Dr. Szemelyácz János az ország egyik legkeresettebb addiktológusaként gyógyít, szinte minden perce be van táblázva. Azt mondja, Magyarországon az utóbbi 12 évben elfogytak a preventív programok, uniós pályázatokból lehet csak prevenciót csinálni. 2020-ban megszűnt a nemzeti drogstratégia, és nem készült új, alkoholstratégiánk pedig nem volt soha. A kormány rendészeti eszközökkel próbálja a helyzetet kezelni, miközben ez láthatóan eredménytelen. Úgy látja, hogy a magyar lakosság elképesztően rossz állapotban van, és ha a függőségek, az addikció magas szinten pörög az országban, az szerinte azt jelzi, hogy társadalmi szinten komoly problémák vannak, ahogy ő fogalmaz, nagyon sok addiktív sztorit nem addiktológus tud megoldani. A Szelfi podcastsorozatban elhangzott interjú szerkesztett változata.
Mindig orvosnak készült?
Édesapám orvos volt. Nyilván az apai minta sokat számított. De nagyon sokáig nem akartam orvos lenni. Geológus, történelem tanár, operatőr, sok minden akartam lenni. A filmművészetire meg az orvosira felvételiztem és egyik helyre sem vettek fel. Illés Gyuri bácsi, minden magyar operatőrök atyja mondta nekem, hogy szépek a fotóim, akár alkalmas is lehetek erre a pályára, de menjek, lássak világot, tanuljak mást, legyenek tapasztalataim, és ha még érdekel ez a dolog, akkor menjek vissza. Következő évben már csak az orvosira felvételiztem.
Csalódás volt?
Hogy nem vettek fel?
Hogy nem lett operatőr.
A magyarországi filmes ügyeket, színházi életet nézve azt mondom, hogy nem.
Tizennyolc évesen el tudja ezt fogadni egy fiatalember? Menj, láss világot, aztán majd ha tapasztaltabb leszel, gyere vissza.
Egyszer, még gimnazista koromban, nagyon érdekelt az ornitológia, a madarakkal való foglalkozás. Erdőt, mezőt járó ember voltam. Akartam lenni vadász, erdész, erdőmérnök. Anyukám nagyon haragudott egy erdőmérnök barátunkra, mert ő elmondta nekem, János, erdőmérnöknek lenni nem ám az, hogy járja az ember az erdőt, hanem ott számolod a fa köbméterét, gyakorlatilag ez egy ipari munka. Onnantól el is szállt.
A valóság kevésbé romantikus.
Nyilván vagyunk úgy, hogy valami felcsillan, megtetszik. Fotózni szeretek most is. Néha néha látok olyan filmet, amit úgy fényképeznek, amire azt mondom, én ezt csináltam volna. Mozgó közeli, mintha kicsit mindig benne lenne, nem távolról nagy totál. Van egy stílus, ami a fejemben van, hogy én hogyan filmeztem volna. Szóval sok minden akartam lenni. Végül amikor nem vettek fel sehova, elkezdtem dolgozni műtősfiúként. Ezt az egy munkás évet, nem mondom, hogy mindenkinek kötelezővé tenném, de az én felnövekvésemben, a világlátásomban, akár abban, hogy milyen orvos lettem, vagy milyen ember, nagyon nagy jelentőséggel bírt. Dolgoztam egy klinika műtőjében, általános sebészet volt. Néha átügyeltem a belgyógyászatra. Éjjel-nappal riaszthatók voltunk. Ha meghalt valaki, nekünk kellett elvinni. Megismertem a műtősnőket, a fiatal orvosokat. Láttam, hogyan működnek a klikkek, könyöklések. Alulról láttam az egészségügyet, nem csak orvosként, ahogy kijövök az egyetemről.
Hogy jött a pszichiátria?
