Dr. Csecserits Anikó botanikus szerint muszáj megfékezni a Magyarország területére beözönlő inváziós növényfajokat, mert fennáll a veszélye, hogy az őshonos fajták idővel teljesen kiszorulnak innen – ez pedig végzetes következményekkel járna mind az élővilág és a biodiverzitás, mind a kulturális örökség szempontjából. Bár Baja mellett saját kezűleg irtotta a jövevénykaktuszokat, néhány hajtást megsajnált és hazavitt. Szelfi című podcastsorozatunk vendége volt dr. Csecserits Anikó, az Ökológiai Kutatóközpont munkatársa. Ez a beszélgetés szerkesztett, rövidített változata.
Mit jelent egyáltalán az, hogy inváziós növényfaj?
Van egy tudományosan elfogadott definíciója, meg van egy olyan, amit inkább a gyakorlatban alkalmaznak. Azokat a növényfajokat tekintjük inváziósnak, amelyek átléptek egy biogeográfiai határt, tehát mondjuk átkerültek egyik kontinensről a másikra – legtöbbször az ember segítségével –, és ott életképes populációt hoztak létre, tehát tudnak szaporodni és terjednek, és ez a terjedés folyamatos és egyirányú. Csak nőnek, és nő a mennyiségük. Ez egy tágabb értelmezés. Ehhez képest mondjuk az Európai Unió jogszabályában egy kicsit még ki van egészítve ez a definíció azzal, hogy azokat a szervezeteket, azokat a növényeket vagy akár állatokat tekintjük inváziósnak, amelyeknek van valamilyen negatív hatásuk. Tehát ők a definícióba beépítik a hatást is. Az első inkább tudományos definíció, és próbál objektív lenni, a második pedig próbálja megmagyarázni, hogy miért van róluk jogszabály, tehát hogy miért kell ellenük védekezni.
Magyarország mennyire van kitéve ezeknek a folyamatoknak? Gondolom, mint minden más geográfiai egység, az inváziós növényfajokat nem állítják meg az országhatárok, a schengeni határ, jönnek, ha kell, ha nem.
Nagyon ki vagyunk téve ennek természetesen, ugyanúgy, mint bármilyen más európai ország. Nagyon sokféle útvonalon jöhetnek be ezek a fajok. Két fő csoportja van az útvonalaknak. Az egyik, amikor szándékosan hozzuk be őket, a másik pedig, amikor véletlenül, szennyeződésként kerülnek be. A szándékos útvonalak között az egyik legfontosabb a kertészet vagy az agrárágazatok, amikor azzal a céllal hozzák be az adott fajt, hogy termesszék, mert szép, mert finom, mert ehető, vagy jó fát ad, vagy ilyesmi. Próbálkoznak rengeteg fajjal, és ezek közül a sok-sok faj közül bizonyosak aztán elszabadulnak. Túl jól érzik itt magukat, és elindulnak. Van a másik eset, amikor szennyeződésként jutnak be. Ilyen például a parlagfű, ami nagy valószínűséggel gabonaszállítmányok szennyezéseként került be Magyarországra.
Nagyjából mikor?
Az első szóbeli adat a XIX. század végéről származik, amikor egy botanikai szakosztály ülésén mesélte el valaki, hogy talált a Füvészkertben parlagfüvet. Az első hivatalos herbáriumemlítés 1922-ből való, ha jól tudom. Tehát a XX. század elejéről vannak adatok. A parlagfű terjedni kezdett, jól érezte magát. Volt egy nagy ugrása ennek a fajnak a második világháború után, amikor az egész birtokszerkezet átalakult. Ezt nagyon jól ki tudta használni a parlagfű, és akkor berobbant a terjedése. Volt egy ilyen népi neve is, hogy Sztálinfű, merthogy az emberek ahhoz az időszakhoz kötötték. A második berobbanása a rendszerváltás idején volt, amikor megint birtokszerkezet-változás történt, felhagyták a nagy mennyiségű szántóföldi művelést, vagy máshogy kezdték el a földet kezelni, és ez lehetőséget adott a terjedésére.
Miért baj az, ha megjelennek Magyarországon új növényfajok? Sejtem a választ, de mégis mi a probléma? Ők is csak élni szeretnének.
Pontosan, önmagukban nem a fajok a hibásak, hogy úgy mondjam, mindegyik faj terjedni akar, ez teljesen természetes, benne van a biológiájukban, hogy magot hoznak, és aztán kihasználják a lehetőségeket. A probléma a hatásukban van, hogy mit csinálnak. Ha például élőhelyet vesznek el az őshonos fajoktól, akkor az nagyon komoly negatív következményekkel jár. Egy természetvédőnek az a célja, hogy valamennyire megőrizze az őshonos közösséget, ami itt volt. Egyfajta felelősségünk van abban, hogy megőrizzük azt, ami itt volt, mondjuk a Kárpát-medencében. Ehhez képest jönnek ezek az inváziós fajok, és ha nagy területen eluralkodnak, akkor kiszorítják az őshonos fajokat.
Az ördög, pontosabban az inváziós növényfajok ügyvédjeként kérdem, hogy ez miért baj.
Ezt meg lehet közelíteni racionális oldalról: nekünk szükségünk van az eredeti fajokra, eredeti közösségekre. Meg lehet közelíteni érzelmi oldalról is: felelősségünk van abban, hogy megőrizzük a Kárpát-medence élővilágát, mert az tesz minket egyedivé. Attól van olyan sok faj a Földön, hogy különböző kontinensek elkülönülten fejlődnek, és ezek a területek biogeográfiailag elkülönültek: ez hozta azt létre, hogy ezek a fajok külön fennmaradtak. Ha ezt az egészet most vegyítjük, és mindent összekapcsolunk, akkor tulajdonképpen homogenizálódik az egész bolygó élővilága, és a fajok akár fele is eltűnhet. Ha nem akarjuk, hogy a Föld egy nagy homogén massza legyen, ahol mindenhol ugyanazok a fajok nőnek, hanem maradjon meg mindenhol az egyedi fajkészlet, akkor vigyázni kell rá. Azért is fontos lenne megőrizni, mert valójában azt sem tudjuk, hogy mit őrzünk meg. Nem tudjuk, hogy egyes fajoknak milyen potenciális hasznuk lehet. A másik, hogy hatalmas felelősségünk van, nem pusztíthatjuk el csak úgy az örökséget.
Magyarország területén melyek a legfontosabb vagy a legnagyobb területet meghódító inváziós növényfajok, és melyek azok az őshonos növényfajok, amelyek leginkább veszélyeztetve vannak?
A közmegegyezés szerint valahol hetven–nyolcvan növényfaj közé teszik azoknak a számát, amelyek a legnagyobb problémát okozzák. Élen jár az akác, a fehér akác például, ugyanúgy a selyemkóró, a kanadai aranyvessző vagy a bálványfa. Hogy mely fajok vannak veszélyeztetve: én nem fajokat emelnék ki, hanem élőhelyeket. Nagyon veszélyeztetettek például az árterek, ott nagyon sok inváziós faj terjed, például a zöld juhar vagy az amerikai kőris vagy az Amerikából származó őszirózsafajok. A patakok mentén terjed egy japánkeserűfű, ami áthatolhatatlan dzsungelt képez, és kiszorítja az őshonos fajokat.
Nagyon veszélyeztetettek az alföldi homokgyepek például, vagy az alföldi tölgyesek, amelyekben nagyon tud terjedni akár az akác, akár az ostorfa. Vagy a kései meggy. Az egy második lombkoronaszintet tud létrehozni, és ez annyira zárt, hogy alatta nem marad meg semmilyen őshonos lágyszárú faj. A talaj is megváltozhat: klasszikusan a fehér akácot szokták emlegetni, ami együtt él egy olyan baktériummal, amely nitrogéngyűjtő képességű. Ezáltal ott, ahol sok az akác, megemelkedik a talajban a nitrogén szintje, annyira, hogy azt egy csomó őshonos faj nem tudja tolerálni. Tehát ezért van, hogy a fehér akác dominálta erdőkben nagyon egysíkú a lágyszárú szint, csak pár faj bírja, például a csalán vagy a meddő rozsnok.
Ráadásul például egy ilyen monokultúra, ami fehér akácból áll, nagyon sérülékeny, ellentétben azokkal a közösségekkel, amelyek sok-sok őshonos fajból állnak össze, és az idők folyamán szervesen összecsiszolódtak. Például ha csak a beporzást említjük, akkor ezek az inváziós fajok egy ideig, pár hétig nagyon sok nektárt kínálnak a méheknek, de utána, mivel kiszorították az őshonos fajokat, a terület a méhek szempontjából sivatag lesz.
Ez maga után vonhatja mondjuk a méhpopuláció radikális csökkenését?
Igen. Van a házi méh, amit át lehet vinni egy másik helyre, de vannak vad beporzók is, azokat nem szokták átvinni, mert vadon élnek. Azoknak a közösségének a csökkenését maga után vonhatja, igen.
Hozott magával egy kaktuszt.
Ez a heverő medvetalp kaktusz, Opuntia humifusa, ami Észak-Amerikában őshonos, Kanadában is, tehát bírja a hideget – a kanadai prérin is őshonos. Nagyon kedvelt dísznövény, és nagyon jól bírja a telet nálunk, ezért aztán több helyen is ültetik. A baj akkor kezdődik, amikor rájönnek, hogy szúrós, és kidobják. Így jelent meg a fél természetes körülmények között is, a homoki gyepekben vagy tanyák mellett vagy felhagyott szántókon. Ha a helyiekkel visszafejtjük, hogy mi történt, akkor elég gyakran kiderül, hogy bizony valaki kidobta oda, vagy direkt kiültette.
És akkor elkezd szaporodni…
El bizony. Ha letörik egy ilyen szártag, le tud gyökeresedni, és akkor már szaporodott is. Ha például fölrúgja egy őz, arrébb kerül ez a hajtás, akkor legyökereződik, és tovább is ment.
Ez a példány Baja mellől származik. Ezt a csírát megsajnáltam, és hazavittem.
Csak nehogy kidobja.
Nem, nem fogom kidobni, megeszem inkább, mert a friss hajtásai ehetők. Egy kertben nem ellenség, mert ott kontrolláltan nő, ahogy a kukorica sem ellenség, azt használjuk. Nyilvánvalóan mindenkinek ennie kell valamit, termesztünk növényeket, amit aztán megeszünk. A kaktusz is ilyen, amit az őshazájában is termesztenek. A hajtás, a fiatal hajtásai is ehetők meg a termése is ehető.
Ez is egy olyan helyről származik, ahol volt egy szeméttelep, kidobták oda zöldhulladékként, és nagyon jól érezte magát, most már öt-hatszáz négyzetmétert foglal el. Hoz magot, termést, és ezekkel is tud szaporodni, meg a hajtásaival is. Jól bírja a telet, már húsz éve ott van.
Mennyire nagy az ember felelőssége? A dísznövénykertészetekben lehet venni ezerféle egzotikus növényfajt. Ezek visszajuthatnak a természetbe, kikerülhetnek a kontrollált körülmények közül, és nekiállhatnak szaporodni. Mi az a felelős szemlélet, amivel elejét lehet venni annak, hogy például egy ilyen kaktusz fék nélkül szaporodhasson?
Az egyik lehetőség, hogy inkább vásároljunk őshonos fajokat dísznövénykertészetben, az is megoldás. A másik lehetőség: ha már használunk növényeket, akkor kontrolláljuk őket, és tényleg hosszú távon tegyük, tehát a gyerekünknek is tudatában kell lennie annak, hogy ne dobja ki. A harmadik meg egy komolyabb szabályozás, amit például Ausztráliában meg Új-Zélandon már csinálnak. Ott a dísznövénykertészet-ágazatnak kell bizonyítania, hogy az a növény, amit behoznak, nem lesz inváziós. Ott nem az van, hogy bármit bevisznek, és utána meglátjuk, hogy mi történik.
Létezik ilyesfajta szabályozás itt is? Vagy legalább vannak erre mutató törekvések?
Egyrészt létezik egy európai jogszabály, amely felsorol olyan növény- és állatfajokat, amikkel nem lehet kereskedni, nem lehet tartani, vagy ha valakinek vannak példányai, akkor azt szoros kontroll alatt kell őriznie. Ezzel próbálják meggátolni, hogy kiszökjenek. Erre a listára azok a fajok kerülnek fel, amelyek ellen még van értelme lépéseket tenni. Az olyan fajok ellen, amelyek már széles körben elterjedtek, nincs értelme.
Ilyen például az akác.
Igen, bár az akác egy nagyon konfliktusos, problémás növény, mert nagyon fontos gazdasági növény, számos gazdasági szereplőnek fontos a megélhetése szempontjából: fontos mézelő és fontos faforrás. De például a parlagfű sincs ezen a listán, mert már annyira elterjedt, hogy nincs értelme a kereskedelem szabályozásának, erről már lekéstünk.
Mennyire fertőzött Magyarország területe? Lehet-e erről bármit tudni, hogy mondjuk a termőterületek hány százalékát lepte már el mondjuk az akác vagy a bálványfa?
Kevés a pontos adat, azt kell hogy mondjam. Volt a kétezres évek közepén egy nagy országos felmérés. Akkor felmérték a különböző élőhelyek inváziós fertőzöttségét, de azóta nem készült ehhez fogható nagyszabású terepi felmérés.
Mi ennek az oka?
Szerintem anyagi oka van leginkább. Meg szervezési, mert ez nagy összeszervezést igényel. Jó lenne nyilván megismételni. Az inváziós növények elterjedését a nemzeti parkok igazgatóságai valamennyire felmérik a saját hatáskörükön belül, nyilván ők a fokozottan védett, védett területekre koncentrálnak, hogy ott felmérjék, mennyi a fertőzöttség, és ahhoz próbáljanak valami intézkedést kapcsolni, próbáljanak irtást vagy ilyesmit kötni. Az egyes fajokról nagyon kevés adat áll rendelkezésre. Van flóratérkép, ami valamennyire frissül, de ez meg önkéntes alapon működik, ami önkéntes alapon bejön megfigyelés, azokat gyűjti össze. Az is több, mint a semmi.
Ha nem teszünk semmit, akkor jó eséllyel homogenizálódunk, hasonlóvá válunk mondjuk Észak-Amerikához, mert sok inváziós faj onnan jön. Eltűnnek a különbségek a régiók között, eltűnnek ezek az egyedi fajok. Legalább a nemzeti parkok területén belül igenis fel kell venni a küzdelmet az inváziós fajok ellen, pont azért, hogy ne terjedjenek annyira. Itt az a lényeges, hogy oké, ezek a fajok tudnak terjedni, szinte lehetetlen megállítani őket, de lassítani azért lehet a folyamatot. Ha lassítjuk, akkor esélyt adunk az őshonos fajoknak, hogy egyrészt alkalmazkodjanak, másrészt annak is esélyt adunk, hogy alkalmazkodjanak az új fajok jelenlétéhez, harmadrészt annak is esélyt adunk, hogy megjelenjenek a betelepült új fajokat szabályozó tényezők, például adott esetben természetes kártevők, rovarok, gombák, akármi, ami szabályozza a terjedésüket. Akkor már nem tud annyira terjedni, és időt nyertünk, nyertünk az őshonos élőhelyek számára is egy kis időt, alkalmazkodási lehetőséget, és nagyobb esélyük van túlélni.
A teljes beszélgetés itt meghallgatható:
