Meggyilkolta 19 éves feleségét egy 22 éves jászladányi férfi. Veszekedés után késsel támadt a nőre december 30-án. Másnap, szilveszter éjjel, egy szabolcsi településen egy férfi megfojtotta feleségét, majd megpróbált öngyilkos lenni. Öt nappal később a saját fia végzett egy idős asszonnyal. Hetente kerül be a híradásokba hasonló tragédia, mégis alig esik szó arról, hogy százezreket, főként nőket és gyermekeket érint a családon belüli és a párkapcsolati erőszak Magyarországon. Kikből lesznek a bántalmazók? Mi motiválja őket? Milyen eszközöket vetnek be, hogy megtörjék a partnerüket? Dr. Wirth Judit jogász több mint húsz éve foglalkozik a témával, és a Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen Egyesület (Nane) önkénteseként évtizedek óta igyekszik segíteni az áldozatokon. A Szabad Európa párkapcsolati erőszakkal foglalkozó kétrészes podcastjának első részében a bántalmazókról beszéltünk. Ennek szerkesztett változatát olvashatják.
Különböző számok jelennek meg arról, hogy hány embert érint a párkapcsolati erőszak Magyarországon. Eltérnek a rendőrségi adatok és például a Nane becslései.
A Nane reprezentatív felmérésekből szokott kiindulni. A legutóbbi ilyen 2014-ben látott napvilágot, 2012-es adatok alapján.
Ez jó régen volt.
Igen, de nem sok ok volt rá, hogy a számok nagyon változzanak azóta, mivel nem történt radikális változás a párkapcsolatban élők szakkezelésében sem Magyarországon. A 2014-es felmérést az Európai Alapjogi Ügynökség készítette az összes európai uniós országban, reprezentatív módon. Nekünk egyébként elég szerencsés időpont volt ez, mert rendelkezésünkre álltak ugyanabból a felvételi évből származó nagyon részletes igazságügyi statisztikai adatok, és az előző évben volt a népszámlálás. Pontosan tudtuk, hány lakosa van Magyarországnak, korra, nemre, egyéb státuszra vonatkozó lebontásban. Ezeket az adatokat összevetve az jött ki, hogy évente Magyarországon körülbelül 220 ezer nő él aktuálisan és mintegy félmillió nő él élete során bántalmazó párkapcsolatban. Nem hiszem, hogy ez radikálisan változott volna, tehát most is számolhatunk azzal, hogy ebben a pillanatban van Magyarországon kétszázezer nő, aki fizikai vagy szexuális erőszakot szenved el a jelenlegi párkapcsolatában.
Hogy lesz egy párkapcsolati erőszakból rendőrségi ügy Magyarországon?
Rettentő nehezen. Nem túl aktív a rendőrség ezeknek az ügyeknek a felderítésében, kezelésében. Elég gyakori, hogy különféle kifogásokkal elhárítják az érintetteket.
Van egy 2018-as ORFK-utasítás, ami azért több mozgásteret adna a rendőrségnek, mint amit a gyakorlatban tapasztalhatnak azok, akik segítséget kérnek. Miért nem működik?
Ez az ORFK-utasítás első verzióban 2003-ban született. Ez volt az első olyan részletes szakmai protokoll Magyarországon, amelyik jó is volt, és részletesen meghatározta egy adott szakma dolgozói számára, mit kell tenni, mit helyes tenni párkapcsolati erőszak esetén. 2003 óta párszor átdolgozták, de még mindig hatékonyan lehetne alkalmazni, azonban elég gyakran nem tudnak a létezéséről maguk az intézkedő rendőrök sem. Ha még tudnak is róla, akkor is elég sokszor mindenféle, akár intézményi akadályokba ütköznek. Például a távoltartás kiadásánál számít, hogy az intézkedő rendőrnek van-e úgynevezett kiadmányozási joga, adhat-e ki távoltartást. Ha nincs ilyen, akkor a kapitányságon van-e valaki, akinek van. Ha ez utóbbi a helyzet, akkor az ügyet vissza kell vinniük a kapitányságra, vagy be kell oda hívni az áldozatot, ami teljesen felesleges kör.
A párkapcsolati erőszakot szabályozó Btk.-paragrafus is – amely 2013 óta létezik – sokkal nagyobb mozgásteret biztosítana a jogalkalmazónak. Amikor a távoltartást bevezették Magyarországon, 2009-ben, az is várakozással teli időszak volt, de nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, szintén praktikus, gyakorlati alkalmazási okok miatt.
