Recep Tayyip Erdoğan török elnök az egyetlen NATO-vezető, aki rendszeres kapcsolatban áll Vlagyimir Putyin orosz elnökkel. Most úgy tűnik, hogy „újra egyensúlyt hoz” külpolitikájába, és lépéseket tesz a Nyugattal való kapcsolatok javítására. Meddig tart ez, hol marad Moszkva, és mit jelent ez Ukrajna számára?
Az elmúlt két évtized legnehezebb választási csatája előtt Recep Tayyip Erdoğan török elnök nem habozott a nyugati szövetségeseket és a nyugati elveket szidni, hogy ezzel próbálja erősíteni konzervatív és nacionalista szavazói támogatását, és elterelje a figyelmüket az elmúlt évek siralmas gazdasági teljesítményéről.
A tomboló infláció közepette Erdoğan az LMBTQ polgárok jogai ellen kampányolt, Svédország NATO-tagságát fékezte, és azzal vádolta Washingtont, hogy beavatkozott a májusi választásokba, amelyeken a balközép jelölt, Kemal Kılıçdaroğlu félelmetes kihívója volt.
Mégis győzött. Most, hogy újabb ötéves mandátumot szerzett, úgy tűnik, hogy az évek óta tartó feszült viszony után kibékül a nyugati országokkal. Mindez kérdéseket vet fel azzal kapcsolatban, hogyan hat ki mindez Vlagyimir Putyin orosz elnökkel való szívélyes viszonyára, Ankara és Moszkva egyre mélyülő gazdasági kapcsolataira, valamint Törökország Kijevhez és az ukrajnai háborúhoz való hozzáállására.
A július 11–12-i litvániai NATO-csúcstalálkozó előestéjén a török vezető azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy zöld utat adott Svédországnak a transzatlanti katonai szövetséghez való csatlakozáshoz, ezzel párhuzamosan felszólított Törökország Európai Unióhoz való csatlakozási kérelmének felélesztésére – ez utóbbi elég nagy meglepetésként érte a nyugati politikaformálókat.
Napokkal korábban, amikor Ankarában fogadta Volodimir Zelenszkij ukrán elnököt, Erdoğan azt mondta, hogy Ukrajna megérdemli a NATO-tagságot – amit Oroszország átléphetetlen határnak minősített. Továbbá a török elnök korábban öt olyan, a mariupoli ostrom után az oroszoknak magukat megadó ukrán katonai parancsnokot engedett vissza Kijevbe, akiknek egy alku szerint a háború végéig török száműzetésben kellett volna maradniuk.
A bejelentések Erdoğan számára osztalékot hoztak, beleértve egy kétoldalú találkozót Joe Biden amerikai elnökkel, ígéretet F–16-os vadászgépek megszerzésére, amelyekre hadseregének nagy szüksége van, valamint svéd kötelezettségvállalásokat a török–EU vámunió korszerűsítésének elősegítésére és a terrorizmus elleni együttműködésre – ami Ankara szemében a kurdok elleni kemény fellépést jelenti.
Szakértők szerint azonban a látszólagos közeledés nem jelenti azt, hogy Erdoğan teljes mértékben a Nyugat mellett áll, vagy hogy hajlandó kockára tenni kapcsolatát Putyinnal, aki osztja a török vezető ellenérzését a véleményük szerint „a világuralom megszerzésére irányuló nyugati törekvésekkel” szemben. Putyin pénzügyi mentőövet dobott Erdoğannak az elnökválasztási kampány során, miközben a nyugati vezetők csendben drukkoltak, hogy veszítsen.
Erdoğan óvatos Nyugat felé fordulását nagyrészt pragmatikus pénzügyi megfontolások vezérlik – nevezetesen az, hogy nagyobb külföldi befektetésekre van szüksége Törökország gazdaságának fellendítéséhez –, bár Putyin erősember-képének a Wagner zsoldoscsoport júniusi, rövid ideig tartó lázadását követő meggyengülése is szerepet játszhat ebben – vélik szakértők.
„A saját feltételei szerint”
A török–orosz kapcsolatokat nagyrészt a két tekintélyelvű vezető személyes kapcsolata határozta meg, de egy meggyengült Putyin kevésbé megbízható partner – vélik a szakértők.
Erdoğan „megpróbálja felmelegíteni a kapcsolatokat a Nyugattal” most, hogy a választások lefutottak, de azt akarja, hogy a közeledés „az ő feltételei szerint” történjen – mondta Aslı Aydıntaşbaş, a washingtoni Brookings Institution munkatársa a Szabad Európának.
Szerinte Erdoğan eddig nem mutatott szándékot arra, hogy foglalkozzon a saját maga által kreált problémákkal (például a török intézmények lebontásával), amelyek a Nyugattal való kapcsolatok megromlásához vezettek.
Ezeknek a kérdéseknek a kezelése kritikus fontosságú, ha Törökország komolyan gondolja az EU-hoz való csatlakozást és a vámunió korszerűsítését, de mindez a NATO-csúcstalálkozót megelőző nyilatkozata utáni izgalomban háttérbe szorult.
Nicholas Danforth Törökország-szakértő egy tweetben arra figyelmeztetett, hogy Erdoğan lépéseit a Nyugattal való „nagy újraindulásként” tálalva a török vezető „pontosan azokat a gazdasági és politikai előnyöket kapja, amelyekre törekszik, anélkül hogy tényleges, érdemi lépéseket kellene tennie, mondjuk az emberi jogok vagy a jogállamiság terén”.
Ruszlan Szulejmanov, a bakui székhelyű, Demokráciafejlesztési és Diplomáciai Intézet munkatársa a Carnegie Békealapítvány által közzétett jelentésben megjegyezte, hogy Erdoğan európai integrációval kapcsolatos megjegyzései azt is célozzák, hogy a jövő évi önkormányzati választások előtt segítsék pártja támogatottságának növelését a Nyugat-barát városlakók körében.
