Gondolta volna a kedves olvasó, hogy magyarként valójában a történelem napos oldalán áll? Bán Róbert, a budapesti Piarista Gimnázium tanára ezt szeretné bebizonyítani az érdeklődőknek a közösségimédia-felületein. A Szelfi című podcastsorozatunkban elhangzott adás szerkesztett, rövidített leiratát olvashatják.
Kicsit blaszfémikusnak tűnt ez az alapgondolat, hogy magyarként valójában roppant szerencsés történelmet tudhatunk magunkénak, hiszen még a nemzeti himnuszunkban is benne van, hogy „Bal sors akit régen tép…” Miért gondolod így?
Alapvetően a magyar gondolkozás sajátja, hogy azt gondoljuk, hogy nekünk milyen rossz, ahogy mondtad, a Himnuszba is ez került bele. Ha belegondolunk akár abba, hogy a korábban vagy a honfoglaló magyarokkal együtt itt élő népekből mennyi maradt meg – hunok, avarok, besenyők, kunok –; sehol sincsenek már. Ha arra gondolunk, hogy Magyarország hét országgal határos, és ebből a hétből csak kettő nagyobb, mint Magyarország, akkor nem biztos, hogy annyira sikertelennek kellene látni a magyar történelmet, vagy Magyarországot kis országnak, mint ahogy nagyon gyakran ezt gondoljuk. Úgyhogy alapvetően ebből a gondolkozásból szeretném egy kicsit kimozdítani azokat, akik hajlandók és nyitottak arra, hogy meghallgassanak.
Milyen tényekkel támasztanád alá ezt azokon kívül, amiket említettél?
A legfontosabb, hogy Magyarország létezik. Ez szerintem önmagában már sikertörténet. Ha végigmegyünk a történelmen, rengeteg olyan eseményt láthatunk, ami azt mutatja, hogy akkor éppen jó irányba fordultak a magyarok. Nem mindig rosszak a magyar vezetők, nem minden háborúnkat veszítjük el. Nagyon sok siker történt, csak jobban szeretjük a látványos eseményeket. Magyarországon ritkán szoktunk arra gondolni, hogy az államalapításnak nevezett fontos nyugati típusú reformokkal Géza fejedelem és Szent István megmentette a magyarságot. A tatárjárás szörnyű volt, de nézzük azt, hogy Magyarországon tizenegy hónapig voltak a tatárok, Oroszországban meg 240 évig – láthatjuk, hogy ez sem annyira tragikus, mint amennyire a környező országokban.
Ehhez kapcsolódóan: Mitrovits Miklós történésszel a Szelfiben a lengyel–magyar kapcsolatokról beszélgettünk.
Ha arra gondolunk, hogy a török százötven évig volt Magyarországon, és mennyi szörnyűség történt, akkor gondoljunk arra is, hogy itt sikerült megállítani őket, méghozzá a sokszor Magyarországon átkozott Habsburgok segítségével és vezetésével. Így a százötven év nem négyszázötven év lett, mint ahogy mondjuk Észak-Macedóniában vagy Albániában. Úgyhogy a magyar történelem nem mindig olyan szerencsétlen. Valóban, a XX. század kevésbé sikerült jól a magyar történelemben. Ha a dualizmus kori fejlődéshez hasonlítjuk az utána következő évtizedeket, akkor azt láthatjuk, hogy nem volt annyira sikeres, de nemcsak Trianon meg Mohács szemszögéből kell megítélni Magyarországot, hanem a Szatmári béke vagy a kiegyezés vagy a sikeres fejlődési időszakok szempontjából is.
Hajlamosak vagyunk ostorozni magunkat, hogy tulajdonképpen mi magunk hívjuk magunkra a balsorsot. Mohácsnak is nagyon sokáig volt egy ilyen interpretációja.
Bizonyára sokat megtesznek majd a korszakkal foglalkozó történészkollégák az elkövetkező években, az ötszáz éves évfordulóra készülve, hogy Moháccsal kapcsolatban tudatosítsák ezt a téves interpretációt. Egyszerűen Magyarországon azt várnánk el, hogy a magyarok mindig győzzenek, hogy a fociválogatott is jól szerepeljen az Eb-n. Azt várjuk el, hogy Muhinál IV. Béla állítsa meg azt a mongol sereget, amely Pekingtől idáig mindent meghódított, és sokszoros számbeli fölényben van – legalábbis a teljes hadsereg, nem feltétlenül Muhinál. Vagy az Egyiptomtól idáig mindent legyőző törököt állítsa meg Magyarország. Ezek teljesen téves elképzelések, és azok a toposzok is, hogy széthúzó lenne a magyar. Muhinál is mindig azt szokták kiemelni a tatárjárásnál, hogy IV. Béla összeveszett a bárókkal, hogy szakított a fia birtokadományozási politikájával, és hogy emiatt milyen mérgesek voltak a széküktől megfosztott főurak. Miközben meghaltak Muhinál.