Volt egy érsebész adjunktus, nagyon szerettem őt, a szomszédban laktunk. Sokszor együtt mentünk dolgozni, végigbeszéltük az utat. Látta, hogy engem ez érdekel, és ő sok műtétjét filmre vette. Felhívott, hogy öcsi, mit csinálsz? Itt döglök az ügyeletes szobában. Gyere le, hozz egy lépcsőt, felmész a kamerával, én operálok, te filmezel. Amikor másodéves voltam, leukémiás lett és meghalt. Hirtelen azt láttam, hogy tulajdonképpen, ha nincs ez az ember, akkor az a rendszer, amit addig egy kicsit talán túlidealizáltam, mégsem az én utam. Már nem tudtam, hogy akarom-e. Anyukám barátnője mutatott be Stark András pszichiáternek. Ő adott egy stóc könyvet. Mondta, hogy ezeket olvassam el, aztán beszélgessünk. Onnan indult el tulajdonképpen ez a folyamat, hogy pszichiáter akarok lenni. Alapvetően a pszichózis érdekelt, a skizofrénia. A Stark András féle mentálhigiénés intézetben elkezdtem egyetemistaként mozgás-, testterápiás csoportban részt venni, amit krónikus skizofréneknek csináltunk.
Mi történt ezeken a foglalkozásokon?
Mindenféle mecseki kisfalvakból bújtak elő édesanyjukkal élő, 40-50 éves skizofrén emberek. Velük kezdtünk el egy mozgást, egy testtudati tevékenységet, hogy hogy vannak ők a testükkel. Hogy vannak az érintéssel? Meg lehet-e őket érinteni? Hogyan tudunk együtt mozogni? Tükrözni egymást, érzelmeket megjeleníteni. Fél év után kaptunk az egyik kliens anyukájától egy horgolt terítőt. Azt mondta, hogy ezt azért küldi nekünk, mert amióta a Jenő megbolondult, ő soha nem tudott elmenni a testvéréhez az Alföldre. Most, hogy egy fél éve jár ebbe a csoportba, most az apukával itt tudta hagyni egy szombat estére és ő végre meglátogatta a nővérét.
Valahol ezzel a csoporttal azt a szemléletet is megkaptam, hogy nem feltétlen a direkt dolgok tudnak működni. Amikor orvos lettem, 1991-ben, Magyarországon az addiktológia az alkoholizmusról szólt. Az sem azt jelentette, hogy mekkora terápiát lehet csinálni, hanem ha delirál, akkor majd a pszichiátria jól meggyógyszereli. Amúgy meg volt Nagyfa, ahol kényszergyógykezelések voltak. Szedették szerencsétlenekkel az Antaethylt és itatták őket, amikor meg hánytak, mondták nekik, hogy ha iszol, akkor ez lesz a vége. Nem voltak önsegítő csoportok, rehabok, hatékony terápiák.
Szakvizsga előtt kapcsolatba kerültem egy drogközponttal, ahol lett néhány droghasználó kliensem. Mákteáztak, receptet hamisítottak. Korombeli, nálam kicsit fiatalabb emberek, 25-30 év körüliek. Azt láttam, hogy ezekkel az emberekkel tudok dolgozni, hamar megtaláljuk a közös nyelvet. Azt láttam, hogy ha ők felépülnek, akkor még ott van előttük egy élet. Az első négy kliensemből kettő jelenleg a munkatársam. Egy itt Budapesten, egy nagy cégnél gazdagsági szakember. A negyedik visszament a szülővárosába és rendes munkásember lett belőle. Ők voltak nekem az imprinting.
A páciensei közül jelenleg az alkoholfüggők, vagy a drogfüggők vannak többségben?
Nem szoktam ezt a „függő" szót használni. Az jön hozzám, aki problémás szerhasználóvá válik.
Mikortól beszélünk alkoholizmusról?
Nyilván sokféle kritérium van. Azt szoktam mondani, hogy ha a normál élet fenntartása nem megy alkohol nélkül.
Mikor beszélünk nem normális gyógyszerhasználatról?
