A vízszivattyús erőművek építésének áramhálózati létjogosultságát vizsgálja az Energetikai Minisztérium, jóllehet az ilyen tervek eddig rendre elbuktak Magyarországon. Titkolt a vizsgált kapacitásméret és a költségigény is, de az sem látszik, hogy ezek az építmények 2030-ig megépülhetnének.
„Úgy néz ki, mint két nagy betonlavór” – magyarázta Aszódi Attila 2014 januárjában egy újságírónak, hogy is kellene elképzelni egy szivattyús energiatároló erőművet (szet). A cikk a Moszkvában frissen megkötött orosz atomerőmű-beruházáshoz, a majdani Paks II.-höz kapcsolódó, járulékos magyarországi villamos energetikai igényeket vette sorra. Aszódi akkor még néhány hónapig nem a Paksi Atomerőmű teljesítményének fenntartásáért felelős kormánybiztosaként, csupán a BME Nukleáris Technikai Intézetének igazgatójaként nyilatkozott.
Elmondta, hogy a két kibetonozott medence 150-200 méter szintkülönbséggel épülne, plusz az azokat összekötő csőrendszer, amelyen keresztül a fel-le szivattyúzható vízmennyiség termelné, illetve tárolná a villamos energiát. Aszódi szerint mindez csak kismértékben terhelné a környezetet. Ilyen helyszín – vagyis olyan, ahol megépíthető egy 600 MW-ra képes szetrendszer – nemcsak a Pilisben vagy a Zemplénben, hanem a Mátrában is található.
Nyilvánvalóbb hivatkozást és előzményt nehéz volna találni arra, hogy az Energiaügyi Minisztériumban a közelmúltban leporolták az évekkel ezelőtt fiókba süllyesztett terveket. Lantos Csaba miniszter legutóbb a Sopronbánfalvára kihelyezett kormányülésen beszélt a szeterőművekről, ahol a tárcája kormányzati jóváhagyást kapott az ilyen erőművek létesítésével kapcsolatos előkészítő munkához. A döntéssel ahhoz a technológiához nyúl a kormány, amelyet Magyarországon eddig az észszerűség és a racionalitás (leginkább a költségek nagysága és az építkezési méretből adódó járulékos, környezeti károk miatt) mindig le tudott venni a napirendről.
Egyike vagyunk azon keveseknek az Európai Unióban, ahol a XIX. század vége óta ismert energiatárolási módszer nem tudott megjelenni, sőt: hivatalosan eddig még csak nem is tervezték a kipróbálását. (Az IHA adatbázisa szerint Hollandia, Észtország, Lettország és Finnország van még e csoportban.) Ennek magyarázata nemcsak az, hogy a szet építéséhez leginkább jelentős szintkülönbségre van szükség, hanem az is, hogy ezek létesítéséhez igen jelentős (méretű és futamidejű) pénzügyi befektetés biztosítása szükséges, ugyanakkor a szet létesítésének a környezetre és a tájra gyakorolt hatását leegyszerűsítve természetrombolásnak is lehet nevezni.
A zöldakkumulátornak is nevezett szeterőművek áramszektorban elfoglalt pozícióját kettősség jellemzi. Egyrészt az, hogy papíron, energiamérnöki szemmel a nyolcvan százalék körüli hatásfokkal működtethető szet a legköltséghatékonyabb hálózati energiatárolási forma, másrészt viszont azt, hogy ennek ellenére a világban mindössze 158 GW-nyi szet dolgozik. A Nemzetközi Vízenergia-szövetség (IHA) ugyan azzal számol, hogy 2030-ra ez a méret 240 GW-ra nőhet, de ennek teljesülésével kapcsolatban vannak kételyek. A szetberuházások ugyanis igen költségesek, az építkezések pedig akár évtizedekre is elnyúlnak.
– Az 5,6 GW szettel működő Ausztria aktuális büszkesége, a 480 MW-os Limberg III-projekt valójában egy 2017-ben jóváhagyott, ötszázmillió eurós bővítés, amelyet 2025-re szeretnének befejezni.
– A 900 MW-os maximumteljesítményére tavaly év végén felpörgetett svájci Nant de Drance építése 14 évig tarott, és bár a felső tározót nem kellett teljes egészében megépíteni (mert a Vieux Émosson-gát magasságához építettek hozzá húszméternyit), a projekt másfél milliárd euróba került.