Ehhez kapcsolódóan: Szelfi Hahner Péterrel történelmi tévhiteinkről.
Mohács kapcsán is a széthúzást emeljük ki a korabeli reneszánsz történetírók munkái alapján, pedig akkoriban ezt írták minden országról. Nem mellesleg a rendi monarchiák időszakában vagyunk, a dinasztikus államoknál, ahol ez teljesen természetes. Ott is elesett a magyar főnemesség színe-java. Szó sincs arról, hogy széthúztak volna. Egyszerűen lehetetlen elvárásaink vannak. A másik nagyszerű toposz, hogy nálunk mindig van áruló, nálunk mindig idegenek okozzák a bajt vagy árulók okozzák a bajt. Nyilvánvalóan nem csinálná meg az erdélyi vajda, hogy nem megy el a király seregébe, hiszen utána büntetést kap. Honnan tudta volna, hogy meg fog halni a király? Egyszerűen próbáljuk megmagyarázni valahogy a vereségeket, ahelyett hogy elfogadnánk azt az egyszerű tényt, hogy Magyarország középhatalom, soha nem volt a legerősebb, nincs esélye a világbirodalmakkal szemben. Úgy látszik, sokkal jobban esik a lelkünknek bemagyarázni, hogy itt valami ügyetlenség történt, egyébként nyerhettünk volna.
Milyen reakciók jöttek – akár az olvasók, akár a hallgatók részéről – erre a történelemmagyarázatra?
Ez nyilván nagyon szűk körben ismert. Akik vették a fáradságot, hogy elolvassák, belenézzenek, örültek neki. Mindenki érdeklődve hallgatta, többen is voltak, akik azt mondták – akár még történelemtanár-kollégák is –, hogy új dolgokat hallottak, és így jobban belegondolva tényleg így van. Úgyhogy alapvetően pozitívak a visszajelzések, ezzel együtt nem hiszem, hogy alapvetően meg lehetne változtatni a közgondolkozást Magyarországon ezzel kapcsolatban. De apró lépésekkel lehet előrébb jutni ebben is.
Számodra melyek a magyar történelem csúcspontjai és mélypontjai?
Nagyon sok olyan korszak van a magyar történelemben, aminek a negatív oldalát hangsúlyozzák, pedig a fejlődés nagyszerű időszaka volt. Én hármat emelnék ki ezek közül. Az egyik – általában elfogadott – csúcskor: II. András uralkodása a XIII. század elején, amikor Magyarország sokkal-sokkal közelebb került a nyugat-európai fejlődés élvonalához, mint korábban.
Vele kapcsolatban az az általános interpretáció, hogy felelőtlenül osztogatta a földeket, ezzel hozzájárult a királyi hatalom végzetes meggyengüléséhez.
Mintha a királyi hatalom az ország lenne. Az emberek általában azt várják el a hatalomtól, hogy ne szóljon bele az életükbe, ne adóztassa nagyon őket, hadd döntsenek a saját életükről, a saját gazdaságukról. A régi időkben nem mindig azt szerették, aki keményen adóztatott, nagy hadsereget tartott fenn és jól odacsapott. Mátyás, aki gyakorlatilag kizsigerelte az országot, nagy királyként él a köztudatban, pedig nem nagyon szerették akkor sem a nemesek, akiknek a jobbágyait túladóztatta, sem a jobbágyok, akiktől gyakorlatilag mindent elvett. Örömmel szokták emlegetni, hogy ha egyszer szedte be évente a rendkívüli hadiadót, akkor ötszázezer aranyforintja, ha kétszer, akkor 750 ezer aranyforintja volt, és ezzel a francia meg az angol királlyal egy szintre került. Gondoljunk bele: rendkívüli hadiadó. Egyszer sem kéne beszedni, nemhogy kétszer egy évben. Mit szólnánk, ha ma kétszer szednének be egy adót, ami egyébként nincs is? Érdekes, hogy a történelmi tudatban mégis nagy királyként él II. András, aki birtokot adományozott, és ezzel sokkal közelebb hozta Magyarországot a korabeli hűbéri Európához, ahol az volt a természetes, hogy a királynak már nincsenek nagy földbirtokai, hogy együtt kezd kormányozni az előkelőkkel. Érdekes, vele kapcsolatban nem ez szokott elhangzani.
Ehhez kapcsolódóan: Kik harcoltak ’56-ban a barikád két oldalán? – Eörsi László történész
A XIII. század – a tatárjárással és a királyi hatalom meggyengülésével együtt – nagyon sikeres időszaka a magyar történelemnek, csak mindig az uralkodói hatalomhoz kötjük, és ha kiskirályoknak nevezett tartományurak vannak, akkor szörnyűségként képzeljük el. Szó sincs róla, ettől még fejlődött a gazdaság, fejlődött a kultúra, az írásbeliség. Hasonló a helyzet a XV. században is. Luxemburgi Zsigmond korában Magyarország közelebb került Európához, mint bármikor a történelemben. Zsigmondot is általában felelőtlen, gyengekezű uralkodónak tartják. Gyakran elfelejtjük vele kapcsolatban, hogy német uralkodóként is Magyarországon tartotta az udvarát, hogy mennyire hazájaként tekintett erre az országra, ahova pedig csak a házassága révén került, mennyire sokat fejlődött az ország az uralkodása alatt. Vagy a dualizmus korszaka a kiegyezés után: azt hiszem, ezzel kapcsolatban talán közmegegyezés van. Bár vannak, akik ebben is valamilyen tévutat látnak, hogy a Habsburgokhoz, Ausztriához kötni Magyarországot Nagy-Magyarország elvesztését jelentette. Nem valószínű, hogy attól vesztek el a nemzetiségi területek, hogy egy erősebb államalakulat része volt Magyarország. Önmagunkban pont meg tudtuk volna tartani. Tehát ez a három időszak mindenféleképp a magyar történelem csúcspontjai közé tartozik.
Történelem és földrajz szakos tanár vagy, de a foci is nagyon érdekel, ráadásul szerintem azon kevesek közé tartozol a tízmillió szövetségi kapitány országában, aki valamennyire még ért is hozzá, legalábbis van egy mély tudása róla, legyen akár Copa América, akár világbajnokság vagy a nyár eleji Európa-bajnokság. Nagy örömmel és kedvvel próbálod szélesebb történelmi, földrajzi kontextusba helyezni a részt vevő országok történelme és földrajza alapján. Honnan jött a késztetés?
Amikor nagy labdarúgó-esemény van, jobban figyelünk azokra az országra, akik pályára lépnek, úgyhogy azt gondoltam, hogy megragadom a lehetőséget, hogy ha valaki éppen egy Törökország–Grúzia-meccset néz, érdemes a két országról valami információt csöpögtetni, hiszen aznap odafigyelnek az emberek ezekre. Emiatt találtam ki, hogy igyekszem ilyenkor az interneten keresztül információkat adni. Nagyon sok ismerősöm örömmel veszi ezt, olyanok is, akiket egyébként nem érdekel a foci; várják, hogy írjak róla. Általában az aznapi meccsel kapcsolatban próbálok valamilyen földrajzi-történelmi érdekességet, párhuzamot, kapcsolatot találni a két ország között. Rengeteget szenvedtem például Argentína és Izland összekapcsolásával a 2018-as vb-n, de sikerült megtalálni, hogy milyen közös pontjuk van.
Bocsánat, akkor csapjuk le ezt a magas labdát – hogy képzavarral éljek.
A belföldi jégtakaró. Grönlandon és az Antarktiszon kívül a legnagyobb belföldi jégtakarók a déli Andokban vannak Argentína és Chile határán, illetve Izlandon. Ezt sikerült megtalálnom mint kapcsolat a két ország között. Vannak sokkal egyértelműbbek is természetesen. A mostani foci-Eb-n volt egy csoport, amiben több olyan ország volt, amelyik magyar területeket kapott a trianoni békeszerződés után – főleg mert nem csak a környező országok kaptak akkor területet Magyarországból. Amikor erről írtam az ukrán–román–szlovák csoport kapcsán, arra próbáltam kifuttatni, hogy egyébként a baráti Lengyelország és a nagyon szimpatikus Olaszország is kapott Magyarországból területeket a trianoni békeszerződés alapján. Úgyhogy ez is sokkal árnyaltabb, mint hogy egyszerűen jókra és rosszakra osztjuk a világot. Nyilván semmi ilyesmiről nincs szó sem a történelemben, sem a politikában.
Az említetten kívül még mi volt számodra a mostani Eb mezőnyében különösen érdekes akár történelmi, akár földrajzi szempontból?
Amire már az elején felfigyeltem, hogy a XXI. században csak dél-európai ország nyert Európa-bajnokságot labdarúgásban. Már az Eb elején is írtam, hogy ne zárjuk ki ezt a lehetőséget most se; a legjobb focit játszó spanyol válogatott ezt vissza is igazolta. Nagyon érdekes, hogy miközben Görögország vagy Portugália is nyert Európa-bajnokságot a XX. században az akkor már szintén Eb-győztes Olaszország és Spanyolország mellett, nem dél-európai ország nem nyert az elmúlt több mint húsz évben. Szerintem ez földrajzi érdekesség, nem nagyon magyarázható semmivel.
