Egy újabb atomkatasztrófát megkockáztatni biztosan nem jobb, mint akárhány lehetséges áramkimaradást. A fukusimai katasztrófa után, több mint egy évtizede kényszerleállított nukleáris reaktor újraindítása nem egyszerű, nem olcsó – és ha minden összeállt, akkor sem biztos, hogy sikerül.
A világ legnagyobb atomerőműve tétlenül áll, miközben az energiaszükséglet az egekben – ezzel a hangzatos címmel jelent meg a napokban egy cikk a Kashiwazaki-Kariwa atomerőműről a The Japan Timesban, de jó néhány hasonló felütésű írás a nemzetközi sajtóban is olvasható volt. Az ok egyszerű, de prózai: azt a ziccert, hogy a világ legnagyobb névleges teljesítményű atomerőműve (hét blokk, majdnem 8 GW nettó teljesítmény) újra termelésbe állhatna, kevesen hagyták ki. Hiába, hogy ez az ügy ennél jóval bonyolultabb, és hiába, hogy nem emiatt fortyog már több mint hét éve.
Hétből egy se
Április közepén a tokiói villamos művek (Tokyo Electric Power Company Holdings – TEPCO) bejelentette: megkezdődnek a Kashiwazaki-Kariwa 7-es számú reaktorának újraindítási előkészületei. Niigata prefektúra legnagyobb, ezerhektáros területét elfoglaló ipari infrastruktúrája – amely sok más japán atomerőműhöz hasonlóan 2011 márciusa óta nincs a hálózaton – megkapta az engedélyt az üzemanyag betöltésére. A TEPCO jelezte, hogy a 872 fűtőelem-kazetta reaktorba rakodása úgy kéthétnyi munkát jelent, de már nem számít váratlan meglepetésekre. A 7-es blokk tavaly év végén került le a tiltólistáról, amelyen 2021 óta szerepel – annak köszönhetően, hogy 2017-ben ugyan sikeresen átjutott a biztonsági teszteken, de egy ellenőrzés három éve komoly biztonsági hiányosságokat talált.
A TEPCO azonban a fogadkozás ellenére most is elakadt. Az üzemanyag-berakodáshoz és a restarthoz megszerezték ugyan a hatóságokon túl az erőmű közvetlen szomszédságában lévő Kashiwazaki, illetve Kariwa Village vezetőinek jóváhagyását is, ám ez nem bizonyult elegendőnek. Hidejo Hanazumi, az alig kétmillió lakosú Niigata prefektúra kormányzója jelezte, hogy az újraindítás még esetleges, és hogy erről vele – akinek döntő vétója van – még tárgyalni kell.
A kormány – a TEPCO segítségére sietve – azonnal magas rangú tisztviselőket küldött a kormányzóhoz, de ez eddig nem vezetett eredményre, illetve a tárgyalásokról azóta nem jelent meg hír, hogy Hanazumi közölte: többet akar tudni a biztonsági intézkedésekről és a tervezett evakuálási eljárásokról, és arra is kíváncsi, hogy a prefektúra lakossága mit szól mindehhez. A nem várt konfliktus feloldásán nem segített, hogy a kormányzati sajtó közölte: Hanazumi az időhúzással „országos szinten veszélyezteti az energiabiztonságot”. Nem csak azért nem, mert amíg a kormányzó nem dönt, az erőmű nem indulhat el, hanem mert az újság állítása alapvető tévedést tükröz: az erőmű Toshiba és Hitachi gyártmányú reaktorai már 13 éve nem termelnek a hálózatra, az energiabiztonság viszont sem a prefektúrában, sem Japánban nincs veszélyben. Arra, hogy legalább az egyik blokk áramot termeljen, leginkább a TEPCO-nak van szüksége, mivel ezzel több mint hétszázmillió dollárral javulhatna a cég pénzügyi mérlege. Nem lebecsülendő összeg, mivel 2011 áprilisa óta a TEPCO-nak egyetlen atomreaktora sem termel, Fukusimában viszont ennek az összegnek évente több mint tízszeresét költötte el kármentesítésre, takarításra – és fogja is a következő harminc-negyven évben.
Hanazumi makacskodása viszont érthető, mivel januárban, a közeli Notóban történt földrengés felerősítette a biztonsági aggályokat. A 2011 utáni legerősebb (7,6-os erősségű), Japánt érő földrengés a félszigeten üresjáratban tartott Shika atomerőművet a tervezett rengési szint felett rángatta meg, és bár a reaktorokban nem keletkezett kár, intő jel, hogy két generátor sérülése miatt jó időre gyakorlatilag megszűnt egy hűtőmedence áramellátása. Az eset ráadásul a biztonsági tervek mellett az evakuálási elképzelések kivitelezhetetlenségére is rámutatott. A kormányzó nem szabott meg határidőt a döntésre a Kashiwazaki-Kariwa 7 visszakapcsolásával kapcsolatban. A Reuters szerint az lett csupán egyértelmű, hogy az erőmű restartjához vezető utat a kormánynak és a TEPCO-nak együtt sem sikerült lerövidítenie. A 7-es blokk üzemanyag-betöltéséről szóló bejelentés óta egyetlen hír jelent meg az ügyben: a japánok a Bloombergen keresztül annyit közöltek a világgal, hogy októberben megpróbálják bekapcsolni.
Ígéretek sora és kora
A szigetország középső részén, a Japán-tengerből hűtött Kashiwazaki-Kariwa erőmű körüli zavaros történések nem számítanak kirívónak az elmúlt évtized Japánjában. A nukleáris blokkok újraindításának kérdése azóta napirenden van, hogy a fukusimai katasztrófát követő év végén megbukott a választásokon az addig kormányzó Japán Demokrata Párt, az 54 blokkos arzenál felélesztése pedig az elsöprő fölénnyel kormányra kerülő Liberális Demokrata Párt (LDP) és az azt vezető Abe Sinzó programja lett. A politikus miniszterelnökként már első újévi beszédében megígérte, hogy három éven belül, 2016-ra minden atomerőmű újra működni fog az országban. Innen indult az a politikai szemfényvesztés, amely ma is azt ígéri, hogy (legalább részben) vissza lehet, vissza kell térni a 3/11. előtti hőskorba.
Az atomerőművek leállítása a szigetországban évente átlagosan harmincmilliárd dolláros, gyakorlatilag fosszilis anyagokba (szénbe, földgázba) ölt többletköltséget jelentett az energiaszektorban, amit az energiacégek nagyrészt a fogyasztókra terheltek át. Ez az első években az áram közel harmincszázalékos drágulását jelentette, és azt, hogy az olyan atomerőműves áramtermelők, mint a TEPCO, az olcsó áram biztosíthatóságával lobbizzon a kormánynál az újraindításokért. Bár 2015-ben valóban, minden különösebb műszaki vagy technológiai akadály nélkül sikerült visszakapcsolni a hálózatra az első atomerőművet, a gyors és tömeges újraindításokból máig nem lett semmi. Japánban aktuálisan tizenkét reaktor dolgozik; közülük három több hónapot állt ilyen-olyan nagyjavítások miatt.
Jelenleg az a kormány elképzelése, hogy a Kashiwazaki-Kariwa blokk újraindításával együtt öt reaktornak kell termelésbe állnia. A Bloomberg elemzői most azzal számolnak, hogy a hivatalosan megadotthoz képest több hónapos csúszással, de a Kashiwazaki-Kariwa 7-et és az Onagawa 2-t még 2024-ben, további három blokkot (Shimane 2, Tokai 2, Kashiwazaki-Kariwa 6) pedig 2025 második feléig beindíthatják. Tavaly szeptemberben, amikor a Kansai Electric Power majdnem ötven év után újra üzembe helyezte a hálózatra kapcsolt Takahama 2 blokkját (826 MW), a júniusban bekapcsolt 1-es blokkal együtt már az erőmű mind a négy reaktora dolgozott, Japán teljes aktív nukleárisáram-termelő kapacitása 11,6 GW-ra nőtt. Ha az újraindíthatónak minősített 33 reaktor mindegyike termelne (27 japán reaktor státusza végleges leállás, 21 pedig a felfüggesztett – nem termelő állapotban van), az 33,1 GW teljesítményt jelentene a japán villamosenergia-mixben. 2022-ben Japán áramtermelése 365 GW termelőkapacitással működött.
Hosszú menet
Abe és utódainak ígéreteit az eredetileg kis, adminisztratív szervezetnek szánt Nukleáris Szabályozó Hatóság (Nuclear Regulation Authority – NRA) tette betarthatatlanná. Az NRA egyetlen célja ugyan csupán „a lakosság és a környezet védelme a nukleáris tevékenységek szigorú és megbízható szabályozásával”, ez azonban a 2012. őszi hivatalalapítást követően gyorsan bonyolult és szerteágazó munkába fordult. Az eredetileg csupán a környezetvédelmi tárca alá tartozó, néhány tudósból álló testület pár év alatt ezer főt foglalkoztató szervezetté hízott, első elnöke, Tanaka Sunicsi pedig azzal vált ismertté, hogy 2013-ban a miniszterelnök mellett a fenyegetőző áramszolgáltatókat is helyretette, amikor tíz reaktor azonnali újraindítási engedélyét követelték. Az egyébként nukleáris mérnök végzettségű Tanaka nyomatékosan jelezte: ez nem így megy, a restartoltatást a biztonságosság szabja meg, azt elérni pedig hosszú-hosszú menet.
Két éve, aktív pályája végén Tanaka a Bloombergnek nyilatkozva felidézte: mindig úgy gondolta, hogy az atomerőművek kulcsfontosságúak az energiabiztonság eléréséhez és a szén-dioxid-kibocsátás csökkentéséhez Japánban, de makacsul kitartott amellett, hogy az újraindítások nem veszélyeztethetik az emelt szintű biztonságot. A kérdés (és maga Tanaka is, aki 2017-ig volt az NRA első embere, aztán újjáépítési tanácsadó lett egy Iitate nevű kis faluban, Fukusima prefektúrában) 2022-ben azért került elő, mert a regnáló kormányfő, Kisida Fumio éppen 17 atomreaktor újraindítását sürgette és szorgalmazta. Azt ígérte, hogy 2030-ra az atomenergia aránya eléri a 20-22 százalékot az árammixben, így elérhetővé válik az ország 2050-es karbonsemlegességi célja, és olcsóbb lesz az áram is. Ez azonban semmilyen matekban nem jön ki – írta meg hosszú helyszíni riportba csomagolva a The Guardian, hozzátéve, hogy Kisida programja a politikai és gazdasági hatalom megtartásáról szól, nem az energiáról.
Három indok és egy pofon
Fukusima után a japán kormányok sokáig azt hirdették, hogy az országban nem épülhet új atomerőmű, és a meglévők tervezett negyvenéves élettartamát sem módosítanák. Ez a jelenben már Japán nukleáris ipartól való megszabadulását jelentette volna, azonban minél közelebb kerültek ehhez a határhoz a kormányok, annál inkább haboztak és visszakoztak. Az eredetileg atomenergia-hívő, a fukusimai atomerőműben történt robbanások idején miniszterelnök Kan Naoto évekkel később azzal került ismét reflektorfénybe, hogy kritizálta utódait az atomreaktorok újraindítása miatt (mert ezzel szerinte növelik egy újabb baleset veszélyét), de a Kisida által 2022 augusztusában meghirdetett Zöldátalakulás (Green Transformantion – GX) stratégiája ezzel már nem foglalkozott. A GX nemcsak az üzemidő-hosszabbítás lehetőségét tekinti természetesnek, de azt is, hogy a termelésbe visszaálló reaktorok üzemideje akár hatvan évnél tovább is kitolható, ráadásul úgy, hogy a reaktorok elmúlt bő évtizedes állását ebbe nem számítják bele. Tavaly májusban elfogadták az erről szóló törvényt is.
A miniszterelnöknek három indoka volt az atomerőművek újraindítására. Az egyik a megfizethető energiaellátás biztosítása. Ehhez a hivatkozást az oroszok Ukrajna ellen indított új háborúja adta meg Japánban is azzal, hogy megrengette az energiapiacokat és az égbe lőtte az árakat, amit a földgáz- (LNG) importnak kitett ország tényleg keservesen megszenvedett.
A másik indokot az európai atomlobbitól származó gondolat honosítása jelentette: az, hogy az ország karbonsemlegessége nem érhető el 2050-re atomerőművek nélkül. Először ezt a londoni New Nuclear Watch Institute (NNWI) 2020-as jelentése fogalmazta meg, azóta gyakran idézi Rafael Grossi, az IAEA elnöke, de ez lett a az egyik fő hivatkozási pontja a francia nukleáris reneszánsznak, és ennek szellemében írták alá a dubaji klímakonferencián a Tripling Nuclear Energy by 2050 egyezményt is.
A harmadik indok, a nagy tokiói áramkimaradási hullám azonban bővebb magyarázatra szorul. Szinte napra pontosan két éve a japán kormány arra figyelmeztette a tokiói régióban lakókat, hogy drasztikusan alakítsák át az áramfogyasztási szokásaikat, mert alig marad tartaléka a térségi áramszolgáltatónak az érkező, 35 Celsius-fokot meghaladó rekordhőmérsékletű napokra, főként késő délután, amikor a légkondicionálók csúcsra járnak. Vagyis a TEPCO jelezte, hogy részleges vagy ismétlődő áramkimaradásokra lehet számítani. Ám az áramszolgáltatási problémák valójában azért keletkeztek, mert Tokió korábban jelentős mértékben csak Fukusimára támaszkodott. A 2011-es katasztrófa előtt az ott termelő hat blokk több mint 4500 MW nukleáris kapacitása szinte csak Tokióra dolgozott. Emellé további két, egyenként 1380 MW-os blokk építését tervezték – éppen a japán főváros növekvő villamosenergia-igényének kielégítésére. Ez utóbbi két blokk építési terve azonban 2011 áprilisában törlődött, megsérült és részben megsemmisült, azonnal kiesett az atomerőmű-balesetben négy blokk (vagyis több mint 2900 MW). A távolabb épült 5. (760 MW) és 6. blokkot (1060 MW) 2013-ban állították le; azért csak ekkor, mert amíg csak lehetséges volt, áramot kellett adni a fővárosnak. Az áramkimaradás lehetősége tehát éppen az atomerőművekbe vetett túlzott bizalom következménye. A fukusimai áramtermelés kiesését Tokió máig nem tudta megnyugtató módon megoldani.
2022-ben Kisida hangzatos ígéretei gyorsan falba ütköztek. A GX meghirdetésekor az atomerőművek újraindításának jótékony hatását demonstrálni hivatott Onagawa 2 jelezte a kormányzati szándék és a valóság közötti szakadékot: ígérték, de nem tudták beindítani. Bár a tulajdonos Tohuku Electris Power 2013-ban kérelmezte az újraindítási protokoll megkezdését, az NRA 2019-ben is csak azzal adta meg, hogy a szükséges biztonsági rendszerek és protokollok beépítését követően további katasztrófavédelmi munkálatokra lesz szükség. A Tohuku fogadkozott, és bejelentette, hogy 2020-ban már a teljes évben termel majd a blokk, ám a korszerűsítési munkálatokkal annyira megcsúsztak, hogy a 2021-es, majd a 2022-es indulást is lefújták. Idén februárban kiderült, hogy újabb biztonsági rendszerfrissítési és építési feladatok húzódtak el, így az éppen aktuálisan májusra ígért indulást is törölték. A jelenlegi menetrend szerint az Onagawa 2-t szeptemberben indíthatják be.
Mi ebben olyan nehéz?
A Japánban történtekre Mycle Schneider szerint egyszerű a magyarázat. A nukleáris ipar dedikáltan független évkönyvének (World Nuclear Industry Status Report – WNISR) főszerkesztője úgy szemlélteti a helyzetet, hogy a sokáig nem használt, nem terhelt atomreaktoroknak nagyon hasonló típusú problémái vannak, mint a hosszú ideig garázsban tartott, nem járatott autóknak. Az viszont nagy különbség, hogy egy atomerőműben sok olyan alkatrész is van, amelyet nagyon gyakran kell mozgatni, ellenőrizni, karbantartani, és – ellentétben egy autóval, amelyet bárki, akinek jogosítványa van, megpróbálhat beindítani – egy atomerőmű működtetéséhez megfelelő személyzet is kell.
„Az igazi problémát az okozza, hogy egy évtized vagy annál hosszabb idő alatt az erőművet működtető személyzet egy része nyugdíjba vonul, mások továbbállnak, mert nem várnak a végtelenségig az újraindításra, ami talán soha nem történik meg. Ha nem termel az erőmű, attól még a megfelelő minőségű munkaerő-felvétel kulcskérdés” – mondta a Szabad Európának Mycle Schneider.
A The Asahi Shimbun friss tanulmánya megmutatja, mekkora gond ez: az a legégetőbb probléma a japán atomerőművek szakember-utánpótlásával, hogy az itt dolgozók legalább harmadának nincs tényleges üzemeltetési tapasztalata. A három reaktort kezelő Hokkaido Electricnél a felméréskor azt találták, hogy a 162 erőművi üzemeltető több mint felének semmilyen efféle munkatapasztalata nincs.
A TEPCO-nál, ahol 2011 óta egyetlen reaktor sem kapcsolódott vissza a hálózatra, a felmérés 250 ilyen szakembert számolt össze; több mint a létszám harmada (36 százaléka) nem rendelkezik gyakorlati tapasztalattal. Ugyanezt az arányt mérték a Japan Atomic Power 128 erőművi üzemeltetői mintáján is. A Chugoku Electricnél ennél lényegesen rosszabb a helyzet: a 93 ilyen beosztású dolgozóból 54 abszolút tapasztalatlan.
Ebből elhúzódó újraindítás és nagyobb baleseti kockázat keletkezik, mivel a tapasztalatlan üzemeltetők nem ismerik jól a régi rendszerek működését. Hasonló problémákat talált korábban a Financial Times: a nukleáris berendezések gyártásáért felelős szakképzett mérnökök száma 45 százalékkal csökkent 2011-hez képest, a japán egyetemeken és posztgraduális iskolákban pedig 14 százalékkal kevesebb volt a nukleáris mérnöki hallgató.
„Általában tíz év kell egy üzemeltetőnek egy működő reaktorban ahhoz, hogy kellően képzetté és hozzáértővé váljon” – mondta az Asahinak a Toshiba egyik szakembere.
Az elsorvadó utánpótlás mellett az elmúlt bő egy évtizedben általánossá vált a gyártási kapacitáshiány, az ellátási láncok szétszakadása és/vagy megszűnése is a zsugorodó nukleáris iparban. Jellemzi a helyzetet, hogy Japánban azért nem lehet már beszerezni az atomreaktorokban gyakran használt védőcsövet belföldi gyártótól, mert a Zirco Products 2017-re tönkrement. Visszafordítani ezt már aligha lehet, ahogyan az üzemanyag-újrafeldolgozó (amúgy hadászati plutóniumot is gyártó) Rokkasho leállításáról hozott 2020-as döntés is egy mondat végi pont.
Mycle Schneider azonban azt is súlyos problémák forrásának látja, hogy bár van olyan közműszolgáltató Japánban, amelyik valószínűleg már nem akarja újraindítani a reaktorait, de ezt a lépést hivatalosan nem jelentheti be. A nem újraindulásnak lehet az az oka, hogy az erőmű nem képes megfelelni az elmúlt évtizedben megszigorított biztonsági, védelmi és más szabályozási előírásoknak, vagy túl sokba kerülne. Az is kockázatos a jövőre nézve, hogy Japán bejelentette az orosz nukleáris üzemanyaggal való szakítást – ám ennek várható pluszköltségeivel kapcsolatban még sok minden nem tisztázott. A közművek inkább kivárnak, hivatalosan azért sem sietik el leállási szándékuk bejelentését, mert az a reaktor végleges leállítását jelentené, amivel a könyvelésben keletkeznének gondok. A leállítással a projektet át kellene minősíteni működőképes eszközből eltakarítási kötelezettséggé, ami a közműcég csődjét eredményezhetné.
Energiapolitikai katasztrófa
A The Diplomatban a minap megjelent helyzetértékelés alapján a regnáló japán kormány nukleáris délibábot kerget, mert nincs realitása annak, hogy Japán a jelenleginél háromszor-négyszer több atomenergiát állíthasson munkába. Az is kérdéses, hogy marad-e az országnak számottevő nukleárisenergia-termelője, mivel az a valószínű forgatókönyv, hogy a 21, függő státuszú rektor közül – az elhúzódó biztonsági megfeleltetések mellett az újraindítási kudarcok miatt – a következő években csak néhány egység térhet vissza a termelésbe. Az se lesz olcsó: a bő egy évtizede hidegen tartott reaktorok aktivizálása amerikai becslések szerint a tízéves üzemidő-hosszabbítás gigawattonkénti költsége egymilliárd dollárra jöhet ki.
A tokiói kormányzat elképzelésének teljesítéséhez, a 2030-ra 20-22 százalékos nukleárismix-arány eléréséhez új atomerőműveket is építeni kellene, ehhez azonban már kevés az idő, ahogy a mini-atomerőművek (SMR) megjelenése sem várható legalább a következő évtized közepéig. Ahelyett, hogy a kormány abban az illúzióban ragadna, hogy majd az atomerőművek végzik el a dekarbonizációt és a nagyarányú fosszilisenergiaforrás-import letörését Japánban, a The Diplomat azt javasolja, hogy – támaszkodva az utóbbi évtizedben megerősödött alacsony szén-dioxid-kibocsátású (gázra és LNG-re épülő) villamosenergia-termelésre – a szigetország a lehetősége határaiig bővítse megújulóenergia-termelői kapacitását. Ebbe kellene beruháznia sokkal többet, ahogy egyébként a COP28 konferencián 132 másik országgal egyetemben bevállalta.
Alternatíva: három kulcsfontosságú energiaforrás
Amikor az az érvelés a japán atomerőművek újraindítása mellett, hogy ez az energiaforrás adott, az erőművek újraindítása olcsóbb, mint új erőműveket építeni; hogy Japánnak nincs saját elegendő energiaforrás-bázisa; és hogy a megújulók bizonytalanok és kiszámíthatatlanok, az importgáz, -szén és -olaj pedig drága, kiváltásuk vagy legalább drasztikus visszavágásuk pedig csak a nukleáris energiával képzelhető el, a napelemekre és szélkerekekre tenni őrültség. Pedig már nem az.
A Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) Japánról szóló energetikai adatbázisa szerint például 2022-ben már majdnem kétszer annyi, napelemes rendszerek által termelt áram került a hálózatra, mint nukleáris energia. A 2000–2022 közötti időszak adataiból az is látszik, hogy nem Fukusima okozta az atomenergia trónfosztását: 2006-ban volt a mixben utoljára első helyen az atom, azóta a földgáz és a szén is elment mellette. Az adatokból az is egyértelmű, hogy az atomerőművek leállításának sokkja nem véglegesen lőtte az egekbe a két fosszilis villamosenergia-forrás arányát: a szén és a földgáz csökkenő pályára állt – előbbi 2016, utóbbi 2017 óta lassú lejtmenetben van. Erre nem az üzembe állított néhány atomreaktor, sokkal inkább a geotermia, a biogáz, a szél és főleg a napenergia előretörése ad magyarázatot.
2010–2022 között helyet cseréltek az atomenergia és a megújuló energiaforrások a mixben: a zöldenergia (nap, szél, víz, biogáz stb.) az akkori négy százalékról tizenkettőre hízott.
2011-ben Japán mindössze 4,9 gigawatt beépített napenergia-kapacitással rendelkezett. 2014 végén ez 23 GW-ra ugrott, 2018 végére megközelítette az 55, tavaly a 90 GW termelőkapacitást. Mindezt úgy, hogy az eredeti kormánytervekben 2030-ra jósolták a 64 GW termelési kapacitási szint megközelítését. A szélenergia „feltalálása” kis csúszással, de szintén megtörtént; a jelenleg ostromolt 5000 MW-os szint azonban a szigetországban megtermelt árammennyiségnek csupán egy százalékára elegendő. Összesítve ez még mindig azt jelenti, hogy Japán leginkább a szénhidrogénekre támaszkodik, de a napokban a JERA egy új energetikai megközelítést jelentett be.
Az energiavállalat 2035-ig mintegy 32 milliárd dollárt fordít üzletfejlesztésre, arra, hogy fejlessze a három kulcsfontosságúnak talált energiaforrást: az LNG-t, a zöldenergiát és a hidrogént, ezen belül is az ammóniát, amely a hidrogénszállítási kérdések biztonságosabb megoldása lehet. A JERA szerint ezzel – megfelelve a fenntarthatóság, a megfizethetőség és a stabilitás energetikai szentháromságának – a cég agilisan hatékonyságot növelhet. Le is bontották a tételeket: 2035-re 35 millió tonna LNG, 20 GW megújuló termelőerő és hétmillió tonna hidrogén (és ammónia) szerepel az éves értékláncukon. Az energiacég azt is kiszámolta, hogy e stratégiával a 2030-as pénzügyi évre képes lehet megválni a széntüzelésű hőerőművektől, egy évtizeddel később pedig az utolsó, szenet égető áramtermelőket is leállíthatja.
