Magyarországon körülbelül 17 ezer ember van börtönben. Azonban az elmúlt években a büntetés-végrehajtás országos parancsnoksága gyakorlatilag kitiltotta a civil szervezeteket a hazai börtönökből. A civilek szerint azóta nem tudni, hogy mi folyik a rácsok mögött. A Hazavárunk Alapítvány tíz éve törődik a börtönárvákkal és stigmatizált családjukkal. Hetven olyan családdal dolgoznak együtt, akiket egészen addig támogatnak, amíg a családtagjuk ki nem szabadul. Egy jogerős ítélet nemcsak az egyénnek börtön, hanem a családjának is – mondják a szakemberek. A Hazavárunk Alapítvány munkatársai szerint őket eddig azért nem tiltották ki az intézetekből, mert alig adnak interjút, és nem politizálnak. Peltzer Hajnalkával, a Hazavárunk Alapítvány szakmai vezetőjével, Kovács Éva addiktológussal, Babós Emese pszichológussal és Mócz Zoltán mentorral beszélgetünk arról, hogy miben és hogyan tudnak segíteni a rácsokon innen és túl a családoknak.
Korábban is együtt dolgoztatok. Miért éreztétek úgy, hogy inkább mást csinálnátok egy másik szervezetben, de mégis együtt?
Peltzer Hajnalka: Több mint tíz évvel ezelőtt voltunk kollégák egy másik civil szervezetnél. Sokat dolgoztunk fogvatartottakkal, jártuk az országot és a büntetés-végrehajtási intézeteket. Nagyon sokféle sorssal találkoztunk. Azt láttuk, hogy az otthon maradt feleségeket és az otthon maradt anyákat a gyerekekkel, illetve ezeket a kisfiúkat, kislányokat, akik nem értik, hogy hova tűnt az apukájuk, anyukájuk, nem segíti tulajdonképpen senki. Sokszor amikor bent voltunk a büntetés-végrehajtási intézetben, a fogvatartottnak nem is az volt a fő problémája, hogy vele mi lesz, ha kiszabadul tizenöt év múlva, hanem az, hogy mi lesz a feleségével és a gyerekével. A bent lévők azt kérik, hogy inkább a kint lévőknek segítsünk. De azok a kérdések is felvetődnek bennük, hogy ha kijönnek a rács mögül nulla forinttal, lesz-e munkájuk. Vagy hogy hogyan titkolják el, hogy börtönben voltak; nem fogják felvenni őket sehova. Hiába végezte el valaki bent, a börtönben a targoncásképzést, ha kell hozzá erkölcsi bizonyítvány is, nem tud majd elhelyezkedni, dolgozni.
Stigmatizálja a családokat, ha valaki börtönbe megy?
P. H.: Megváltozik minden. Sokszor váratlanul éri őket, nem számítanak rá, hogy valakinek börtönbe kell mennie. Aztán pedig titkolniuk kell, nem mondhatják el az iskolában, szégyen a gyereknek, szégyen a társadalom előtt, szégyen a munkahelyen. Nem mernek beszélni róla.
Egy ember egyszer csak eltűnik. Általában mit szoktak mondani, mégis hova?
P. H.: Vegyünk egy olyan esetet, amikor mondjuk a híradóból nem egyértelmű, hogy mi történt. Akkor azért lehet azt mondani a tágabb környezetnek, hogy a férjem kint dolgozik külföldön, elment katonának. Sok ilyen történetet, fedősztorit tudunk.
És mit mondanak otthon a gyereknek, gyerekeknek, akik ott maradtak apa vagy anya vagy netalán mindkét szülő nélkül?
P. H.: Az én tapasztalatom az, hogy az a ritkább, hogy a gyermek nem tudja, hogy hol a szülője. Általában tudják az igazat.
Nyíltan elmondják a gyerekeknek, vagy azért vannak dilemmák?
Babós Emese: Ez mindig őrületes dilemma a szülőknek. A kint maradó szülőben felmerül, hogy ha kiderült a férjéről, hogy bűncselekményt követett el, abból szerezte a jövedelmét, ő hiába nem tudott erről semmit, a társadalom azt gondolhatja, hogy ő is benne volt. Pedig azért általában ezeket a nőket meglepetésként, súlyos traumaként éri, hogy hajnalban rájuk törik a TEK-esek az ajtót, és bilincsbe verik a férjüket. Több ilyen dilemmás helyzettel találkoztam, hogy elmondja-e a gyereknek, hogy az apja hol van, vagy sem. Sokszor talán éppen azért nem mondják el, mert félnek a stigmától, a szégyentől. Ha valaki azt akarja, hogy ez ne legyen téma, azt valójában úgy tudja garantálni, ha nem mondja el a gyereknek, hanem valamit kitalál, akár azt, hogy elment az apja külföldre dolgozni.
Mit szoktál javasolni a családnak? Mondják el az igazat, vagy inkább hazudjanak a gyereknek?
B. E.: Pszichológiailag itt jön be a történetbe a titok, ami sosem jó, mert mérgez. Egy gyereknek nem érdemes hazudni, mert onnantól kezdve beindul egy negatív spirál, ráadásul a sok-sok hazugságot nehéz fejben tartani, és egyre kibogozhatatlanabb lesz, miközben a gyerek érzi, hogy valami nem stimmel. El tudod képzelni, mekkora trauma egy gyereknek, hogy évekig jár a börtönbe beszélőre abban a tudatban, hogy apa munkahelyére megy?
És mit mondanak a gyereknek, miért van az apján rabruha?
B. E.: Azt mondják a gyerekeknek, hogy apán azért van ez a ruha, mert ez apa munkaruhája, és a többi bácsival együtt dolgozik, de most egy kicsit kijöhetett, mert szünet van. Utána a gyermek egy idő után rájön, hogy hova is jártak abban az öt évben. Ez komoly dilemma, hogy kezdet kezdetétől mondjuk-e el az ő szintjén, hogy hova megyünk, vagy még túl kicsi az igazsághoz, hogy el bírja viselni, meg bírja érteni, hogy mi is egy börtön. Szabad-e ekkora terhet rakni egy gyerekre? Sok gyereknek egyébként az első pillanatokban leesik, hogy mi a helyzet, hiszen mindent hallanak, sokszor órákat állnak a börtön előtt, és azt nagyon nehéz eladni a gyereknek, hogy azért várunk apa munkahelye előtt, hogy beengedjenek minket a találkozásra.
De jól értem, hogy van ilyen is?
B. E.: Van ilyen is. Van olyan is, hogy a gyermek azt hiszi, hogy apa most azért van távol, mert autóbalesete volt. De a gyerekek mindent hallanak, és olykor utalnak is rá, hogy tudom ám, hogy mi történt anyával, tudom, hogy mi történt apával, és igazából a rendőr vitte el. Billeg a gyermekben is, hogy most akkor baleset történt, beteg az apukám? Mi is történt azon a napon, amikor elvitték?
Hogy segítitek a kint maradt családtagokat túlélni? Egyáltalán miért segítitek ezeket a családokat, akiket elválaszt egymástól a börtön?
B. E.: Amikor bekerül a hozzátartozó a büntetés-végrehajtási intézetbe, mindenki vele megy a börtönbe, akit szeret, egytől egyig. Hiába ítélnek el csak egy embert, valójában ez az idő, ez a fekete idő mindenkinek börtön, nem csak annak, aki rács mögött van, azoknak is, akik kint maradtak. Ők ott, a büntetés-végrehajtási intézetben mindentől meg vannak fosztva. Nemcsak a szabadságuktól, hanem az intimitástól, a párkapcsolattól, a saját tulajdontól, mindentől. De a gondolataiktól nincsenek megfosztva. Attól sincsenek megfosztva, hogy azt gondolják, hogy ez a fekete idő majd bepótolható. A hozzátartozó odakint egészen máshogy éli meg ezt a fekete időt. Ezt az időt segítjük túlélni mindenkinek aszerint, milyen fájdalma vagy hiánya van ebben a nagy fekete időben, amíg a hozzátartozója szabadul.
Kovács Éva: Azért foglalkozunk velük, mert azt gondoljuk, hogy kell; nem lehet őket egyedül hagyni. Hiszünk abban, hogy a segítőszakmának ez a feladata. Mi azok a segítők vagyunk, akik elég régóta benne vagyunk ebben a szakmában ahhoz, hogy tudjuk, vannak jó mondataink meg ajánlataink ahhoz, hogy el tudjanak indulni egy úton ezek az emberek. Nagyon sokféle folyamatszakaszban jönnek az emberek, de ha éppen nagyon az elején vannak, nagyon sokszor információkra van szükségük.
Mire van szükségük a legelső szakaszban?
K. É.: A realitásra. Arra, hogy valaki elmondja nekik, hogy mi vár rájuk, hol tartanak és ez mit jelent a hétköznapokban. Nagyon fontos, hogy ne hazudjunk, mert mi sem tudunk mindent. A büntetés-végrehajtás egy külön ország.
Mi az első három olyan, amit meg kell értetni ezekkel az emberekkel?
K. É.: Azt, hogy ebben a folyamatban, ahol ő most éppen van a hozzátartozójával, mi vár rájuk. Nem mindegy, hogy előzetesben vagy rendőrségi fogdán van. Az sem mindegy, hány nap múlva szabadulhat. Mondok egy nagyon egyszerű példát: vannak különböző tárgyalások, amikor az előzetes letartóztatás meghosszabbítható vagy akár valaki szabadlábra helyezhető. Ezek a mi tapasztalataink szerint nagyon formálisak és gyorsak. Szegény fogvatartott bemegy a bíróságra. Iszonyúan várják. Mindenki várja, kintiek is, bentiek is. Alighogy megjelent a bíró előtt, már mondják is, hogy nem állnak fent a szabadlábra helyezés feltételei, és megy vissza még fél évre. Nagyon fontos elmondani, hogy ha valaki előzetesben van, akár alaphangon két évet is eltölthet ott.
De amikor már ítélet van, mindenki megnyugszik, mert azt az időt már lehet mérni, lehet visszaszámolni. Az már egy letöltendő a családnak is, tudják, hogy mikor szabadul a szerettük és mikor szabadulnak meg ők is. De alapvetően azt várják, hogy valaki őszintén, előítéletmentesen megbeszélje velük, hogy mi történik. A hozzátartozókat nem az sokkolja, hogy hét vagy nyolc év, hanem az, hogy nem tudják elképzelni, hogy mit jelent az, ha nincs ott a szerettük, és hogy fog az élet működni nélküle. Innentől kezdve lehet segítő munkát végezni. Lehet beszélgetni, tervezni, dilemmákat felhozni, segíteni dönteni. Mit csomagol, ki megy a beszélőre, hogyan alakítanak új életritmust. A kintieknek csakis ritmussal lehet túlélni egy ilyen időszakot.
És mi adja ezt a ritmust?
K. É.: Időbeosztások meg feladatok. Ez egy túlélési helyzet. Nyilván azért nagyon nehéz pszichésen, mert mindenki túlélésre rendezkedik be. De ha túlélésben élünk éveket, azt már nem krízisnek hívjuk. De azt gondolom, hogy így is maradnak ép családi kapcsolatok. Ebben a segítőszervezeteknek óriási lehetőségük lenne.
Mócz Zoltán: Fontos szempont a bent lévőknek, hogy mi van a családjukkal. Sokat jelent, amikor azt érzik vagy tudják, hogy van, aki segít. És azzal, hogy tudja, hogy a családja biztonságban van, az ő mentális helyzete is sokkal stabilabb, erősebb. Sokkal kiegyensúlyozottabb. Nem balhéznak bent a börtönben, nem ütik-verik egymást, hanem még munkát is keresnek. Ha jól dolgoznak – mert erre is van lehetőség –, akkor akár még anyagilag is tud segíteni bentről a családnak. Itt jövünk mi a képbe, belekapcsolódva – nyilván mi is adományokból próbálkoznunk vagy próbáljuk összeszedni, próbálunk nekik segítséget nyújtani. Ha már azt eléri, hogy nem kell azzal terhelni a kinti családot, hogy pénzt küldjenek neki, vagy valamilyen csomagot, már azzal is szerintem sokkal előrébb van.
Azért a magyar börtönök nem arról híresek, hogy a rabok gazdagra keresik magukat, amíg bent vannak. Általában havonta 15-25 ezer forintot keresnek.
M. Z.: Itt nem kell feltétlenül sok tízezrekre gondolni, de maga a segítség, maga a hozzáállás nagyon példaértékű lehet.
P. H.: Ötezer forint is nagyon sok pénz ott, ahol nincs semmi.
Az elmúlt két évben a pandémia miatt ti sem mehettetek be a bv-intézetekbe. De beszéljünk arról az időszakról, amikor még bemehettetek. Hogy győztétek meg a fogvatartottakat, hogy működjenek veletek együtt?
P. H.: Törekszünk a legőszintébbnek lenni. Elmondjuk, hogy a Hazavárunk Alapítványtól érkeztünk, aki épp ott van, bemutatkozik, és elmondjuk, hogy tulajdonképpen nem is miattatok vagyunk itt, hanem a hozzátartozóitok miatt és azért, hogy van-e odahaza szükséged segítségre. Aztán sokat beszélgetünk, mindegy, hogy ez kézműves foglalkozás vagy szabadulásra felkészítés. A lényeg, hogy segítsük azt, hogy valahova vissza tudjon illeszkedni, amikor kimegy, és legyen, kerüljön olyan állapotba, hogy amikor szabadul, visszailleszthető legyen a családba.
K. É.: Nagyon nehéz úgy éveket eltölteni egymástól távol, hogy ne legyen eltávolodás. Mindenki változik. Bent is, kint is.
Hogy készítitek fel a családot, illetve a fogvatartottat, hogy most már hamarosan jöhet újra a közös élet?
K. É.: Jelenleg a kintiekkel tudunk dolgozni. A családot úgy lehet, hogy beszélgetünk róla, és nem úgy, hogy most akkor szabadulunk, beszélgessünk róla. Erre vannak a programjaink, a kinti programok. Nem igaz, hogy mindig tematikusan meghirdetett konzultációs beszélgetéseket tartunk. Mi családokkal vagyunk kapcsolatban, folyamatosan követve az életüket, a felmerülő problémák mentén próbálunk segíteni. Nagyon nehéz ám egyébként, alapvetően nem jellemző, hogy eljönnek konzultációra, és csak erről beszélgetünk. Van rá alkalom, de nem ez a legjellemzőbb. A gyerekeken keresztül lehet például megszólítani az anyákat. Olyankor igazi, gyerekházas, kuckós meg fonóhangulatban beszélgetnek a nőkkel a mézeskalácsdíszítés fölött. Ilyen helyzetekben szoktunk nagyon sokszor nagyon komoly problémákat megbeszélni. Arról nem is beszélve, hogy azért szeretjük ezeket az alkalmakat, mert nyíltak. Lehet egymástól is kérdezni.
Az elmúlt tíz évben a BVOP gyakorlatilag az összes civil szervezetet kitiltotta a bv-intézetekből, csak a Hazavárunk Alapítványt nem. Ti miért maradhattatok?
K. É.: Nem igazságban hiszünk, ügyben hiszünk. Ez óriási dolog szerintem. Az ügyünk pedig az, hogy a hozzátartozókkal dolgozhassunk, és a bent lévő fogvatartottakkal. Ez azt jelenti, hogy akárhol vannak a fogvatartottak, bármilyen intézményben, bármilyen körülmények között, nekünk az a célunk, hogy bejuthassunk és tudjunk velük dolgozni. Más dolgunk nincs. Nem szoktunk sem állást foglalni, sem pedig nagy igazságokat kimondani. Nekünk nem tisztünk se kritikával illetni, se javítani a rendszert. Szeretnénk jól csinálni a munkánkat, ami azt jelenti, hogy lépni a klienseink sorsában.
Papíron ugyan létezik, de szerintetek a valóságban is létezik-e a bv-n belül mostanában reintegrációs program?
K. É.: Gyakorlatilag kríziskezelés van. Azt gondolom, hogy a bv nem fog mindenáron kihozni fogvatartottat például külső munkahelyre. De egyébként vannak ilyen bv-k, akik teszik, csak kicsik. Láttam fogvatartottat Gyulán kint sepregetni az utcán. A gyulai bv még csinál ilyesmit. De miután nem vagyunk bent személyesen, ezt megint csak a hírekből, a látványból tudjuk.
P. H.: Fontos, hogy csináljuk, mert kérdés, hogy lehet-e a börtönfalakon belül dolgozni a sorsával, vagy csak odakint lehet. Mondok egy példát, nevezzük Norbinak. Tizenhat éves fiatalkorú fogvatartott. Nagyon csúnya fajtalankodós, erőszakos bűncselekmények miatt fog nagyon sokat ülni. Ha elmesélném a bűncselekményeit, elhűlnénk, forgatnánk a szemünket. Lehet, hogy mi nem annyira, mert mi már hallottunk rosszabbat is, és kialakult valamiféle immunitás az elmúlt tíz évben.
Szóval Norbit háromévesen a nevelőanyja bele akarta folytatni egy kád vízbe, és az apja mentette meg az életét, mert pont jókor volt jó helyen. Norbi utána elkezdett állatokat kínozni, macskákat dugaszolt üvegbe, amiért meghurcolták az iskolában, mindenki tudott róla, a falu is tudott róla. Alkoholista volt a nevelőszülője is meg a vér szerinti szülője is. Folyamatosan balhék voltak. A gyermek teste olyan, mint egy térkép. Látszik rajta az elmúlt tizenhat év. Most ott van a börtönben, talán hazavárják, talán nem. Talán élnek, talán nem. Ki fogja őt segíteni? Ki meri majd őt segíteni? Elítélték, de Norbi évek múlva ki fog szabadulni.
És mit tudtok Norbival kezdeni?
P. H.: Norbi legalább egyszer az életben kisírhatta magát úgy igazán, és őszinte lehetett. Ez nagyon fontos. Ezzel már lehet dolgozni. Hiszen ha nem mondja el, hogy mi történt vele az elmúlt tizenhat évben, akkor mi sem ismerjük meg őt igazán. El lehet neki mondani, hogy annak az érzésnek, hogy ez fáj, van helye, rendben van. Igen, ennek nem szabadott volna megtörténnie vele, hogy abuzáljanak, bántalmazzanak, hogy így nézzen ki a tested. Ettől függetlenül a dolgok, amiket csináltál, nem jó dolgok, és felelős vagy azért, hogy ezeket megtetted, de lehet másképp élni. Hogy ő is lehet más szülő majd. Nem feltétlenül kell alkoholistává és bántalmazó szülővé válnia. Lehetőséget adunk arra, hogy ott legyünk, megkeressen minket, és segítsünk, ha úgy érzi. Olyan szempontból szerencsések vagyunk, hogy hozzánk általában már azok kerülnek, akik döntöttek vagy esetleg billegnek. De szeretnének kint maradni, mert már elegük van, és ültek eleget. Velük már könnyebb dolgozni.
