45 évesen, a születésnapján fogadta meg, hogy nem fog többet maszkolni, azaz hazudni sem önmagának, sem másoknak. Fél évvel később Izraelben, a sivatagban kezdett el verseket írni. Azt mindig is tudta, hogy nem úgy működik, mint mások, és a társadalmi elvárások miatt – amelyeknek megpróbált megfelelni – sehogy sem funkcionált Magyarországon. Barukh Facebookon kezdte el publikálni a verseit. Nem sokkal később ennek kapcsán derült ki, hogy ADHD-s, aztán meg hogy aspergeres. Barukh-kal beszélgettünk az első felolvasásáról is, amitől annyira félt, hogy annyi nyugtatót vett be, hogy majdnem elaludt a színpadon. Arról, hogy milyen út vezetett odáig, hogy végül a családjával együtt új életet kezdtek Izraelben, és arról is, hogy mi változott az életében és a költészetében attól, hogy tudja, mi a diagnózisa. Az önjelölt költő legújabb kötete nemrég jelent meg ki ez a hüje költő címmel.
Ez a nagyinterjú korábban a Szelfi című podcastunkban jelent meg.
Miután Izraelbe költöztetek, elkezdtél szabadverseket írni egy Eilat közeli kibucban, a semmi közepén, a sivatagban. Mindig azt mondod, hogy az írás számodra egyfajta terápia, de hogyan lett belőled önjelölt költő?
A 45. születésnapomon éppen Jeruzsálemben dolgoztunk – akkor még lent laktunk a sivatagban a családommal –, és amikor végeztünk a munkával, megkértem a főnökömet, hogy vigyen el a falhoz (siratófal – B. R.). Elidőztem ott egy kicsit, és jött egy pillanat, amikor rájöttem arra, hogy egyrészt valahogy el kéne kezdeni szembenézni azzal, hogy ki vagyok, és azt akarni, ami valójában én vagyok. Másfelől meg rájöttem, hogy innentől már nem befelé megyek az életbe, hanem inkább kifelé megyek belőle. Nagyon nincs mire tartalékolni már. Mégis mit akarok tartalékolni? Reményeket? Vagy megvárni, hogy a körülmények majd alkalmasak lesznek arra, hogy azt csináljam, amit akarok?
Akkor született meg az a szemléletbeli változás, ami ahhoz kellett, hogy jó háromnegyed évvel később elkezdjek írni. Akkoriban a személyes Facebook-oldalamra tettem fel ezeket, és többnyire az ismerőseim olvasták a verseimet az izraeli újrakezdésről. Azt tudtam, hogy az igazán fájdalmas dolgokat nem fogom tudni feltenni, mert akkor elkezdenek vigasztalgatni, ami meg a legrosszabb. Amit meg akartam írni, alkotásként akartam megírni, nem azt akartam, hogy vigasztaljanak. Nem panaszkodni akartam, hanem leírni egy életélményt. De amikor még kevésbé tragikus vagy kevésbé fájdalmas dolgokat írtam, már akkor is jöttek a vigasztalások, vagy az, hogy akkor miért mentél el.
Minek mentél oda?
Hát igen… Ezek hatására született meg az a döntés, hogy csinálok egy külön felületet, és oda viszont mindent megírok, ami fáj vagy ami kikívánkozik belőlem.
Ezután derült ki, hogy valójában mi is van veled. Hogy derült ki, és mégis mi?
Elkezdtem írni arról, hogy hogyan látom a világot. Nem tudtam, hogy ez valami speciális dolog, csak annyit tudtam, hogy amit leírok, azokat még sohasem mondtam el senkinek. A verseim kapcsán főleg pszichológusok és pszichiáterek írtak rám, hogy gyanús, hogy ADHD-s vagyok. Csináltam tesztet, meg beszéltem pszichológussal és pszichiáterrel, és kiderült, hogy teljesen az vagyok. Nekem mindig az volt a fejemben, hogy az a gyerek ADHD-s, aki nem tud megülni a fenekén. Közben meg kiderült, hogy ez egyáltalán nem így van, meg egy csomó dolog feljött. Mivel az önképem nem ez volt, nem gondoltam, hogy az vagyok. Fél évvel azután, hogy kiderült, egy olvasóm, aki 25 évig foglalkozott autistákkal meg aspergeresekkel, rám írt, hogy látott engem egy felolvasáson, és szerinte Aspergerre is meg kellene csinálnom a tesztet.
Kiborultál?
Kicsit, mert ez megint olyan volt, hogy mi vagyok még. Mit találtok ki, hogy még mi vagyok?
