A népszerű és keményen dolgozó szibériai fiatalembereket tavaly novemberben sorozták be egyéves katonai szolgálatra. Mivel már csak pár hónapjuk volt hátra, Konsztantyin és Dmitrij Reskát az ukrán határ közelébe vezényelték. A családjuk ekkor hallott róluk utoljára.
A húszéves ikrek augusztusban estek el Belgorod mellett. Szülőfalujukban, a szibériai Omszki területen, Karpovkában a család és a barátok pénzt gyűjtenek a temetésükre. A rokonok még mindig nem tudják a haláluk pontos időpontját, és az azonosításukat sem engedélyezték a hatóságok. Szeptember elején értesültek Konsztantyin és Dmitrij haláláról, azelőtt, hogy a holttestüket szállító repülőgép megérkezett volna az illetékes katonai egységhez Omszkban.
Az egység parancsnoka, aki korábban ígéretet tett arra, hogy biztonságos helyre viszi őket, azóta nem válaszol az ikrek anyjának üzeneteire.
„Arany fiúk”
A mintegy ezerfős szibériai faluban mindenki ismerte a fiúkat. Idősebbik nővérük, Julija felidézte, hogy pillanatok alatt összebarátkoztak mindenkivel, amerre csak jártak. Ezt a szomszédok is tanúsítják. „Mindig tisztelettudók voltak, mindenkit üdvözöltek, amikor találkoztak, és mindenkinek segítettek, aki kérte. Az egész faluban senki nem tudna róluk egyetlen rossz szót sem mondani – mesélte a szomszédjuk, Mihail Sananin. – Kiskoruktól kezdve megtanulták a kemény falusi életet. Fiatalon függetlenné váltak és pénzt kerestek” – tette hozzá.
Hasonlóan nyilatkozott egy másik szomszéd is. „A srácok természetüknél fogva igen nyugodtak voltak, és barátságosak. Mindig együtt voltak. Nagyon szorgalmasak, megbízhatók. Mindenkinek segítettek, aki kérte. Nagyon felelősségteljesek. Hobbijaik, mint minden fiatalnak, a zene volt, és a telefonok. A repceüzemben dolgoztak, a hadsereg után oda akartak visszatérni” – mondta Olga Hrisztics.
A szintén karpovkai Danil Karpov hangsúlyozta, hogy nem pusztán barátokat, hanem gyakorlatilag testvéreket veszített el. „Közeli barátaim voltak. Még testvérnek is nevezhetném őket. Gyermekkoruk óta mindig dolgoztak, mindenkinek segítettek. A faluban és az egész Tavricseszkij járásban rengetegen vannak, akik kedves szavakkal emlékeznek majd meg róluk” – mondta. Szerinte mind a két testvér azt remélte, hogy az építőiparban dolgozhat és „segíthet a szüleinek”. Gyima a nagyapja nyomdokaiba akart lépni, hivatásos hegesztő akart lenni, míg Kosztya még nem döntött, de mindig megragadott minden lehetőséget a gyakorlásra és a munkára – emlékezett vissza.
„Tanulmányaik vége felé munkát kaptak a tavricseszkiji repceüzemben, és arról beszéltek, hogy a hadsereg után szeretnének visszamenni oda dolgozni” – fűzte hozzá.
Julija szerint a családban senkit nem kényszerítettek arra, hogy dolgozzon, az ikrek viszont már 11 éves koruktól hozzászoktak ahhoz, hogy például tűzifáért kell menniük vagy vizet kell hordaniuk. „Amikor megtudtam a hírt, körülnéztem a faluban; minden házban csináltak valamit, megjavítottak valamit, építettek valamit, segítettek a kertben. Megbízhatók voltak.” Azt mondta, hogy vidámak, mosolygósak voltak. Aztán összeomlott.
„Egyszerűen nem hiszem el. Nem hiszem el, hogy meghaltak. Hogy fogja anyánk túlélni ezt? (…) Azt vártuk, hogy ősszel hazajönnek. Gondolatban már ők is itthon voltak. Gyima várta a kiképzését az üzemtől. Fizetni akarták a tanulmányait, hogy hegesztő lehessen, ahogy akarta. Kosztya ott maradt volna, ahol volt. A munkahelyén is mindenki sokkos állapotban van” – mondta zokogva.
„Ne írj alá semmit!”
Konsztantyint és Dmitrijt tavaly novemberben behívták katonai szolgálatra, de a testvéreknek nem állt szándékukban a szükséges egy évnél tovább maradni. Karpov felidézte, hogy a testvéreket a szibériai Cseljabinszki területre, egy harckocsizó egységhez küldték a szolgálat első hat hónapjára, mielőtt az Ukrajnával határos Belgorodi területre vezényelték őket. „A fiúk említették, hogy másfél hónapon keresztül gondosan készítették fel őket erre olyan kiképzők, akik a Wagner zsoldoscsoport kötelékében szolgáltak. Miután megérkeztek a határra, nem sokszor jelentkeztek, mivel a terület sajátosságai ezt ritkán tették lehetővé, de minden alkalommal, amikor sikerült, azt mondták, hogy a szolgálat jól megy, noha veszélyes – mesélte a barátjuk. – Augusztus 8-án lett vége. Reggel Gyima írt, hogy minden rendben van, és hogy 92 nap van hátra a leszerelésig. Küldött több fotót is a katonatársaival, és megkért, hogy várjam meg, amíg jelentkezik. Augusztus végén tudtam meg, hogy egyikükkel sem beszélhetek soha többé” – tette hozzá.
Nővérük szerint a család nem sokkal Karpov előtt értesült a fivérek haláláról, bár augusztus 9. óta nem kommunikáltak. „Augusztus 8-án Kosztya online volt a Telegramon, augusztus 9-én pedig Gyima. Hetente egyszer írtak, a szüleimnek és nekem külön-külön, bár egy utcában lakunk. Mindig kapcsolatban voltunk – mesélte. –Nem volt figyelmeztetés a kommunikáció megszakadásáról. Láttuk, hogy az ukránok augusztus 6-án és 7-én áttörték a határt, de úgy tűnt, hogy ez őket nem érintette. Kicsit megnyugodtunk, de eltelt egy-két hét” – folytatta.
Elmondta, hogy miután az ukrán erők átlépték a határt a Kurszki területen, az anyjuk elkezdte hívogatni az egységet, írt a parancsnoknak is, de nem kapott választ. Mindez annak ellenére történt, hogy az ikrek családját személyesen biztosította az egység parancsnoka arról, hogy „ha hirtelen valami baj történik, áttörik ott a határt, vagy valami más, azonnal kivonják azokról a területekről a sorkatonákat, most pedig egyáltalán nem válaszol. Még a haláluk pontos dátumát sem tudjuk.”
Julija felidézte, hogy mielőtt a testvéreket áthelyezték a Belgorodi területre, ő és az édesanyja aggódtak, hogy kényszeríteni fogják őket, vagy valahogyan meggyőzni, hogy írjanak alá szerződést a bevonulásról. Amikor február közepén felhívták, azt mondta nekik: „Soha, semmilyen körülmények között ne írjatok alá semmit!” „Nem láttunk semmilyen papírt. Nem! Ősszel hazajövünk” – ez volt a válaszuk. Amikor aztán augusztus elején ukrán csapatok lépték át az orosz határt, a szülők elkezdtek az egységnek írni, hogy vonják ki őket a potenciális harci övezetből. „Nem érkezett válasz, egyetlen üzenet sem. Egyszerűen figyelmen kívül hagyták” – mondta el a nővérük.
Semmi hír a frontról
Julija elmondása szerint a család csak azért tudott meg valamit a fivérek halálának részleteiről, mert az egyik bajtársuk a katonai komisszár rokona volt. „Kosztya és Gyima ágyúzás során halt meg a földbe ásott árokban. Egy másik sorkatona, Arszenyij velük volt. A katonai komisszár és ez a tiszt ugyanabból a szakaszból szóról szóra megismételte ezt, úgyhogy valahogy elhittük – jegyezte meg. – De nem vettek tőlünk DNS-mintát, és nem tudjuk, hogy milyen állapotban hozzák vissza őket. Mi van, ha a koporsó le van zárva, és megtiltják, hogy kinyissuk? Még mindig nem hiszem el, hogy meghaltak” – fűzte hozzá.
Karpov szerint az ikrek nem akarták, hogy a rokonaik aggódjanak. „A fiúk nem árultak el semmi konkrétumot a tartózkodási helyükről. Tudtuk, hogy a belgorodi határra küldték őket, ott nyugodtabbnak tűnt a helyzet. Ez, ha jól emlékszem, az ukrán erők második betörése és a sorkatonák határról való kivonásáról szóló elnöki rendelet előtt volt – emlékezett vissza. – Tisztában voltak a veszéllyel. Azt mondták, hogy nem közlekednek csoportosan, mert az veszélyes. Nem mozogtak nyílt terepen, hogy ne vonjanak magukra drónokat. Gyima említette, hogy mindennap imádkozni kezdett a lelki nyugalmáért” – tette hozzá.