– A Porto közelében jövő nyáron avatni ígért Tâmega Gigabattery hibrid erőmű (amely két szélpark és Európa legnagyobb, 1,16 GW teljesítményre képes szeterőművének összekapcsolásából születik) szintén másfél milliárd eurós költésnél jár.
Ha sikerül is, csalóka lesz az évtized végéig tervezett nyolcvan GW-os bővülés, mivel a tervekben szereplő legnagyobb szeterőművek top 80-as listáján olvasható beruházásokból csupán négy van Kínán kívül.
A 600 megawattos gyógyír
Időről időre előáll valaki Magyarországon a „két nagy lavór” megépítésének ötletével. Jellemzően a hálózati problémák egy részére ígérnek vele gyógyírt, aztán mégis kiderül, hogy nem érdemes vele rendszerméretben foglalkozni, így ismét évekre eltűnik szem elől. Így lett a szet a magyar villamos energia történetének bolygó hollandija.
A rendre előkerülő 600 MW teljesítményméret ugyan alig nagyobb, mint egy paksi reaktorblokké (avagy a szintén 500 MW aktuális csúcsteljesítményre képes Mátrai Erőműé), ám egy ekkora, kisüthető-feltölthető rendszer nem is elsősorban a termelési oldalon jelentene nagy segítséget, hanem a szabályozásban. Abban, hogy amikor például a napelemes erőművek februártól októberig minden átlagos, napsütéses nappalon többet termelnek már (a többi erőművel együtt) a magyar villamos rendszerbe, mint amennyit a fogyasztók igényelnek, akkor ezt a többletet az ilyen szetrendszerekben eltárolják arra az időszakra, amikor például a naplemente után a termelés-fogyasztási mérleg iránya megfordul. Ekkor a termelői oldalon e korábban eltárolt árammennyiség előhívható.
Az általános gyakorlat alapján egy 600 MW teljesítményre képes szeterőművel akár 1800 MW termelő erőművi kapacitást is ki lehet egyensúlyozni. A magyar áramtermelő kapacitás összetétele azonban aktuálisan 4500 MW napelemes termelőerőből, 2000 MW atomerőműből, 450-500 MW szénerőműből és valamivel több mint 1500 MW, földgázt égető erőműből áll. Ezek közül a gyors, skálázható és rugalmas szabályozásban jószerével csak a földgázüzemű blokkok tudnak részt venni.
Prédikálószék, Aranyosi-völgy
A Duna-kanyarban található Prédikálószékre először a szocialista iparosítás korának kezdetén, 1958-ban álmodtak szetet; egyike volt annak a hat lehetséges helyszínnek, ahonnan a tervezőasztalon végzett számítások évente egymilliárd kWh áramot varázsoltak. Harminc évvel később már csak Prédikálószék maradt, és bár ekkorra már volt rá kidolgozott terv is (amely szerint egy 600 MW teljesítményre képes rendszerrel kéthetente egy-egy Velencei-tónak megfelelő mennyiségű vizet mozgattak volna meg), a rendszerváltás és Bős–Nagymaros átpolitizálódása végül fiókba rendelte a projektet.
Bő egy évtizeddel később így került át a lehetéséges helyszín a Zemplénbe. Az Aranyosi-völgy lebetonozásának terve 2007-ben egy, a Magyar Narancsban megjelent riportból derült ki; a szintén 600 megawattos méret és a szet megépítését egy Natura 2000 besorolású, vagyis természetvédelmi védettséget élvező területre képzelték el. A Corvinus egyetemen működő Regionális Energiagazdasági Kutatóközpont (Rekk) elemzői 2008-ban ugyan közgazdasági alapon is megkérdőjelezték az MVM és a rendszerirányító által is szorgalmazott projekt létjogosultságát, de az Aranyosi-völgy szetvíziójából per lett, és 2010-ben azzal zárult a hatóságok előtt, hogy elutasították a környezetvédelmi engedélykérelmet.
Illetve: az ügy még évekig napirenden maradt, mert az új kormány 2011-ben más irányból próbálta megsegíteni a szetberuházás beindítását. Orbánék Brüsszelben szerették volna kilobbizni, hogy több mint százmilliárd forintot erre a beruházásra költhessenek el az állami szén-dioxid-kvóták eladásából, ám az igyekezet hasztalannak bizonyult az uniós bürokrácia megpuhítására. A tervet a kormány végül visszavonta, az MVM-nek pedig esze ágában nem volt a saját büdzséjéből az akkor saccolt 125 milliárd forintot erre a beruházásra fordítani.
