egyébként megnövelte az olimpikonoknak járó díjakat, de az ép sportolók még így is dupla annyi pénzt kapnak az érmekért, mint a parasportolók. Szerinted ez így fair?
Ez nehéz kérdés, erre nem lehet jól válaszolni. Hiszen mindkét oldalon ott van ugyanaz az elvégzett munka. Bár nem feltétlenül dolgozik akár egy parasportoló, akár egy ép sportoló ugyanannyit. Szerintem mindkettőjük felé elbillenhet a mérleg, hogy ki dolgozik kevesebbet, többet. Talán nem is erről az oldalról közelíteném meg, mert nem lehet tudni, hogy ki mögött milyen munka van, milyen küzdelem, milyen sérülés, milyen áldozat. Nálunk a paraolimpián több kategóriában osztanak ki több érmet, azt gondolom, hogy ez egy olyan szempont, ami az olimpián nem fellelhető. Ebből adódhat a díjazás kisebb mértéke. De emellett azt gondolom, hogy mégiscsak belerakjuk ugyanazt a munkát. Olyan út van mögöttünk, amit szerintem nagyon kevesen járnának végig. Úgyhogy nehéz azt mondani, hogy ez így rendben van és jól van. De azt hiszem, örülnöm kell annak, hogy az elmúlt évekhez képest ez az összeg emelkedett.