Amikor egy kicsit másra kezdem el használni a gyógyszert, saját magam állítom be a szinteket. Amikor már nem jövök ki az orvos által felírt gyógyszerből és kell valahonnan mellé szereznem. Egy nagyon egyszerű példa erre, elmegyek a háziorvoshoz, hogy fáj a derekam. Az orvosok valahogy most úgy gondolják, hogy az opioidok, tehát az opiátreceptorokon ható fájdalomcsillapítók helyénvalóbbak. Szerintem nem. Az orvos felír nekem opioidot, elkezdem szedni, és tényleg jó a derékfájásomra. Majd azt is érzem, hogy nem csak a derékfájásomra jó, hanem kicsit élhetőbb a világ, kevésbé húzom fel magamat, ha megnézem a híreket. Nem szorongok annyira a háborútól, az inflációtól, a gázszámlától, a szomszéd zöldjétől. Amikor mondja a háziorvos, hogy most már a derékfájáson túl kell lennem, akkor is azt érzem, hogy jó, de nekem tulajdonképpen az a világ, amit azzal a gyógyszerrel töltöttem, jobb és érdekesebb. Elkezdem szedni. Az opiát ilyen, egy kicsit lekerekíti a sarkokat és nem olyan éles minden. Egyszer csak azt veszem észre, hogy rajta vagyok a szeren. Egy olyan rendszeres használat jön elő, amikor azt mondom, hogy jobban kezelem az érzelmeimet, az indulataimat. Kicsit mindenki számára elviselhetőbb vagyok, még mondják is, hogy te egy idegbeteg voltál korábban, most meg milyen kedves, szelíd, jótét ember lettél. Fát lehet vágni a hátadon, meg ilyenek.
Saját maguk felismerik ezt a problémát, vagy inkább a család kér segítséget?
Nyilván a családot jobban kezdi el zavarni. De ez is kétélű fegyver, mert ha például én agresszív voltam a családban, folyton veszekedtem és egyszer csak az látszik, hogy elvagyok, elücsörgök a számítógép előtt, nem zavarok senkit, akkor azt mondják, hogy tulajdonképpen ez így tök jó. Vagy elkezdek problémássá válni. Adósságokat csinálok, akkor meg lehet velem foglalkozni. Sokszor látom a családokon, hogy nem jön rosszul egy ilyen fekete bárány. Akkor a család is kicsit – szoktuk mondani –, szappanozza a lejtőt, mert olyanokat tesz, amikkel tulajdonképpen megment engem, hogy ne kerüljek túl nagy bajba. Nehogy már elvigyen a rendőr, pláne nehogy belehaljak. Sokszor, amikor a családnak mondom, hogy ebben a munkában nekik is részt kell venni, annak nem szoktak örülni.
Egy alkoholista a józantól nem abban különbözik, hogy az egyiknek van pohár a kezében és alkoholt iszik, a másiknak meg nem. Hanem attól, hogy a józan tudja az érzelmeit, az indulatait kezelni. Vannak működőképes megküzdési mechanizmusai. Van önismerete. Van egy szociális rendszer, amiben jól működik. Az alkoholistának ezt mind az alkohol csinálja meg. Neki ivócimborái vannak. A kocsma az ő kikapcsolódása. Ha meghal az anyja, ha elhagyja a kedvese, ha ötöse van a lottón, akkor minden esetben az alkohol az első gondolata, hogy erre most iszunk egyet.
Visszatérve a családi példára, egy szerhasználó családja nem abban különbözik a másiktól, hogy az egyikből kiemeltük a szerhasználót. Mert akkor annak a családnak az addig rosszul, de mégiscsak valamennyire működő egyensúlyát borítom meg. Onnantól fogva a családnak kell keresni egy újabb bűnbakot, egy újabb problémát, amin tud dolgozni, amin elműködik. Szoktam mondani a kollégáimnak, hogy aki kliensekkel dolgozik, az tanuljon családterápiát, mert a rendszerszemléletet a családterápiás képzés során lehet megszerezni.
Vannak nemzeti sajátosságai a különböző függőségeknek? Van olyan, ami tipikusan a magyarokra vonatkozik? Azt mondják, hogy az egymillió alkoholista hazája vagyunk.
Sőt! Világelsők vagyunk. Ez a WHO-nak 2016-os felmérése volt, amit tavaly közöltek az alkoholizmusról, plusz a kockázatos ivásról. Ezt sokszor összekeverik, hogy hány alkoholista van Magyarországon. A KSH szerint 400 ezer, a WHO szerint 920 ezer.
Mások a kritériumok, nem?
De miért más!? Mi lenne, ha ugyanazon kritérium mentén méricskélnék? Amikor azt nézték, hogy alkoholizmus, plusz a kockázatos ivás – utóbbi azt jelenti, hogy talán még nem vagyok alkoholista, de van probléma az ivásommal –, 15 évestől felfelé a magyar felnőtt lakosságra számítva 21,3 százalékot kapta. Amivel megelőzzük az oroszokat, meg a fehéroroszokat. Elképesztő a probléma. Nyilván, ennek a több, mint kétmillió magyarnak van családja, a nagy részének még van munkahelye. Itt több százezer alkoholista családban felnövő gyerekről van szó. Nagyon nagy számokról beszélünk. Ráadásul a magyar fiatalok, amikor megismerkednek az alkohollal, nagyjából a korai kamaszkorban, töménnyel kezdik az alapozást. Amíg mondjuk a németalföldi inkább sörrel, ami mégis csak alacsonyabb alkoholtartalmú. Nem mindegy, hogy 5 százalékos sörrel, vagy 50 százalékos pálinkával alapozok.