Amikor a 600 MW-os szetberuházás lehetősége legutóbb, 2016-ban, egy projektet előkészítő vizsgálat során ismét előkerült, az MVM a költségeket már 160-200 milliárd forintra becsülte. Ekkor azonban az energetikai szakértők is arra jutottak, hogy „ez sokba kerül, környezetvédelmi aggályokat is felvet, és nem túl jók hozzá a hazai földrajzi adottságok”. (Tavaly, egy energiatárolási alternatívákat kereső akadémiai tanulmányban a korábbi zempléni projekt paramétereire aktuálisan egymilliárd eurós költségigényt kalkuláltak ki.)
Most erre a vonalra lépett rá Lantos Csaba.
Megoldás-e a sok kicsi?
Az elképzelésről, hogy az Energiaügyi Minisztériumban felmelegítik a szet építésének lehetőségét, legutóbb a Telex számolt be. Igaz, a miniszter ezt az ötletét (hasonlóan az egyébként a világban még egyetlen működő példányban sem létező kis moduláris atomerőmű – SMR – 2030 körüli magyarországi megjelenéséhez) már többször az előadásaiba illesztette azóta, hogy a kinevezése után két hónappal először beszélt nyilvánosan a magyar energetikai elképzeléseiről. Lantos Csaba elmondása szerint azonban most azokat a szetterveket vizsgálják meg alaposabban, amelyek már meglévő ipari létesítményhez, illetve tájsebhez köthetők.
Bár a lista nem publikus, ez utóbbi kitétel így is érdekes, mivel e szűrővel az ELTE Környezet- és Tájföldrajz Tanszéke már végzett kutatást az északkelet-magyarországi régióban. „Tisztán a földrajzi lehetőségeket mérlegeltük, és a meglévő infrastruktúrát, a létező bányaudvarokat, víztározókat beszámítva több mint két tucat, de egyenként legfeljebb néhány tíz megawattos szetes lehetőséget találtunk” – mondta a Szabad Európának Munkácsy Béla, a 2016-ban végzett kutatás egyik szerzője. Az ELTE adjunktusa hozzátette: tanulmányuk konklúziója az volt, hogy sok lehetőség volna kis- és közepes méretű energiatároló infrastruktúra létesítésére.
„Magyarország nincs abban a helyzetben, hogy ne használjon ki minden észszerű energiatárolási és -szabályozásra alkalmas lehetőséget” – tette hozzá. Kutatásuk azonban gazdasági számításokkal nem foglalkozott, így azt sem vizsgálta, hogy az egyik legígéretesebb helyszín, a Hasznosi-víztározó szetté alakítása érdekében a szomszédos repülőtér elköltöztetése miként volna lehetséges.
Kifogják a halat a tóból
Az Energiaügyi Minisztériumban előkerült, lehetséges hazai projektek közül a Telex egyelten helyszínt azonosított be: a markazi bányatavat. Kapacitást és teljesítményméretet nem, korábban kalkulált beruházási összeget viszont közölt a cikk, igaz, kérdéses, hogy az öt-hatszázmilliárd forint milyen beruházáshoz is kapcsolódhatna.
Markaz korábban a közelében épített első, valóban jelentős méretű napelemrét szomszédjaként bukkant fel az energetikai hírekben, amikor 2016-ban a Mátrai Erőmű akkori tulajdonosa, a német RWE 16 MW-nyi napelemes panelt telepített a visontai meddőhányóra. Az akkori tervekről a szaksajtó megírta, hogy a majdan leálló szénerőmű helyére a németek további napelemparkot és hatszázmillió eurós beruházással egy 600 megawattos szetet is építenének.
Amennyiben a markazi bányató szivattyús tározós erőműként hasznosítása valóban napirendre kerül, nemcsak a horgászoknak kell majd megmondani, hogy eddigi történetük, amelyben 75 kilós harcsát és 17 kilós amurt is fogni lehetett, véget ér. A tóban lévő 8,7 millió köbméter víz mennyisége is, a 154 hektáros vízfelszín is megváltozna, ahogy a jelenlegi, 14-15 méteres legnagyobb vízmélységen is alakítani kellene, és a környékbeli patakok (a táplálást végző Malom-, Zsidó- és Hatra-patak és a Bene-patak ide épített leágazása, illetve a leeresztéshez használt Nyiget-patak) eddigi munkája is módosulna.
A Markaz-tó – ahol az utóbbi évtizedek legnagyobb botrányát az jelentette, amikor 2019-ben kiderült, hogy a Magyar Országos Horgász Szövetség jogtalanul gyűjtötte be az itteni pecások adatait is – jelenlegi formájában megszűnne, az átépítéssel a tó elveszítené jelenlegi pihenő, szabadidős és horgásztó jellegét, például a jelentős méretű, napi rendszerességű vízszintingadozás és a generátorturbinák működtetésével járó zajterhelés miatt. Ezt a tó körül épült, mintegy négyszáz víkendház-tulajdonossal aligha lehet harc nélkül lenyeletni.
Préselt levegővel is menne?
A szet olyannyira nem magától értetődő megoldás a villamosenergia-tárolás területén, hogy még Németországban és Kanadában is kísérleteznek az alapelv más formában való hasznosításával. A StEnSea a tengerfenékre, hat-nyolcszáz méter mélyre süllyesztett gömbökbe szivattyúzható vízzel, illetve a külső-belső nagy nyomáskülönbséget kihasználva működik. A 2016-ban a Bodeni-tóban, százméteres mélységen le is tesztelt rendszer üzemeltetése a legutóbbi műszaki értékelés szerint versenyképes lehet a hagyományos szeterőművekkel. A torontói központtal működő, közüzemi méretű, hatékony és rugalmas energiatárolásra szakosodott Hydrostor pedig a szethez szükséges két tó helyett egyre és a geotermikus nyomástűrésre profilozott technológiával dolgozik.
Az energiatárolás kicsit más megközelítését szorgalmazta egy magyar elképzelés: a Földrajzi Közlemények szakfolyóiratban megjelent tanulmány azt vizsgálta, érdemes volna-e sűrített levegős technológiát telepíteni Északnyugat-Magyarországra. A nyolc éve publikált anyag az akkor meglévő és leendő szélerőművek hálózati szintű termeléskiegyensúlyozását tartotta szem előtt. A szerzők, Havas Márton és Hrenkó Izsák így leginkább azt bizonyította: „a szélerőművek és a sűrített levegős tárolás egymást jól kiegészítő technológiák lehetnének az északnyugat-magyarországi térségben”. De a mérések adataiból bizonyítottnak látszott az is, hogy a régió három megyéjében végzett 16 fúrásból hét esetében „a légsűrítéses energiatermelési technológia használatára alkalmas tároló” kialakítható volna. Havas és Hrenkó számításai szerint e helyszíneken összesen 2100 MW pneumatikus energiatermelő potenciál is kiépíthető lenne, ami a betárolt 31,5 GWh energiamennyiséget akár 15 órás kisütési időtartamra is kalibrálhatóvá teszi.
A tanulmányhoz azonban érdemes két kiegészítést tenni. Az egyik, hogy a Földrajzi Közleményekben megjelent dolgozatnak nem volt célja vagy feladata, hogy gazdasági, beruházási-megtérülési számításokat végezzen. A másik pedig, hogy a tanulmány ugyan a sűrített levegő energetikai hasznosításáról szól, de azon keresztül vizsgálja a kérdést, hogy az említett régióban kiaknázható szélenergia-termelést (amelyet akkor 2600 MW termelőerő-méretként neveztek meg) lehetne-e ezzel a technológiával a hálózati igényekhez igazítani. És bár az utóbbi kritériumra a szerzők válasza igen volt, Magyarországon jelenleg is 329 MW szélerőműves potenciál van csupán, mert 2016 óta nem lehet új szélerőművet építeni.
Ez a tiltás pedig jelenleg is, annak ellenére is érvényben van, hogy a kormány tavaly év végén megállapodott Brüsszelben többek között arról (lásd: C6.R2. rész), hogy az uniós helyreállítási pénzek (RRF) utalása érdekében e tiltásokat felszámolja. A március végén lejárt szerződési határidőt a kormány nem tartotta be, a tiltás változatlan, így pedig az uniós pénz sem jött, csak a nyomás maradt.