Hogy tudják ellenőrizni a távoltartást? Betartatható? Nem kell hozzá a bántalmazott együttműködése?
Betartatható lenne természetesen. Miért ne lehetne ellenőrizni? Hasznos hozzá a bántalmazott együttműködése, aki meg is szokta tenni ezt a bejelentést.
Sokan még mindig azzal érvelnek, hogy ami az otthonunkban történik, az nem tartozik másra, magánügy.
A Nane már a kilencvenes években hangsúlyozta – és ez kezdett elfogadott közgondolkodássá válni –, hogy a párkapcsolati erőszak nem magánügy, hanem a társadalom széles köreinek a biztonságát veszélyeztető cselekmény. A társadalmi béke elleni cselekmény, ezért az államnak dolga lenne fellépni ellene. A párkapcsolati erőszak számtalan gyerek életét teszi tönkre, újratermeli önmagát és az erőszakot a legkülönfélébb formákban. Ez valóban a társadalom számára veszélyes jelenség. Ha elég komolyan vennék, nem lenne érdekes, hogy a bántalmazott együttműködik-e a rendőrséggel, amikor a bántalmazója megjelenik, mert például lehetne a bántalmazókra nyomkövetőt rakni. Vannak országok, ahol ezt meg is valósították. Például Spanyolországban mindkét félen van nyomkövető. Nem arról van szó tehát, hogy manapság ez megoldhatatlan probléma lenne, arról van szó kizárólag, hogy mennyire veszik komolyan.
Például az a rendőri attitűd, hogy a nők úgyis hazaengedik a férjüket, meg nem szólnak. Ez egyszerűen hárítás. Nem kellene hogy így legyen. Nem arra kellene fókuszálni ilyenkor, aki nem együttműködő vagy akinek nincs módja arra, hogy tisztességgel betartson egy távoltartást, áldozatként is akár, mert például nem tudna elmenni dolgozni, nincs más, aki a gyerekeivel legyen. A legkülönbözőbb élethelyzetek lehetnek, amiért ezt valaki nem jelzi a rendőrségnek. Azokra kellene fókuszálni, akik kérik, hogy segítsenek, mert megjelent a bántalmazó.
Kiből lesz bántalmazó Magyarországon? Lehet-e ezt iskolázottsághoz, társadalmi státuszhoz, vagyoni helyzethez kötni?
Tipikusan abból lesz bántalmazó, aki hatalmaskodó, főleg nőgyűlölő attitűdöket látott, tanult gyermekkorában vagy fiatalkorában a környezetében. Nincs ismeretünk arról, hogy megjelenne bármiféle társadalmi rétegződés. Abban lehet különbség, hogy egy értelmiségi hogyan bántalmaz egy nem értelmiségihez képest. Ez leginkább attól függ, hogy az adott bántalmazónak a környezete szerinte – és ezt elég jól föl szokták mérni –mit fog tolerálni.
Egy olyan környezetben, ahol ciki fizikai erőszakot elkövetni, a bántalmazó más módszereket fog alkalmazni, nem elsősorban látható nyomokkal járó fizikai erőszakot.
Tudatosan felméri, hogy milyen eszközei, lehetőségei vannak, vagy ösztönösen érzi, hogy meddig mehet el?
Nem tudom, hogy ezt hogy lehet megkülönböztetni, mert az, hogy „ösztönösen érzi”, gyakorlatilag tudatos átgondolás. Ha abból indulunk ki, hogy a végeredmény következetesen az, hogy minél kevésbé bukjon le vagy minél kevésbé váltson ki a környezetéből ellenérzést, akkor kénytelenek vagyunk arra a következtetésre jutni, hogy ez tudatos választás. Következetesen igyekszik azt csinálni, amiről azt gondolja, hogy meg fogja úszni. És elég jól szokták tudni, hogy mi az, amivel meg tudják úszni, és mi az, amivel nem.
Hogy lehet, hogy évekig lehet terrorban tartani valakit? És itt nemcsak a fizikai erőszakról van szó, hanem arról is, amikor lelkileg épít le egy bántalmazó egy bántalmazottat annyira, hogy évekig elfogadja a helyzetet. Esetleg még gyerek is van a kapcsolatban, és ő is veszélyben van, mégsem lép a bántalmazott. Hogy tudja sakkban tartani az agresszor a partnerét?
Erre nagyon sok módszere van. Elég gyakori például, hogy a bántalmazó alapvetően azzal indítja a bántalmazási folyamatot, hogy a legkülönbözőbb módokon aláássa a partnere önbecsülését a képességeire, a megjelenésére, az ismereteire vonatkozóan. Gúnyosan, durván, viccesen. Nyilvánvalóan olyan vicceket megeresztve – egy részét akár nyilvánosan is –, amelyek először, másodszor viccesek, sokadszor már nyilvánvalóan megalázók. Minél kisebbre tudja zsugorítani az áldozatát a bántalmazó, annál nagyobb esélye van arra, hogy azt fogja gondolni, amit ő szeretne.
Ő azt szeretné, hogy az áldozata azt gondolja, hogy nem lehet tőle elmenni. Hogy minden körülmények között sikeresen tudna bosszút állni rajta.
Elég jellemző, hogy a bántalmazók elérik azt az érzést a bántalmazottaknál, hogy mindenhatónak tűnnek. Főleg gyerekek esetében, de még felnőttek esetében sem ritka ez. Nem szabad lebecsülni egyébként a hatalmukat, mert nagyon sok bántalmazónak valóban nagy hatalma van.
Miben nyilvánul ez meg, hogy tud az áldozat után nyúlni?
Egy bántalmazó azzal fenyegetőzik, hogy akárhova mégy, megtalállak. Ilyenkor érdemes megnézni, hogy a bántalmazónak milyen kapcsolatrendszere van, mert nem ritka, hogy kapcsolatai vannak például a rendőrségen. A lakcímnyilvántartó mindenki számára hozzáférhető. De még ha ezt tudja is az áldozat, és nem jelentkezik be oda, ahova menekül – amit eleve nagyon nehéz megoldani –, akkor is előfordulhat, hogy a bántalmazója nem a levegőbe beszél. Érdemes megnézni, nincsenek-e IT-ismeretei, hogy nem tett-e kémprogramot az érintett különféle elektronikus eszközeire.
Ilyen is előfordult a praxisában?
Persze, ez egyáltalán nem ritka manapság. Meg kell nézni, mennyire van beépülve a bántalmazó a bántalmazott ismeretségi, családi, baráti körébe, ha még egyáltalán vannak barátai, és nem szigetelte el tőlük teljesen. Túlbecsülni sem kell ezeket a fenyegetéseket, de nem szabad őket félvállról venni, mert a bántalmazók elég gyakran fenyegetőznek olyasmivel, amit tényleg meg is tudnak csinálni. A céljuk az, hogy a bántalmazott elhiggye, hogy tőle nem lehet elmenekülni.
Egy másik módszer, amivel benne tartják az elkövetők az áldozatokat ezekben a kapcsolatokban, pont azok az elemek, amelyek egyébként jók a kapcsolatban. Azok az elemek, amelyektől a bántalmazó szerethető, amelyek miatt eredetileg az áldozat kapcsolatba lépett vele. Senki nem fekete-fehér. Mindenkinek vannak pozitív, szerethető oldalai. Ezt a szakirodalom mézeshetek-időszaknak szokta nevezni. Ilyenkor, egy-egy súlyosabb bántalmazás után a bántalmazó vagy megbánást tanúsít, vagy bocsánatot kér, vagy nem kér ugyan bocsánatot és nem tanúsít megbánást, de kedves lesz, és legalább megszűnik az irdatlan feszültség. Valami figyelmességet csinál, bármit, ami az adott kapcsolatban releváns vagy amiről tudja, hogy az áldozatának fontos, de következetesen nem szokta megadni, most azonban mégis megteszi. Ez az időszak – ha van egyáltalán még a kapcsolatban ilyen – arra szolgál, hogy ismét elbizonytalanítsa a bántalmazottat:
„Talán mégis tényleg ilyen. Valójában ő ilyen, csak amikor rossz napja van, akkor nem oké. De egyébként ez a valódi arca. Ezért szeretem. Akkor érdemes maradni. Akkor érdemes vele mégis együtt megpróbálni felnevelni a gyerekeket.”
Hátha mégis megváltozik?
Nem kell megváltoznia, hiszen ő ilyen, csak időnként megszállja a dili. Hát nem. Ez kifejezetten azt a célt szolgálja, hogy elbizonytalanítsa, visszakozásra kényszerítse az áldozatot. Hiszen ha valami mindig nettó rossz, akkor abban senki sem akarna benne maradni. Ennek az elbizonytalanításnak azonban nagy hatása van, mert a bántalmazottak tipikusan nagyon elkötelezettek, lojálisak a partnerük felé. Az általános, normális lojalitásra, amit az ember a szerettei iránt érez, egy bántalmazó nagyon erősen rájátszik. Hatalmas elvárásokat támaszt azzal kapcsolatban, hogy vele nem lehet nem lojálisnak lenni. Kicsi, hétköznapi dolgokban sem lehet a kapcsolatról beszélgetni másokkal. Ez az egyik oka például annak, hogy el is szigetelődik az áldozat a környezetétől, hiszen senkivel sem tud beszélni.
Az agresszor nem szigetelődik el? Hogy van az, hogy a tágabb család, a barátok nem látják, hogy mi történik?
Ha fel tudnák ismerni vagy fel akarnák ismerni a bántalmazás figyelmeztető jeleit, akkor valószínűleg tudhatnák.
Sokszor mentális betegként, pszichopataként próbálják meg beállítani a bántalmazót. Ez adhat bármilyen felmentést arra, amit csinál? Lehet, hogy valaki beteg, azért bántalmazó?
Ez nagyon fontos kérdés, főleg manapság, amikor mindent eláraszt a narcisztikusokról szóló diskurzus. Nem is az az igazi kérdés szerintem, hogy ez adhat-e felmentést, mert erre mindenki kényelmesen rávágja, hogy nem adhat felmentést persze, de – és itt van a hangsúly, hogy de. A bántalmazók közös ismertetőjele, hogy bántalmazók. Nem attól bántalmazó, hogy narcisztikus. Van néhány kritérium, ami miatt nyugodtan állíthatjuk, hogy ez a két dolog nem ugyanaz. A narcisztikusok mindenhol narcisztikusok, a bántalmazók pedig csak otthon bántalmazók, azokkal, akikkel megengedhetik maguknak. Ha a munkahelyükön is bántalmazók, akkor csak azért, mert ott is megengedhetik maguknak azokkal, akik felett vélt vagy valós hatalmuk van.
A narcisztikusok egy csomó embert idegesítenek és ellenséggé tesznek. A bántalmazók viszont csak végzik a dolgukat, nagyon gyakran a társaság kedvencei. Pontosan tudják, hogy mennyit engedhetnek meg maguknak, mi az, amit megtehetnek, és kivel.
Itt van a másik jellemzője a bántalmazásnak, főleg a párkapcsolati erőszaknak. Nem véletlenül állítják azok, akik erről tényleg sokat tudnak, hogy ez nemek szerint meghatározható viselkedéstípus. A bántalmazás egy gondolkodásmódról szól, nem érzelmekről vagy érzésekről. Többek között érzelmekben is megjelenik persze, de valójában az a gondolkodásmód áll a hátterében, amelyik hierarchizálja az emberi viszonyokat. A hierarchiában a férfiak magasabb helyen vannak, mint a nők és a gyerekek. Ezért tipikusan férfiak bántalmaznak nőket módszeresen, kitartóan. Férfiak és nők is bántalmaznak gyermekeket, nem egyforma módon.
Gyakran alkalmazza a sajtó azt a kifejezést, hogy szerelemféltésből öltek.
Ez egy nagyon kellemetlen szó. Nem tudom, hogy ettől miért nem lehet megszabadulni. Az, hogy valakit megölök, nem a szeretetem jele. Nem beszélve arról, hogy a bántalmazó tipikusan előre bejelenti. Megmondja konkrétan, hogy féltékeny vagyok, és ez nem csak egy érzés. Az a meggyőződésem, hogy én tulajdonollak, és te azt csinálhatod csak, amit én megengedek neked. Mást nem csinálhatsz. Miért kell ezt romanticizálni? Miért kell összehozni bármiféle olyan indulattal, amiről aztán az emberek elkezdenek gondolkodni, hogy érthető, megmagyarázható indulat-e? Amit szerelemféltéses ölésnek szoktak nevezni, azoknak a jelentős része, túlnyomó többsége lezárt párkapcsolat utáni ölés. Mégis úgy csinálunk, mintha érthető felindulása lett volna az elkövetőnek, miközben egyszerűen arról van szó, hogy akart valamit, nem kapta meg, és ezt megbosszulta. Ennek semmi köze a szeretethez. A birtokláshoz, a kontrollhoz van köze.