A májcirrózist nem csak az egészségügy egyre romló állapota miatt kapjuk meg és halunk akár bele, hanem azért is, mert pálinkával kezdjük az alapozást. De valóban, ez egy nagyon összetett dolog, hogy mennyien isznak Magyarországon. Nem szeretek számháborúba belemenni. Azt mondom, hogy túl sokan ahhoz, hogy ezt ne tekintsük népegészségügyi problémának, ne foglalkozzunk vele nagyon komolyan és ne bagatellizáljuk úgy, ahogy az jelenleg bagatellizálva van.
Egy laikus azt gondolhatja, hogy a kábítószerhez pénz kell. Bár ez sem igaz teljesen, mert a dizájner drogokhoz már olcsóbban lehet hozzájutni, mint a kannás borhoz. Társadalmi státuszhoz, iskolázottsághoz, vagyoni helyzethez köthető-e valamiféle függőség, szerhasználat?
A dizájner drog átírta a magyar drogpiacot. A szegregátumokban, a nagyon szegények körében nagyon nagy mennyiségben jelent meg, az átlaglakosság körében 2014-16 körül volt a csúcs. Ott most már lecsengett. Két területen maradt meg, a fiatal kipróbálók körében és a szegregátumokban. Azért mert olcsó, viszonylag könnyű hozzáférni. A gyerekek titokban tarthatják, hogy ha interneten rendelnek.
Alapvetően a mintázat korában az volt, hogy a kistelepüléseken, falvakban, kisvárosokban inkább az alkohol, gyógyszer működött. A nagyobb városok, pláne a főváros, mindig egészen máshogy nézett ki. Inkább hasonlított nyugat-európai nagyvárosokhoz. Ott valóban az illegális drogok voltak jellemzőek. A dizájner drog nagyon olcsó volt. Néhány száz forintért már lehetett kapni. De például, ami a legdrágább drog, a kokain, annak is arányaiban 20 évvel ezelőtt 1 grammja húszezer forintba került, most meg huszonötezerbe. Ha megnézzük, hogy ehhez képest a kenyér ára mennyit ment föl, akkor a kokain nagyon sok ember számára vált elérhető droggá, és azt látom, hogy a felső középosztálynál már bőven megjelenik. Nem kell filmcsillagnak, vezető politikusnak, vagy multimilliárdosnak lenni ahhoz, hogy elérhető legyen.
De Magyarországon, továbbra is azt gondolom, hogy a legnagyobb probléma, ami a legtöbb áldozatot szedi, ami a legtöbb káros következményekkel bír, az alkohol, a nyugtató-, altató- és fájdalomcsillapító szerek. Utána következik a marihuána, mint a legelérhetőbb. Ha rendszeresen szívok, akkor egy cserépbe beteszem a szekrénybe, lámpázom, párologtatom, és frankón megtermesztem magamnak, tulajdonképpen nem kerül pénzbe. A serkentőszereknek is reneszánsza van, ecstasy, amfetamin és kokain. Hála istennek, a kétezres évektől, 2001-2002-től a heroin, az opiátok folyamatosan csökkentek. A 2020-as évek körül fájdalomcsillapítók formájában emelkedésnek indult picit az opiát, de a heroin továbbra is nagyon alacsony szinten van.
Nehéz időszak volt a koronavírus-járvány. A klientúrája mennyiben változott a covid alatt?
Nagyon nagy változás nem történt, de azt láttam, hogy a covid alatt hosszabban maradtak benne emberek a problémás időszakukban. Volt egy időszak, amikor csak online lehetett dolgozni, ott az alkoholistáknál, akik egy idősebb korosztály, nagyon sokan maradtak el. Szinte lefeleződött, leharmadolódott a segítséghez fordulók száma. Azért, mert nehezebben használták az online felületeket. A fiataloknál nem volt ilyen csökkenés. Elkezdtük online állapotot felmérni, terápiákat indítottunk, csoportos lehetőségeket, és éltek ezekkel. Voltak olyan külföldi munkavállaló klienseink, akik hazajöttek bulizni, elkapta őket a rendőrség, elterelésük lett, de visszamentek Hollandiába.