Elmentél?
Megcsináltam, igen. Hatvanöt pont felett már gyanús, hogy az ember az.
Megugrottad?
Kétszázöt pontom lett a teszten. A kérdések meg a könyvek alapján utánanéztem meg utánaolvastam, videókat néztem. Rájöttem, hogy igen, ez én vagyok, ez az én sztorim. Akkor kezdődött el ez a folyamat, hogy jó, ez nem egy morális kategória, mert egészen addig úgy léteztem, hogy diszfunkcionális vagyok, képtelen vagyok létezni ebben a világban. A diagnózis után el kellett fogadnom, hogy ilyen vagyok, és ezen nem fogok tudni változtatni. Részben a külvilág miatt, mert amíg én magamat nem tudom így elfogadni, addig másokat sem fogok tudni. Ez a judgement kifelé-befelé működik.
Amíg magadat nem fogadod el, addig másokban is mindig a hiányosságot fogod látni. Valójában a terápiát már a diagnózis előtt elkezdtem. Nem azt mondom, hogy úgy fogadtam el magamat, hogy minden pillanatban és mindig azzal a legnagyobb szeretettel fordultam önmagam felé, ahogy az embernek el kell fogadnia önmagát, de azért elég jó úton haladtam. Kiderült, hogy ez nem csak az, hogy én elfogadom magam, hogy olyan vagyok, amilyen, hanem ez egy tudományos és orvosi kategória, nem pedig morális. Mivel Magyarországon fogalmam sem volt arról, hogy ADHD-s és aspergeres vagyok, folyamatosan hazugságban kellett élnem, amit szakszóval maszkolásnak hívunk.
Mit és hogyan hazudtál, kiknek?
Másoknak és magamnak is. Gyerekkoromtól kezdve megpróbáltam úgy viselkedni, mint ahogy a külvilág szerette volna, hogy viselkedjek. Mert ha úgy viselkedem, ahogy érzem magam vagy ami természetes számomra, akkor nem értik. Nem értik, hogy most miért haragszom vagy miért nem szólok semmit. Vagy miért nem csinálom meg azt a nagyon egyszerű dolgot, ami mindenkinek olyan könnyű. Ezekre mindig ki kellett találni valami magyarázatot, vagy úgy csinálni vagy legalább részben úgy csinálni, mintha meg tudnám csinálni.
Miközben tudtad, hogy nem?
Miközben éreztem, hogy nem. Nem tudtam, csak éreztem. Mivel nem tudtam, ezért azt gondoltam magamról, hogy az vagyok, aminek mondanak: lusta meg felelőtlen.
Amikor eldöntötted, hogy a kendőzetlen igazságot írod meg a verseidben, az már a maszk levételének első lépése volt?
Inkább azt éreztem, hogy a nyugati falas vagy siratófalas pillanattal úgy kapcsolódik össze, hogy már nem akarok többet hazudni. Nem tudtam, hogy ez mit jelent, nem tudtam, hogy mi van mögötte, nem tudtam, hogy miért hazudok. Csak azt éreztem, hogy én most már többet nem akarok. Nem kozmetikázom, nem gondolkozom azon, hogy erre ki mit mond, hanem megírom úgy, ahogy van. Az volt bennem, hogy annyira hamis az a kép, amit magamról kialakítottam magam számára és a külvilág számára, hogy nem akarok úgy meghalni, hogy ez a kép maradjon csak meg rólam. Valami ilyesmi félelem volt bennem, annyira diszfunkcionális voltam. Ez a félelem akkor elsősorban a magyarországi emberekre vonatkozott.
De az, hogy nem működsz rendesen Magyarországon, miben mutatkozott meg?
Nem jöttem el úgy albérletből a családommal, hogy nullára lezártuk volna. Mindig tartozással jöttünk el. Egyszerűen nem tudtam fenntartani, nem tudtam annyi pénzt keresni, hogy ki tudjak fizetni egy albérletet. Olyan volt, hogy utólag visszatörlesztettem, de bőven volt olyan, hogy nem. És nem értettem, hogy hogyan, hiszen amikor elkezdtem, akkor láttam, hogy fognak történni a dolgok. Volt egy vízióm, hogyan fog ez működni. Az összes ilyen megoldás, amit kitaláltam arra, hogy lesz nekem arra elég pénzem, hogy ezt fizessem, az mind a külvilág által javasolt, jónak tartott, helyesnek tartott utak voltak, amik egyáltalán nem az én útjaim voltak.
Megpróbáltam bemagyarázni magamnak, hogy nekem ebben hol van a helyem, miközben a gyomrom szorongott, mert tudtam, hogy nem vagyok rá képes, de azzal a szorongással nem néztem szembe. Elkezdtem csinálni. Természetesen nem működött. Mindig volt persze valami külső tényező, hogy ezért nem működött vagy azért nem működött. De soha nem működött. Erre mondtam azt, hogy jó, akkor próbáljuk meg így, próbáljuk meg úgy. Amikor eljutottunk oda, hogy már nincs több ötletem, hogy ezt hogy lehet máshogy csinálni, azt érzem, hogy semmilyen módon nem funkcionálok, nem tudok működni, akkor jött el az, hogy elmentünk Magyarországról.
Mi évekig éltünk úgy, a gyerekek úgy nőttek fel, hogy zabpelyhet ettek vízzel. Spagettit pici paradicsomkonzervvel. Volt olyan, hogy hárman kint voltunk a játszótéren, én meg a két gyerek. Imádták az aldis pestót, kitaláltuk, hogy tök jó, együnk aldis pestót. Oké, de nincs pénzünk aldis pestót sem venni – az akkoriban kétszázötven forintba került. Mondtam, hogy semmi gond, elkezdünk menni, és nézzük az utcán a járdát, hátha találunk annyi pénzt, hogy aldis pestóra összegyűjtsünk 250 forintot. Mentem a két gyerekkel, és néztük a földet, hogy találunk-e valahol pénzt. Odamentünk a fagyizókhoz, hátha valaki leejtett valamennyit, miközben kifizette a fagyiját. Néztük az autók mellett is, de végül nem találtunk. Úgyhogy nem lett aldis pesto.
Nemrég mondták a gyerekek, hogy nekik akkor ez a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy ha az ember aldis pestót akar, vagy valami finomat, akkor a földön kell keresni pénzt, mert nekik annyira normális volt ez a fajta diszfunkcionalitás.
A mai fejeddel, eszeddel, élettapasztalatoddal hogyan magyarázod magadnak ezt a sztorit?
Mondom, így. Azzal, hogy fogalmam sem volt, hogy mik azok az utak, amiket teljesen felesleges járni. Ma sem tudom biztosan, hogy egy ilyen idegrendszerrel, ezekkel a mentális problémákkal, másságokkal vagy mentális kisebbséggel, ami nekem van, hogyan lehet biztosan funkcionálni. De az biztos, hogy úgy nem, hogy ha az ember azt próbálja csinálni, mint a többség. Ebben a világban én azokkal az eszközökkel, amiket a többségi társadalom többségi oktatási rendszere, a többségi kultúra ad, azzal nem vagyok funkcionális. Nem tudom magamat, a családomat eltartani.
Az, hogy elkezdtem csinálni a verseket, és elkezdtem kiadni őket, furának tűnik. Meg úgy tűnik, mintha nekem lennének versenyelőnyeim amiatt, hogy meg tudom csinálni a borítót, meg tudom csinálni a tördelést. Reklámfilmet tudok csinálni a könyvemnek. Fel tudom olvasni úgy, hogy az érdekes. Közben meg is írom ezeket. Olyan, mintha tudnék valami pluszt. Közben meg egyáltalán nem tudok semmilyen pluszt, sőt nagyon sok mindent nem tudok, ami ahhoz kell, hogy életben maradjak.
Sokan mondják, hogy ezzel az idegrendszerrel egy iskolarendszerben sokszor elég jól lehet funkcionálni, elég jó eredményeket lehet elérni. Rólam is azt gondolták az emberek, hogy hát ez egy csodagyerek, hiszen 12 évesen milyen novellákat ír, és majd mi lesz belőle. Utána meg jött a nagy semmi meg a mínusz. Miközben abban a tizen- nem tudom, hány évben, amit az iskolarendszerben töltöttem, egy pillanat nem szólt arról, hogy ha valaki nem olyan, mint a többiek, az hogyan tud megélni, hogyan tud a közösség hasznára válni, hogy tud olyan dolgokat csinálni, amiben jó és amiben jól érzi magát. Ha ezt gyerekkoromban máshogy kezelik, kevesebbszer éreztem volna magam diszfunkcionálisnak.
Mi az az Asperger-szindróma? Miben nyilvánul meg nálad?
Ez az autizmusnak egy fajtája, ami viszonylag magas intelligenciával párosul, illetve egy olyanfajta autizmus, ami hétköznapi szinten úgy tűnik, mintha funkcionális lenne, akár lehet is az, ha nem erőltetnek olyan megoldásokat, amik egyszerűen nem működnek. Általában a nagy kategória, ami átfedi ezeket a problémákat, mint az ADHD vagy az Asperger, az a neurodivergencia, tehát nem neurotipikus, hanem neurodivergens az ember. Az egyik legnagyobb közös halmaz a túlérzékenység, ami azt jelenti, hogy a homloklebenyben a szinapszisok száma, tehát az idegsejteknek a kapcsolódásai magasabbak, mint a neurotipikus emberek esetében. Ugyanannyi információból, ugyanannyi adatból sokkal több következtetést, sokkal több további információt von le vagy készít az agy kéretlenül. Ez nem egy olyan szuperképesség, amit az ember tud szabályozni, hogy csak akkor engedem be, ha akarom, hanem folyamatos.
De ez az írásnál előny is, hiszen sokkal több mindent tudsz átadni az olvasóknak, az embereknek.
Olyan szempontból előny, de ha belépek a metróba, és ott is minden emberrel kapcsolatban van egy benyomásom, aki ott áll körülöttem, az már sok. Ez mindig így van. Folyamatosan így van. Nem azt mondom, hogy mindig helyesek ezek a következtetések, itt nem valami szupertudásról van szó. A színekből, a mozdulatokból, arckifejezésekből, ruházatból folyamatosan információkat hoz létre az agyam, vagy további következtetéseket. Ilyen szempontból a sivatag ideális világ egy neurodivergens idegrendszernek. De emiatt van, hogy nagyon nehezen tud működni ebben a világban, ami most nagyon hangos, nagyon zajos, nagyon sok információ van.
Tudsz jól működni gyógyszerek nélkül?
Én nem nagyon tudom, azt hogy lehet. Nem tudom. Ha egy támogató környezetben nőttem volna fel, és minden érzésem, döntésem biztatásban vagy elfogadásban részesül, akkor talán igen. Ha bármikor azt tudtam volna mondani, hogy most nem megyek oda, és nem kell magyarázkodnom, hanem csak azt mondom, hogy most nem megy, vagy ezt nem csinálom, és inkább éjszaka csinálom a dolgom, akkor elképzelhető, hogy nem kell gyógyszer. Egyrészt nincs elfogadás önmagam felé, másrészt pedig nem tudom kezelni ezeket az inputokat, mert nem tanultam meg, hogyan kell, ezért nagyon nem marad más, mint az, hogy tompítom ezeket, illetve hogy a figyelemzavarnál fókuszálom a figyelmemet, és próbálok minél kevesebbet, csak célirányosan beengedni az inputokat, mert különben az egész skála, minden, ami körülöttem van, bejön.
Például nem vezetek autót. Eleve nem tudok figyelni 360 fokban. Nem 360 fokban figyelek, hanem az összes fokban, fölfelé, lefelé, mindenfelé. De mindent csak érzékelésszinten, tehát nem reagálásszinten. Másrészt ha beveszek olyan tablettát vagy használnék olyan drogot, ami segít fókuszálni, akkor meg lehet, hogy az útra fókuszálok, de ha megjelenne oldalt egy szarvas, és hirtelen arra kezdek el fókuszálni, akkor az útra nem fókuszálnék. Ez nem működik. Emiatt nem is érdekelt soha a vezetés.
Változtatott bármit az életeden, a költészeteden az, hogy már tudod, hogy ADHD-s és aspergeres vagy?
Persze, változtat. Onnantól kezdve pont az a tudás van meg, hogy ez egy dolog. Ezek nem hangulatok, nem szeszélyek, hanem ez egy dolog, így működöm. Emberi kommunikációban ezt nagyon sokszor merem mondani, hogy most erre képes vagyok, erre nem vagyok képes. Ami persze nem csökkenti a család esetében az igényt arra, hogy mit csinálok meg mit nem csinálok, attól nem lesz funkcionálisan könnyebb. De próbálom jobban beosztani a teherbírásomat. Régen olyan dolgokat is terveztem, amikre soha nem lettem volna képes. Most próbálok úgy élni napról napra, hogy tudom, hogy mi működik és mi nem működik. Jobban megtervezni. Van egy ilyen nap, hogy most találkozunk. Tudom, hogy ez most viszonylag sokat ki fog venni belőlem.
Nagyon rá kellett készülnöd arra, amikor megkértelek, hogy gyere be, és beszélgessünk itt, a Szabad Európában?
Most már viszonylag automatikusan készülök rá. Nem feltétlenül tudatosan. Örültem neki, hogy van egy olyan lehetőség, ami érdemi beszélgetés. Mivel nem tudok csevegni, ezért nagyon értékelek minden pillanatot, amikor érdemi beszélgetés van, meg amikor ezt nem kell elkezdeni magyarázni, hogy akkor most ez mi. De tudom, hogy ennek van egy ára. Szeretek emberek között lenni, csak tudom, hogy nagyon óvatosan kell megterveznem, hogy hogy lesz. Amikor benne vagyok, akkor tudok benne önfeledt lenni. Főleg akkor, ha tudom valahol hátul, hogy előre végiggondoltam, tehát nem kell attól aggódnom, hogy vége van ennek, és utána folytatódik másik helyen. Ez az egyik. A másik, hogy próbálom azt, hogy amikor benne vagyok egy választott szituációban, amit jónak tartok meg várok, akkor abban megpróbálom otthon érezni magam. Megpróbálok abban minél inkább önmagam lenni, minél inkább nyugodt lenni, minél inkább laza lenni, minél inkább őszinte lenni.
Költő vagy, felolvasásokra jársz, közönséggel. Hogy ment legelőször?
Amikor elkezdtem, akkor annyira rettegtem a felolvasásoktól, hogy azt gondoltam, hogy én vagyok a legkisebb közös többszörös. Ha nekem elfogadható, akkor biztos, hogy mindenki másnak is, mert én annyira rettegek. A legelső felolvasásomon annyi Xanaxot vettem be, hogy egyáltalán el tudjam kezdeni, hogy közben majdnem elaludtam. Azóta viszont, azáltal, hogy egyrészt tudatosult bennem, hogy ez mi, jobban készülök rá. Azóta más a meditáció. Egyáltalán, most már gyakorlottabb vagyok benne, most már nem akkora erőfeszítés. Még akkor az volt, hogy a közönség nyugtatgatott engem, nyugodjak meg, szeretnek, jöjjek el nyugodtan, nem fognak bántani. No para, gyere, olvass fel. Az volt, hogy én vagyok a legnagyobb para ebben az egészben. Most már szerencsére máshogy van. Most az van, hogy nekem kell már figyelni azokra is, akik nálam rosszabbul vannak.
A feleséged hogy éli meg ezt az egészet? Már megbékélt vele?
Nem, egyáltalán nem. Nagyon hasonló hozzám ebből a szempontból. Neurodivergencia, mint az alkotás iránti vágyában. Máshogy működünk egy kicsit. Ő jobban társaságkedvelő, mint én. Vannak különbségek, de nagyjából ugyanannyira vagyunk diszfunkcionálisak mind a ketten. Nyilván ezzel nem lehet megbékélni. A megbékéléshez azért vagyok csak közelebb, mert elkezdtem csinálni ezt az írást, és látom, hogy működik, meg olyan értelemben is látom, hogy működik, hogy nagyon sok olyan ember van, mint én, akik nagyon intenzíven jelzik vissza, hogy ez milyen nagy segítség nekik, hogy nincsenek egyedül ezzel a problémájukkal. Ilyen szempontból ez nekem nagy segítség abban, hogy valamennyire megbékéljek a helyzettel, meg belássam, hogy ez mindig így lesz, tehát ebből nincs kitörés. Lehet, hogy vannak jobb időszakok, vannak rosszabb időszakok, de alapvetően a dolog nem fog megváltozni, mert én nem fogok megváltozni, mert ilyen vagyok.
Nemrég jött ki a harmadik könyved ki ez a hüje költő címmel. Mik a tervek?
Azon dolgozom, hogy az összes vers fent legyen egy felületen, ne a Facebookon. Ott témák szerint is rendezve legyen. Most már annyi van, hogy én magam sem emlékszem rá, hogy miről írtam már, miről nem írtam már. Van, amikor valaki kérdezi, hogy emlékszik valami versre, hogy az volt, de nem tudja, hogy mikor volt, hol volt. Nekem már fogalmam sincs, hogy mi az, amire gondol. Ez az egyik irány. A másik irány meg az, hogy mindenképpen angolul meg héberül legyenek meg a versek. Meg tudjak csinálni felolvasásokat. Akkor az talán közelebb visz ahhoz, hogy talán egy megélhetésszerű dolog ebből kijöjjön. Illetve az a jó érzés, hogy mások is megkaphatják ezeket. Másokkal is tudok kommunikálni ezeken a verseken keresztül. Ez főleg Izraelben fontos nekem.