A magyar foci történelmét is népszerű hanyatlástörténetnek leírni – persze az utóbbi éveket leszámítva. Ezzel mennyire értesz egyet?
Annyiból mindenképpen hanyatlástörténet, hogy az eredményekben ez látszik. Annyiból is, hogy logikusan hanyatlástörténetnek kell lennie, hiszen egy olyan sportágról beszélünk, amely Európából indult, és bizonyos területeken elterjedt a XX. század elején. Ma már egyértelműen világsport, minden országban nagyon-nagyon komolyan veszik. Világos, hogy nehezebb eredményt elérni, amikor 180 önálló fociválogatottban, 180 országban magas szinten űznek egy sportágat, mint amikor még csak húszban. Ezzel együtt nagyon érdekes, hogy mennyire hasonlít a magyar történelemre. Ahogy fölhúzhatjuk a magyar történelmet egy Muhi–Mohács–Világos–Trianon–Don kanyar sorra, ugyanúgy a magyar focit is mintha erre húzták volna föl. Kezdődött a ma már elfelejtett egyiptomi csapással, 1924-ben, a párizsi olimpián, utána a ’38-as foci-vb-döntő, utána a berni katasztrófa. Aztán jönnek a csehszlovákok az 1970-es vb-selejtezőn, utána Irapuato és a teljes megsemmisülés.
Ehhez kapcsolódóan: Politikamentesen utálják a NER-focit a NER-stadionokban
Nagyon érdekes, hogy valóban, itt is mindig ezt hangsúlyozzuk, ahogy a magyar történelemben is van olyan személy meg korszak, akit messze kiemelünk és túlmisztifikálunk – Hunyadi Mátyás –, ugyanúgy itt az Aranycsapat, amelyik teljesen elnyom mindenkit, és a ’38-as vb-döntős csapat, vagy a húszas-harmincas évek kiváló magyar labdarúgói és a magyar labdarúgás teljesen háttérbe szorul mögötte, mintha nem is lettek volna. Még az utánuk lévő időszakhoz képest is. A hatvanas években kifejezetten jó volt még a magyar válogatott, sőt a magyar klubfoci is, mégis állandóan csak az Aranycsapattal foglalkozunk, és 6:3 jön mindenhonnan. Ahogy Hunyadi Mátyás után is elfelejtünk mindenféle sikert. A XVI. század a legmagyarabb évszázad volt, rengeteg nagyszerű főúrral, aki a törökverésben vagy a kultúra támogatásban is élen járt, vagy ahogy a XIX. századról, sőt a XVIII. századról végképp el szoktunk felejtkezni. Kossuth, Deák, Széchenyi – ők megvannak. De a XVIII. században is nagyszerű dolgok történtek. Az is teljesen a háttérbe szorult, hogy volt mondjuk a húszas évek elején egy Orth György, aki a világ legjobb játékosa volt a maga korában.
Ezt a megközelítést mennyire tudod bevinni napi szinten a történelemtanári munkádba?
Nagyon könnyű dolgom van, mert én olyan diákokat tanítok, akik érdeklődnek valami iránt, valóban szeretnének tudást szerezni, vagy legalábbis papírt, hogy ott tanuljanak tovább, ahol szeretnének. Úgyhogy könnyű fölkelteni az érdeklődésüket. Nagyon érdekes, hogy néha elhangzik, hogy hagyjuk, már minden mítoszt lerombol a tanár úr, mert nincs Dugovics Titusz, a Duna jegén nem koronáztak meg senkit. De mindez persze nyilván érdekesebb. A mítoszokra szükség van, de a mítoszrombolásra is, hogy lássuk, hogy valójában hogyan történt. Ezzel együtt nem baj, ha vannak közös kultúrkincseink, sokkal jobban megértjük a későbbi korokat, művészeti alkotásokat, ha tisztában vagyunk ezekkel a legendákkal. De nagyon sok minden nem úgy történt. Még a nagy történelmi események kapcsán is nagyon sok mindent félreértelmeznek. A magyar történelmi gondolkodás például a kurucokkal ért egyet, és a labancokat idegennek tekinti. Pedig valójában két út van, amit a magyar előkelők és a politikai elit maga előtt látott, és e szerint oszlott meg, hogy az udvarral vagy a rendiségre alapozva, az udvar nélkül, egy nagyobb, erősebb monarchia autonóm részeként, vagy önálló államisággal. Ez mindegyik reális választás volt, szó sincs arról, hogy az egyik hazaárulás vagy idegen lett volna. Ha ezeket sikerül megértetni, az mindig nagy siker. Nekem általában sikerül. Nem azért, mert annyira jól adom elő, hanem mert fogékony diákokkal találkozom.
A teljes beszélgetést itt hallgathatja meg:
