Amikor Borisz Jelcin néhai orosz elnök 1993-ban egy népszavazáson elnyerte a bizalmat, amerikai kollégája, Bill Clinton ezzel hívta fel: „Magukkal vagyunk ebben.” A titkosítás alól feloldott beszélgetés rávilágít arra az optimizmusra, amit végül nem igazolt vissza az amerikai–orosz viszony alakulása.
Egy nappal azután, hogy az oroszok országos népszavazáson bizalmat szavaztak a megingott Borisz Jelcin akkori elnöknek, felhívta őt amerikai kollégája.
Bill Clinton 1993. április 26-i beszélgetése egyike volt a két vezető Clinton elnöksége első hónapjaiban folytatott közvetlen beszélgetéseinek és találkozóinak. A hangvétel barátságos, támogató és bizakodó volt.
„Szeretném, ha tudná, hogy hosszú távon önnel vagyunk” – mondta Clinton a beszélgetést részletező, a titkosítás alól nemrég feloldott feljegyzés szerint.
„Nagyon hálás vagyok a bölcs politikájáért – válaszolta Jelcin. – Köszönöm a hívást. Nagyon fontos a lelkemnek. Nemcsak magam és a feleségem, hanem az egész orosz nép nevében köszönöm.”
A feljegyzés a nemzetbiztonsági archívum által közzétett, titkosítás alól feloldott dokumentumok sorozatának legújabb darabja. A dokumentumok újabb betekintést nyújtanak az amerikai–orosz kapcsolatok korai, optimista éveibe, és újabb történelmi gondolatmenetet ébresztenek arról, hogyan és mikor romlott meg a kapcsolat – különösen Jelcin utódja, Vlagyimir Putyin alatt.
A washingtoni George Washington Egyetemen működő nem kormányzati szervezet, a Nemzetbiztonsági Archívum más, titkosítás alól feloldott dokumentumokat is közzétett, amelyek részletesen ismertetik a korábbi elnöki adminisztrációk belső tanácskozásait.
A Fehér Ház korábbi tanácsadói által nyilvánosságra hozott más aktákkal együtt a dokumentumok egy-egy darabkát kínálnak a kirakósból, hogy miként alakult az amerikai politika – és egyes esetekben hogyan és hol hibáztak az amerikai kormányok Moszkva megközelítésében.
„Érezni lehet, hogy a jelenlegi orosz vezetés elszalasztotta a lehetőséget” – mondta Jonathan Elkind, aki a Clinton-elnökség későbbi éveiben az amerikai nemzetbiztonsági tanács orosz-, ukrán- és Eurázsia-ügyi igazgatója volt.
„Én lennék az utolsó, aki azt állítja, hogy bárki, bármelyik fél is feddhetetlen, de a tény az, hogy a sérelmek halmozódása, amelyek Putyin politikáját látszólag motiválják, figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy Clinton elnök és kormánya nagyon összehangoltan törekedett arra, hogy jobb, békésebb és stabilabb kapcsolatot építsen ki az Egyesült Államok és Oroszország között” – mondta.
„Abszolút megérte a Clinton-kormányzat részéről, függetlenül attól, hogy volt-e lehetőség egy békésebb, stabilabb, tartósabb kapcsolatra Oroszországgal, vagy sem – folytatta. – Ennek a projektnek a sikere minden volt, csak biztos nem. Néhány dokumentumban látható az a bizonytalanság, amely az egész folyamatot kísérte: hogyan lehet gondosan megvédeni az amerikai érdekeket és egyúttal más és jobb utat találni Oroszországgal?”
A délszláv háborúk
Jelcint 1991 júniusában választották orosz (Oroszországi Szovjet Szövetségi Szocialista Köztársaság) elnökké, amikor Oroszország még a Szovjetunió része volt. Ugyanezen év decemberében, amikor a Szovjetunió hivatalosan megszűnt létezni, ő lett az újonnan függetlenné váló Orosz Föderáció elnöke.
Az amerikai tisztviselők – köztük Clinton elődje, idősebb George Bush is – úgy tekintettek Jelcinre mint demokratikus reformerre, aki képes volt Oroszországot eltávolítani kommunizmustól, és biztosítani, hogy illetéktelenek ne férjenek hozzá az ország hatalmas nukleáris arzenáljához.
Az 1992 novemberében megválasztott Clinton volt a második amerikai elnök, akivel Jelcin kapcsolatba került – és akivel szokatlanul szívélyes viszonyt alakított ki.
Clinton és Jelcin 1993. február 10-én, mintegy három héttel az amerikai elnök beiktatása után telefonon beszélt.
A volt Jugoszláviában kiéleződő válság volt Clinton napirendjének első számú témája, amelyet azonnal felvetett, beleértve a háború terjedésének veszélyét. Oroszország történelmi szövetségese, Szerbia központi szereplője volt a háborúnak.
„Tudom, hogy ez egy nagyon nehéz probléma az önök számára; nagyra értékelem Oroszország történelmi kapcsolatait Szerbiával, és nem akarok gondot okozni önöknek otthon – mondta Clinton a titkosítás alól feloldott feljegyzés szerint. – De ha az etnikai tisztogatást sikeres módszernek tekintik a kisebbségi problémák kezelésére, akkor az Oroszországon kívüli oroszok is veszélyben lehetnek.”
„Szeretném megköszönni kedves szavait és a két ország közötti együttműködésre vonatkozó kívánságait, valamint azt, hogy prioritásként kezeli az Oroszországgal való kapcsolatait” – válaszolt Jelcin, mielőtt támogatta volna az Egyesült Államok és az Európai Unió javaslatát, amelynek célja a boszniai háború megelőzése volt.
„Hadd ismételjem meg: mindent megteszünk, hogy befolyásunkat latba vetve meggyőzzük a szerbeket – mondta Jelcin. – Szeretném megígérni, hogy mindent megteszünk, hogy nyomást gyakoroljunk a szerbekre, különösen Slobodan Milošević szerb vezetőre.”
„Ezentúl semmi nem szárad a lelkünkön”
Az orosz vezető fontosnak tartotta az Egyesült Államok támogatását, amikor vállalta a sokkterápiát, a szovjet központi tervgazdaságtól a piacgazdaság felé való elmozdulást. A politika eltörölte az árszabályozást és az ipari támogatásokat, és a rubel összeomlásához, hiperinflációhoz, a nyugdíj-megtakarítások elvesztéséhez, valamint oroszok millióinak nyomorúságához és elégedetlenséghez vezetett.
Mindennek nyomán zuhanórepülésbe kezdett Jelcin népszerűsége. 1993 márciusában az orosz parlament alsóháza épphogy elkerülte, hogy vádeljárás alá vonja.
Kevesebb mint egy héttel később Jelcin Vancouverbe utazott, első személyes találkozójára Clintonnal az amerikai elnök megválasztása óta.
A találkozót megelőzően Warren Christopher amerikai külügyminiszter feljegyzést írt, amelyben felkészítette az elnököt a találkozóra. A titkosítás alól feloldott anyag szerint figyelmeztette Clintont, hogy „elnöksége legnehezebb és legfontosabb külpolitikai problémája Oroszország folyamatban lévő átalakulása és az Egyesült Államok nemzetbiztonságára gyakorolt hatása”.
A boszniai válság „politikailag érzékeny kérdés”, amelyre Clintonnak összpontosítania kell – írta Christopher. További aggodalomként említette a „rakétatechnológia exportját” és „az orosz erők viselkedését a volt Szovjetunió néhány új, független államában”.
A nyugati tisztviselők attól tartottak, hogy a szovjet felbomlás és az orosz instabilitás a nukleáris technológiák csempészetéhez vagy ellopásához vezethet. Az Egyesült Államok és más szövetségesek aggódtak az olyan helyeken kitörő konfliktusok miatt, mint Hegyi-Karabah, Abházia és Transzdnyisztria – és amiatt is, hogy az orosz erők esetleg szerepet vállalnak ezekben.
„Az orosz politikai válság minden bizonnyal korlátozza Jelcint új megállapodások megkötésében, még akkor is, ha egyértelműen Oroszország javát szolgálnák” – írta Christopher.
Első vancouveri találkozójukon, egy 1993. április 3-án tartott munkavacsorán a két elnök közötti szívélyes viszony és az optimizmus is megmutatkozott, amikor Jelcin sürgette az USA segítségét Oroszország olajipari infrastruktúrájának és csővezetékeinek javításához.
Ha ez megtörténik – mondta –, „biztos vagyok benne, hogy öt éven belül versenyezni fogunk a művészetekben, a jazzben, az olajban, és utol fogjuk érni önöket. Sajnálom a jazzt – igazából ebben nem vagyok biztos.”
„A jazzben talán nem – válaszolta Clinton, a lelkes amatőr jazzszaxofonos. – De gazdag kultúrájukban utol kell érnünk önöket.”
Beszéltek többek között a szovjet korszak bevándorlási törvényeiről, a nukleáris és biológiai fegyvertechnológiák elterjedésének veszélyeiről, az 1991-es iraki háború utóhatásairól, a dél-kaukázusi feszültségekről és a nukleáris kísérletekről.
Jelcin örömmel fogadta az amerikai ellenőröket, és közös erőfeszítéseket javasolt egy rakétavédelmi rendszer kiépítésére.
„Kérem, jöjjenek és nézzék meg, amikor csak akarják, meghívás nélkül – mondta a memorandum szerint. – Bármikor és bármelyik városban fogadjuk a bizottságukat. Megnézhetik. Többé semmi sem szárad a lelkünkön.”
Clinton és tanácsadói arra is sürgették Jelcint, hogy a növekvő problémák ellenére folytassa gazdasági reformjait, és több mint egymilliárd dolláros amerikai segélyt javasoltak különböző kezdeményezések, köztük az állami tulajdonú ingatlanok privatizálásának támogatására.
„Rendbe kell tennie a központi bankot. Feltétlenül meg kell szereznie a valutája feletti ellenőrzést” – mondta Clinton pénzügyminisztere, Lloyd Bentsen Jelcinnek.
„Reméljük, hogy nagy győzelmet arat a népszavazáson” – mondta Bentsen egy másik feljegyzés szerint.
A következő hónapban Jelcin országos népszavazást szervezett, amely kormánya és politikája iránti bizalmi szavazás volt. Minimális többséggel, de megnyerte a referendumot.
Az április 25-i szavazást követő napon Clinton és Jelcin telefonon beszélt. Clinton gratulált az orosz vezetőnek, és sikeresnek nevezte a vancouveri csúcstalálkozót.
„Igazán hálás vagyok az ön bölcs politikájáért – mondta Jelcin a titkosítás alól feloldott dokumentum szerint. – Egy nagyon bölcs ember politikája. Tudja, ilyen körülmények között igazán nehéz ilyen győzelmet aratni.”
„Szeretném, ha tudná, hogy az egész orosz nép elégedett volt a vancouveri találkozónkkal – tette hozzá. – Tényleg megértették az őszinteségét. Oroszország népe közel érezte magát önhöz, az Egyesült Államok, a világ legerősebb nemzetének elnökéhez.”
„Én is közel éreztem magam az orosz néphez. A népszavazás megmutatta, hogy az orosz nép megértette, mi forog kockán – válaszolta Clinton. – Mindent meg fogok tenni, amit csak tudok, hogy önökkel együttműködve biztonságosabbá tegyük ezt a világot gyermekeink számára.”
Zuhanás dugóhúzóban
Már jóval azelőtt, hogy a Kreml 2022 februárjában megkezdte volna Ukrajna teljes körű invázióját, a Nyugattal való kapcsolatok lefelé ívelő spirálba, valóságos dugóhúzóba kerültek. A kémbotrányok, a választásokba történő beavatkozás vádjai, a Krím félsziget elcsatolása és a nyugati szankciók évek óta mérgezték a kapcsolatokat.
A Clinton–Jelcin-kapcsolat optimizmusát kiemelve történészek, külpolitikai szakértők, politikai döntéshozók és mások nehezen tudják pontosan meghatározni, mikor váltak mérgezővé a kétoldalú kapcsolatok. (Bár a Koszovó önálló államként való nyugati elismerése és az ifjabb Bush elnök által javasolt rakétapajzs prominens helyen áll az orosz sérelmek listáján.)
Putyin, aki 2000-ben követte Jelcint, a gazdasági stabilizáció és a középosztály kialakulásának időszakát irányította, amelyet nagyrészt az orosz olaj- és gázexport táplált.
Ám ahogy a hatalomban töltött évek teltek, Putyin politikája egyre inkább tekintélyelvűvé vált: elnyomta a politikai versenyt, a független médiát és a civil társadalmat, ami kiváltotta a Nyugat ellenszenvét.
Putyin az ukrajnai inváziót részben a NATO bővítésére adott válaszlépésekkel indokolta, amely 1999-ben, Jelcin elnökségének utolsó évében kezdte meg a volt Varsói Szerződés tagjai és a volt szovjet köztársaságok felvételét.
Jelcin maga is panaszkodott Clintonnak a NATO bővítése miatt, Putyin pedig a Kreml megtévesztésével vádolta a Nyugatot. Még a Nyugat felé látványosan nyitó és ott leginkább kedvelt szovjet-orosz vezető, Mihail Gorbacsov is bíráló hangokat ütött meg. Egyes történészek azt állítják, hogy az Egyesült Államok és a NATO-szövetségesek megszegték a Szovjetunió hanyatlásának napjaiban és azt követően tett ígéreteiket, mások szerint azonban soha nem voltak kifejezett ígéretek.
„Amikor Putyint kinevezték elnöknek, az volt az érzésem, hogy elmúlt a dinamizmusnak és egy egészen más Oroszország lehetőségének az időszaka” – mondta Elkind a Szabad Európának.
Putyin érkezése „nem keltett bennem optimizmust vagy bizalmat, hogy Oroszország a jövőben is együtt fog működni a külvilággal” – tette hozzá.
„Nem tudom, hogy a kapcsolatokban bekövetkező későbbi változást (…) mennyire tulajdonítsuk egy volt KGB-tisztnek, a politikai gravitációs törvényeknek vagy valami másnak – mondta. – Az az érzésem, hogy Putyin úrnak előnyére vált, hogy egy külső ellenséget hibáztathatott, és ez ugyanolyan nagy vagy nagyobb szerepet játszott, mint bármely más külső tényező.”