Mit jelent, hogy elterelésük lett?
Az elterelés arról szól, hogy az, amit elkövetek, többnyire csekély mélységgel fogyasztói magatartást valósítok meg, nullától két évig terjedő börtönbüntetést kaphatnék érte, de ebben az esetben választhatom alternatívaként a fél éves gyógykezelést. Ezt hívjuk elterelésnek. Itt a törvényalkotó szándéka az lett volna, hogy tulajdonképpen van még egy dobása az embernek. Ez tilos, de belecsúsztam. Van még egy dobásom. Most viszont az ügyészségnek az lett a szokása, hogy kiszámlázza a büntetőeljárási költséget. Most volt olyan 17 éves kliensünk, aki több mint 700 ezer forintos büntetőeljárási költséget kapott. Kérdem én, hol van itt az egy dobás lehetősége? Jobban járt volna az illető, ha elmegy a bíróságra, kap egy bírói megrovást, vagy néhány százezer forintos büntetést, de nem 700 ezer forintot. Szerintem ez abszolút felháborító hozzáállás. Nem nagyon lehet ezzel mit kezdeni, de Magyarországon ez a gyakorlat.
Egyébként én is jobban szeretem az élő terápiákat, nagyon fontosnak tartom egy terápiás folyamatban azokat az időket, amíg jön hozzám, meg amíg megy el tőlem, mert az kicsit az ebben való gondolkodás. Az nagyon más, mint amikor otthon van, becsukja az ajtót, vagy még azt sem. Vagy kirohan a kocsiba, mert ott nem hallja a család.
Amikor elkezdődik egy terápia, mennyire kell partnernek lennie a családnak, és milyen hosszú, nyilván egyénfüggő, de meddig tart egy ilyen kezelés?
A családot nyilván meg kell nyerni a terápiának. Egy kicsit a saját terápiájuknak is. Szívesen vennék, hogy leteszik nálam a családtagot, én pedig egy idő után visszaadom, miután megszereltem. Azt is látom, hogy mire a kliens végre eljut hozzám, addigra már mindenki az ereje végén van. Akkor már azt mondják, hogy ez a legeslegutolsó. Ha most ebben hibázol, akkor nincs több türelem. Ilyenkor mondom, hogy állj! Most tulajdonképpen azért nem voltak cirkuszok, botrányok, üvöltözések, mert egy csomó helyzetet, feszültséget, szorongást kezelt például az alkohollal. A családot fel kell készíteni arra, hogy nem ott van vége a folyamatnak, hogy elhozták végre és ott van nálam az ambulancián. Hanem ez egy olyan új könyvnek az első oldala, amiben még vér, verejték és könnyek lesznek.
Amikor kérdezik, hogy mennyi idő, akkor azt szoktam mondani, hogy az, hogy ez megy, vagy nem megy, arra azért úgy számoljunk egy évet. Ha megy, akkor a felépülés a családnak is, meg a szenvedélybetegnek is egy élethossziglani program.
Ha valaki elbukik egy hosszabb sikeresnek tűnő szakasz után, akkor újra vállalja?
Persze. Sőt, a covid kapcsán pont voltak ilyenek. Elvesztette a munkáját. Nyolc éve nem használt semmi, de most újra elkezdett inni, szívni, Rivotrilt szedni.
Most eszembe jutott, hogy a 90-es évek második végében, mikor elkezdett ez a kis drogambulanciánk ott Pécset működni, akik akkor voltak 16-18 éves kamaszok, ők most 20 évvel később, már 36-38, 40 éves felnőttek. Gyerekkel, párral. Amikor párkapcsolati problémáik lettek, bejelentkeztek hozzám párterápiára. Volt egy idő, amikor öt olyan párral dolgoztam, akiből az egyik fél 20 évvel ezelőtt még ilyen kis kezelhetetlen kamasz, füves, piálgatós, gyógyszert szedős, minden iskolából kicsapott kliensem volt. De látom azt is, hogy ezek az emberek megtanulták, hogy kell tudni segítséget kérni.
Beszéltem egyszer egy rendőrrel, aki azt mondta, hogy ha annyi nőt szondáztatnának egy közúti ellenőrzésen, mint ahány férfit, meglepő adatok lennének. Nők, vagy férfiak többségében az alkoholbetegek?
Férfiak. Négy az egyhez, öt az egyhez az arány. Inkább azt látjuk, hogy más típusú ivásban vannak benne a nők és a férfiak. Volt egy remek amerikai kutatás, nagyon sok iszákos embert kérdeztek meg három jellemző mentén. Hogyan lehet motiválni jutalommal? Mennyire akarja elkerülni a büntetést? Mennyire élménykereső? Leegyszerűsítve, két csoportot találtak. Az egyiknek fontos volt a jutalom, el akarta kerülni a büntetést és nem volt élménykereső. A másik meg ennek pont a fordítottja. Nem érdekelte, hogy jutalmazzák, nem érdekelte, hogy büntetik, élménykereső volt és impulzív. Az első csoportba, ahol tulajdonképpen számít a büntetés és a jutalom, nem az élménykeresés, ott kiegyenlítettebb az arány. Ott sok nő is van. A nők inkább 20 éves koruk után kezdenek el inni. Van egzisztenciájuk, van család, gyerek, végzettség, munka, és konfliktusok, párkapcsolati konfliktusok, munkahelyi konfliktusok kapcsán kezdenek el kontrollvesztő módon inni. Inkább kapcsolati, pszichológiai háttere van az ő iszákosságuknak, és lehet őket kezelni pszichoterápiával, családterápiával.
A másik csoportban kivétel nélkül majdnem mindenki pasi. Az apjuk szinte minden esetben iszik. A genetika nagyon markánsan ott van. Náluk csak az absztinencia működik. Ők nem tudnak szociális ivók lenni. Persze vannak alkoholbeteg nők is. Vannak, akiknek a szülei ittak és megkapták a géneket. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy az ötös kromoszóma jobb alsó szárában van az alkoholizmus génje. Géncsoportok vannak. Van 40-50 olyan nukleotidhiba, amiből ha megvan 12-20, akkor nagyon valószínű a hajlam.
Létrehozta az INDIT Közalapítványt, mivel foglalkoznak?
Az INDIT Magyarország legkomplexebb integrált rendszere a prevenciós programoktól a rehabilitáción át a szocializációig bezárólag. Pécs mellett Somogy megyében, Kaposváron van még intézményünk. Egy időben Budapesten is csináltunk iskolai szociális munkát. Tulajdonképpen Pécs a központ, de maga a szemlélet, illetve bizonyos programjaink eljutnak messzebbre.
Úgy látom a pályázatok elbírálásánál, hogy amikor éppen túl sokat, vagy túl kritikusan beszélek, annak valamilyen módon mégiscsak van következménye. A honlapunk nyilvános. Volt olyan szervezet, amelyik a mi honlapunkról megírt programmal nyert. Mi nem nyertünk. Nem vagyok irigy. Ha egy másik szervezet nyer a mi programunkkal és kvázi azt valósítja meg, amit mi csinálunk, akkor én azt szívesen adom.
És az állami prevenciós programok?
A mindenkori kormányoknak, a politikának ez egy nehéz terület, mert ha sok a problémás szerhasználó, az addikció nagyon magas szinten pörög az országban, az azt is jelzi, hogy társadalmi szinten komoly problémák vannak. Nagyon sok addiktív sztorit nem addiktológus tud megoldani, hanem például a politika. Az, ahogy az alkoholizmushoz állunk, szerintem nagyon kártékony. Magyarországon az utóbbi 12 évben gyakorlatilag elfogytak a prevenciós programok, uniós pályázatokból lehet csak prevenciót csinálni. 2020-ban megszűnt a nemzeti drogstratégia és a kormány nem igyekezett újat gyártatni. Alkoholstratégiánk nem volt soha. Alapvetően rendészeti eszközökkel próbálják ezt kezelni. Magyarországnak mindenből a legszigorúbb van, nemcsak pedofiltörvényből, de drogtörvényből is, de ezek láthatóan nem működnek. Mikor jön végre rá a döntéshozó, hogy ezt így nem lehet?
2020-ban Izlandon nagyon komoly problémák voltak a fiatalok szerhasználatával. Nem csak a droggal, hanem az alkohollal, a gyógyszerrel, a dohányzással. Az izlandiak nagyon következetes, nagyon jó közösségi programokkal, sokszínű rendszerrel 20 év alatt lenegyedelték ennek az elterjedtségét.
Ez szemlélet vagy inkább pénz kérdése?
Azt gondolom, hogy a szemléletnek nagyobb jelentősége van, mint a pénznek. Ez a központosított rendszer, ami mindenben működik, az oktatásban, az egészségügyben, szerintem elképesztő módon kártékony. Az átlagember fejéből kiveszi az öngondoskodás elképzelését. A magyar lakosság egy magatehetetlen, a saját ügyeit képviselni képtelen emberré, jó alattvalóvá válik.
Mennyire vagyunk szemérmesek az alkohollal vagy a szerhasználattal? Ha látom barátként, hogy valaki egyre rosszabb állapotba kerül, szólhatok egy szakembernek, vagy ez a saját döntése kell, hogy legyen? A család döntése kell, hogy legyen? Nem lehet beavatkozni?
Amit elmondtam az imént, abból az következik, hogy a magyar lakosság egyre kevésbé fog szólni. Azért, mert kéz kezet mos, semmi közöm hozzá. A problémás család is érdekelt abban, hogy ne tudódjon ki semmi. Minél magasabb falat húzok magam köré. A Magyar Addiktológiai Társaságnak egyébként, amelynek az elnöke vagyok, együttműködve a Máltai Szeretetszolgálattal van egy Apa, anya, pia programja, elkészült egy könyv is, a Láthatatlan árvák. Elindultak ismeretterjesztő folyamatok, visszatenni a lakosság fejébe, hogy igen, van egy probléma, ezzel neki kell foglalkozni, mert úgy tűnik, hogy más nem fog. Legyen egy tudásom, vegyem észre, legyenek olyan helyek, ahol segítséget tudok kérni. Igen, azt gondolom, hogy ha valaki észreveszi, hogy a szomszédjában verik a gyereket és probléma van, akkor üsse be a telefonjába, hogy erőszakprevenció, vagy addiktológiai segítség, és ki fog dobni valamit a közelben, lesz szakember, aki ebben a dologban elindul.
Egyre nagyobbra nyílik a gazdasági olló. Sokan leszakadnak és vannak nagyon tehetősek. Ez hogyan változtatja majd az alkoholizmus, vagy a szerhasználat folyamatát?
Azt látom, hogy a szegregátumokban a nagyon olcsó drogok nagyon nagy nyírást rendeznek az emberek között, de biztosak lehetünk benne, hogy a nagyon jó anyagi jólétben élő felső tízezer gyerekei közül is nagyon sokan fognak nálunk landolni. Drága drogot fognak venni, szerencsejátékban fognak nagyon sok pénzt eljátszani. A szegények meg a dizájner, az alkohol, meg a gyógyszerek miatt fognak hozzánk jönni. Úgyhogy nincs olyan réteg, amelyiket ez a probléma ne érintene.
Láttam egy kanadai dokumentumfilmet. Ott vannak olyan helységek, belövőszobák, ahova bemehet a droghasználó és teljesen biztonságos körülmények között, jó világításnál, steril tűvel adhatja be magának a szert, de rögtön felajánlják neki azt a lehetőséget, hogy ha felmegy egy emeletet, elkezdődhet a rehabilitációja. Ilyen nálunk elképzelhetetlen?
Igen. Nyilván ehhez egy olyan szintű társadalmi szolidaritás és tolerancia lenne szükséges. Azt látom, hogy a magyar lakosság elképesztő rossz állapotban van. Akinek ezzel a mondatommal vitája van, próbáljon meg 50 kilométer per órás sebességgel végigmenni a Váci úton. Figyelje meg, hogy dudálnak rá, hogy szorítják le. Nagyon nem állunk most jól ebben a dologban. El tudjuk-e viselni azt, hogy más még nem ott tart, ahol mi? Tudjuk-e azt mondani, hogy ezért nem büntetés jár? Iskolákban is látom, hogy fekete pont van. De hogy tudjuk a gyerekből kihozni a tehetséget, amiben ő jó? Szóval igen, azt gondolom, elképzelhetetlen, részben azért is, mert a jelenlegi szakpolitika ebben nagyon nem akar benne lenni.
A teljes beszélgetést itt hallgathatja meg:
