Öt pedagógus is távozik a tanév végével a budapesti Berzsenyi Dániel Gimnáziumból. Egyikük, Mezei Mónika történelem–latin szakos tanár a státusztörvény elfogadása előtti napon adott interjút a Szabad Európának döntése okairól. A munkaterhelést, a szakmaiság hiányát és az új státusztörvényt tartja a legsúlyosabb problémáknak, és csak a negyedik a rossz fizetés.
Miért döntött úgy, hogy beadja a lemondását, és miért pont most?
Ez egy régebb óta érlelődő döntés bennem. Volt pár kollégám, akik már tavaly év végén távoztak, és bennem is komolyan felmerült ez, mert nem nagyon látszik megoldás az oktatás helyzetére. Tavaly elkezdtük a kicsit erőteljesebb tiltakozásokat, sztrájk, polgári engedetlenség és tüntetések. Már előtte is voltak hasonlók, de tavaly felgyorsultak az események, viszont nem úgy tűnt, hogy bármi is megkarcolja ennek a kormánynak vagy akár a társadalomnak az ingerküszöbét.
Két dolog miatt maradtam még ebben a tanévben. Volt egy érettségiző osztályom, akiknek én voltam már így is a harmadik történelemtanárunk. Úgy éreztem, nem tehetem meg velük, hogy majd lesz egy negyedik tanáruk is. Osztályfőnök is vagyok, a diákjaim most tizedikesek, ők mindenképpen rosszul jártak ezzel a döntéssel. De ebben az évben egyszerűen megerősödött bennem az a látásmód, hogy tényleg teljesen reménytelen a helyzet, legalábbis rövid távon, az életem viszont nem végtelen, úgyhogy tiltakozásképpen is mondok fel, és azért is, mert belefáradtam ebbe a küzdelembe, úgy érzem magam, mint egy bántalmazó kapcsolatnak a bántalmazott tagja, és az ember nem szeret áldozat lenni.
Mik a legsúlyosabb problémák ön szerint?
Ami szerintem a legsúlyosabb probléma, az egyértelműen a munkaterhelés. Akkor kezdték el beverni a szöget a koporsóba, amikor megemelték az óraszámokat. 2013-ban, az új életpályamodell bevezetésekor felemelték az óraszámot 22-26-ra. Amikor elkezdtem tanítani, 18 volt a kötelező óraszám, ez számított egy teljes állásnak. Sokan ezt nem értik, hogy ha ők negyven órát dolgoznak egy héten, akkor a tanároknak miért sok a 18 vagy a 24. A tanárok esetében nyugodtan hozzá lehet számolni a kötelező órákhoz még plusz egy órát, hiszen a felkészülés, a dolgozatjavítás, az adminisztráció is hozzátartozik a munkához. 18 kötelező óra esetében ez 36, de emellett a tanárnak még ott van az állandó kapcsolattartás a szülőkkel, rendezvények szervezése, versenyeken felügyelet, kirándulások szervezése és egyebek.
Tehát szerintem már 18 kötelező óra esetén is bőven negyven óra felett volt a tanárok heti munkaterhelése. Ezt felemelték 22-26-ra. Egy heti egy- vagy kétórás tárgy esetében ez jóval több osztályt is jelent, jóval több diákot, amivel egyszerűen olyan mértékben megnövekszik a munkateher, amit nem lehet megfelelő színvonalon végezni, mert a mi napunk is csak huszonnégy órából áll, úgyhogy nekem ez volt a legsúlyosabb, hogy ezt mennyire nem mérik fel.
Nagyon rossz irányba megy az oktatás szakmaisága is. Mi, tanárok, pontosan tudjuk, hogy milyen lenne a korszerű oktatás, és nemhogy afelé lépegetnénk tyúklépésben, hanem éppen öles léptekkel haladunk visszafelé. Borzalmasan nagy a tananyag, nagyon leterheltek a gyerekek. Az egyik tárgyam a történelem, a kísérleti tankönyvek borzalmas színvonalúak, felületesek, és már áltudományokkal kacérkodó nézetek is előfordulnak benne. Ez szerintem megengedhetetlen, ezt nagyon nehéz felvállalni szakmailag.
Amit szintén nagyon súlyosnak tartok, és ami miatt mostanra időzítettem a felmondásomat, az a státusztörvény. Nem nagyon van kétségem afelől, hogy bevezetik, ami mindehhez még teljes jogfosztottságot is ad. Elveszik a közalkalmazotti státuszunkat, miközben mi mégiscsak a köznek vagyunk az alkalmazottai, ez szerintem szintén megengedhetetlen, úgyhogy nekem talán ez a három, ami a legsúlyosabb, és csak ezek után jön a fizetés, ami persze szintén szégyenletes.
A tanári karban önöknél ezt mindenki így látja, vagy ismer olyan kollégákat, akik örülnek az új törvénynek és egyetértenek a kormány álláspontjával, hogy ettől jobb lesz a tanároknak?
Személyesen ilyen pedagógust nem ismerek sem a tantestületben, sem a tágabb pedagógusi ismeretségi körömben. Részt vettem mint meghívott azon a bizonyos decemberi eligazításon, amit Pintér Sándor tartott nekünk. Borzalmas élmény volt, ott megerősödött bennem, hogy innen menekülni kell, de ott hallottam olyan pedagógusokat és igazgatókat, akik lelkesedtek. Elmondták, hogy amíg önkormányzati fenntartású iskola voltak, addig gyakran késett a fizetésük, akár hónapokat, és hogy számukra ez a tankerületi rendszer egy áldásos periódus. Megértem, hogy nyilván nagyon fontos, hogy az ember legalább a fizetését megkapja, de elhűlve hallgattam, hogy őket nem zavarja az az igazságtalanság, hogy valaki 22 vagy 26 órában tanított, de ugyanannyi a fizetése, nincs túlórapénzt, nem fizetik ki a helyettesítéseket, és sorolhatnám. Akkor még nem volt szó a státusztörvényről, mert ez még december volt, nem tudom, hogy azóta mit gondolnak erről.
Mennyit kellett helyettesítenie vagy túlóráznia az iskolájában? Kifizették ezeket valaha?
A túlórákat nem fizették ki az utóbbi években. Nálunk egyébként nagyon jó iskolavezetés működik, próbálnak megvédeni minket és próbálják egyenlően elosztani a terheket. Megbeszéljük, hogy olyan órákban lehet minket beküldeni helyettesíteni, amikor lyukasóránk van, tehát bent vagyunk az iskolában. Nyilván a lyukasórát sem pihenéssel szoktuk tölteni, hanem az egyéb teendőkkel, amelyekre így csak később jut időnk. Én az utóbbi pár tanévben nem voltam teljes állásban, csak háromnegyed állásban, mert kutatótanár vagyok. A kutatásaimat nem tudtam volna elvégezni, ha magas óraszámban tanítok, emiatt engem eleve kevésbé küldtek helyettesíteni.
Polgári engedetlenségi akciókban és egyéb tiltakozásokban részt vett?
Igen, mindenféle akcióban próbáltam részt venni, polgári engedetlenségben és sztrájkban többször is a tanév során. Nem én voltam az egyetlen a tantestületben, nálunk is többen engedetlenkedtek. Ennek ellenére nálunk nem történtek kirúgások, és ha jól tudom, a tankerülethez tartozó intézményekben sem. Hogy ennek mi az oka, nem tudom, nem értettük a logikáját, miért van, hogy más iskolákból meg kirúgtak egy csomó tanárt, például a Kölcseyből.
Beadta már a papírokat a távozáshoz?
Igen, aláírtuk a papírokat, de még ki kell adniuk a fizetett szabadságokat, addig még tart a munkaviszonyom.
Végkielégítést kap a ledolgozott 23 év után?
Nem, mert közös megegyezéssel mondtam fel. Biztos vagyok benne, hogy lesznek olyan, távozáson gondolkozó tanárok, akik megvárják a státusztörvényt, mert ha jól tudom, ha valaki nyilatkozik, hogy nem hajlandó a státuszörvény hatálya alá tartozni, akkor elbocsájtják az állásából, de ilyen esetben kap végkielégítést.
Miért nem ezt a módszert választotta?
Mert én nem akartam ezt már tovább húzni. Egyrészt nagyon úgy nézett ki, hogy a státusztörvény szeptembertől lép életbe, ami azt jelentené, hogy az ember november elején távozik, mert van felmondási idő, és egy iskolával nagy szemétség megtenni, hogy az ember év közben száll ki. Nem az iskolámmal akartam kiszúrni, mert őket nem hibáztatom semmiért. Ezért távoztam most, mert egy tiszta helyzet.
De így lemondott jó pár havi fizetéséről.
Szerintem összesen talán ha egyhaviról mondtam le, az új törvény szerint, azt hiszem, ennél többet nem adnak, maximum egy-két haviról van szó.
A korábbi szabályok szerint több járt volna?
Igen, a korábbi szabályok szerint több lett volna, szerintem épp azért csökkentették ezt a státusztörvényben, mert úgy gondolták, hogy ez biztosan visszatartó erő lesz a tanároknak.
Az iskolájában mások is tervezik a távozást?
Igen, ha jól számolom, öten távozunk, de úgy sejtem, még ősszel is fognak páran. Csak ők a másik módszert választják.
Mekkora gondot okozhat öt tanár hiánya a Berzsenyiben?
Nagy gondot fog okozni mindenképpen. Már most is tanítanak egyetemisták vagy más végzettségűek, akiknek nincs tanári diplomájuk, pedig ez ugye egy budapesti elit gimnázium. Már itt is érezhető a tanárhiány, előfordult az elmúlt években, hogy hónapokig nem volt szaktanár.
Mennyire fájó, hogy ott kell hagynia a tanári pályát?
Nagyon. A tanárság a hivatásom, az identitásom része. Dolgoznom kell azon, hogy megtaláljam, ki vagyok én, ha nem vagyok tanár. Azért is nagyon nehéz, mert nagyon jó kollegiális közösségem volt. Nagyon nehéz a kollégáimat otthagynom, akik tulajdonképpen a barátaim, és nagyon nehéz a gyerekeket is otthagyni.
A kollégái, akik maradnak, hogy élik meg az új helyzetet és ötük távozását?
Ezt nem biztos, hogy meg tudom mondani. Persze, beszélgetünk. Van, aki fél az ismeretlentől, vagy már az ötvenes éveit tapossa, esetleg nyugdíj előtt áll néhány évvel. Többen egzisztenciális félelemből nem mernek távozni, mert nem engedhetik meg maguknak, hogy esetleg munkanélküliek legyenek, mert mondjuk egyedül nevelik a gyereküket, vagy támogatják az idős szüleiket, tehát rengeteg élethelyzet van, és rengeteg személyiség. Van, aki az osztályát nem akarja otthagyni. Úgy van vele, hogy ezt a pár évet még kibírja.
Hogy lehet kibírni? Milyen évek várnak rájuk ön szerint az új törvény hatására?
Mindenképpen rosszabb lesz a helyzet. Most még azt is meg akarják tiltani a tanároknak, hogy kifejezzék az elégedetlenségüket. Az azért tud tartást adni az embernek, hogy ha rossz a helyzet, akkor kimegy tüntetni vagy nyilatkozik a sajtónak, megpróbálja a társadalom szemét felnyitni. Ha már ezt is megtiltják, akkor semmi sem marad.
A munkaterhelés is nőni fog, bevezetik a heti fix 24 órát, ami borzalmasan sok, a napi munkaórák száma 12 lehet, a heti 48, ami azt jelenti, hogy végképp elvész mindenféle remény arra, hogy az ember túlórapénzt kapjon, ha többet dolgozik, amit továbbra is nagyon felháborítónak tartok. Tovább csökkenhet a kollégák lelkesedése, kevésbé fognak kreatív, innovatív dolgokat kitalálni az óráikra, kevésebb energiájuk marad meghallgatni a gyerekek problémáit. Nagyot fog zuhanni a színvonal.
Az statisztikai tény, hogy nincs elég szaktanár, és most már nemcsak természettudományos, hanem humán területen is. Ha pár ezren távoznak az új törvény miatt, még súlyosabb lesz a helyzet, ráadásul négy-öt éven belül lesz egy hatalmas nyugdíjba vonulási hullám. Nem értem a kormány politikáját, mert ha nincsenek elegen, akkor, gondolom, az az okos döntés, hogy az ember megpróbálja vonzóvá tenni a pályát. Ha mondjuk cégvezető lennék, és látnám, hogy nincs elég munkaerő, elkezdenék mindenfélét ígérgetni, hogy jöjjenek oda dolgozni. Itt azonban a jogfosztottság az ajánlat, és a munkaterhelés növelése. A fizetésemelést szerintem már senki sem hiszi el, és van az a helyzet, hogy a magasabb fizetés sem kompenzál mindent. Továbbra sem vonzó a pálya, nem fognak jönni a fiatalok.
Sok egyetemi hallgató is megfordult a kezeim között az elmúlt években, az ELTE és más egyetem is küldött hozzám hallgatókat, gyakorlótanárokat, én voltam a mentortanáruk. Nem nagyon tudok olyanról közülük, aki a pályán maradt volna, esetleg maradt egy évig, aztán feladta, mert nem tudott megélni, és borzalmasan sokat kellett dolgoznia, mellékállásra sem volt ideje. Nem igazán látom a kiutat ebből a helyzetből.
Elgondolkozott már azon, hogyan tovább? Mihez fog kezdeni?
Bevallom őszintén, még nem. A nyár egy részében még alkalmazásban vagyok, van egy hónapom kitalálni. Dolgozom egy oktatási alapítványnak is, nem teljesen a nulláról fogok indulni, de most még nem vagyok abban a fázisban, hogy nyugodtan el tudjak gondolkozni ezen, hogy akkor hogyan tovább. Adok magamnak pár hét pihenőt.