A NATO kerékkötő tagja
A Törökország és a Nyugat közötti kapcsolatok megromlottak Erdoğan alatt, aki 2003 óta az ország első számú vezetője. Az ok: Erdoğan visszaszorította a demokráciát, ellenzékieket vetett börtönbe, önállóan indított külföldi beavatkozásokat, összeakasztotta a bajuszt az EU-tagállamaival és elmélyítette a kapcsolatait Putyinnal.
Időnként rázósak voltak az Oroszország és Törökország közötti kapcsolatok is, de a viták után gyorsan helyreálltak. Putyin 2015-ben hátba szúrással vádolta Ankarát, és betiltotta az országból származó importot, miután 2015-ben egy török harci repülőgép lelőtt egy orosz gépet a szíriai határ közelében. Ugyanakkor a kapcsolatok néhány hónap után rendeződtek.
Erdoğan a 2016-os halálos puccskísérletet követően – amelyért egy Egyesült Államokban élő imámot és ezzel együtt Washingtont tette felelőssé – feldühítette a NATO-t, amikor orosz S–400-as rakétarendszert vásárolt.
A Moszkvával kötött, 2,5 milliárd dolláros üzletet követően az Egyesült Államok 2019-ben kizárta Törökországot az F–35-ös harcigép-programból, és megtagadta, hogy eladja Ankarának legfejlettebb vadászgépét, miközben a kétoldalú kapcsolatok évtizedek óta a legalacsonyabb szintre kerültek.
A viszony azután is feszült maradt, hogy Joe Biden amerikai elnök 2021-ben hivatalba lépett. A kampány során Biden autokratának nevezte Erdoğant, és azt mondta, hogy az Egyesült Államoknak segítenie kellene a török ellenzéknek, hogy legyőzzék a szavazóurnáknál.
„Támogathatjuk a török vezetés még olyan, létező elemeit, akiktől többet kaphatunk, és bátoríthatjuk őket, hogy felvegyék a harcot Erdoğannal, és legyőzzék” – mondta Biden 2020-ban.
2021 áprilisában, három hónappal hivatalba lépése után és számos világvezetővel folytatott telefonbeszélgetést követően Biden végül felhívta Erdoğant. Tájékoztatta, hogy népirtásként fogja elismerni az örmények tömeges legyilkolását az Oszmán Birodalomban az első világháború alatt és után.
Biden elődei elkerülték ezt a lépést (amelyet például Franciaország meglépett), nehogy elidegenítsék Törökországot, amely stratégiai szövetséges, és amelynek hadserege a második legnagyobb a NATO-ban. Biden azonban külpolitikájának központi elemévé tette a demokrácia és az emberi jogok védelmét, ezért nem szándékozott prioritásként kezelni az Erdoğannal való kapcsolatokat – mondták akkor szakértők.
Az ukrajnai orosz invázió
Oroszország 2022 februárjában indított teljes körű ukrajnai inváziója azonban – amely Erdoğan húszéves uralmának egyik mélypontján történt – lehetőséget adott a török elnöknek, hogy nélkülözhetetlenné tegye magát a NATO és Washington számára, miközben tovább idegesítette őket.
Ő az egyetlen NATO-vezető, aki rendszeres kapcsolatban áll Putyinnal és jó kapcsolatokat ápol Zelenszkijjel is, így potenciálisan hatékony közvetítő lehet Oroszország és Ukrajna között.
Erdoğan az invázió kezdete óta kényes egyensúlyt tart fenn: elítéli a Kremlt és segíti Ukrajnát, miközben felpörgeti a kereskedelmet Oroszországgal és szemet huny a szankciók kijátszása felett.
Törökország továbbra is halálos fegyverekkel látta el Ukrajnát – és ezt jóval a NATO többi tagja előtt kezdte. A török Baykar cég Bayraktar drónjai kulcsfontosságúak voltak Ukrajna védelmében a háború korai szakaszában. A Baykar, amely részben Erdoğan vejének tulajdonában van, üzemet épít Ukrajnában, amelyet várhatóan 2025-ben nyitnak meg.
Erdoğan segített tető alá hozni a Moszkva és Kijev közötti megállapodást, amely lehetővé tette Kijev számára, hogy gabonát exportáljon a háború alatt, enyhítve a globális élelmiszerválságot. Oroszország azonban múlt héten, egy év után felmondta ezt, arra hivatkozva, hogy nem tartották be a saját élelmiszer- és műtrágyaexportjára vonatkozó különalkut. Törökország az ukrán és az orosz gabona egyik fő importőre, közvetlenül élvezhette a megállapodás előnyeit.
Erdoğan segített a fogolycserékről szóló tárgyalásokban is, többek között egy 2022 szeptemberében kötött alku során. Ennek lényege az volt, hogy a háború végéig török területen maradt volna a mariupoli acélművek védelmében részt vevő, ellentmondásos eredetű Azov ezred több parancsnoka, aki letette a fegyvert az oroszok előtt. Az, hogy Erdoğan a NATO-csúcs előtt mégis átadta Zelenszkijnek őket, javította a szövetségen belüli és mindkét vezető hazai megítélését is.
Ugyanakkor a lépés olyan vádakat eredményezett az orosz propagandisták részéről, hogy Erdoğan barátságtalanul viselkedik Moszkvával szemben, míg egyes szakértők megkérdőjelezték, hogy ez azt jelzi-e, hogy Erdoğan a Jevgenyij Prigozsin Wagner-főnök által vezetett, június 23–24-i lázadást követően aggódik amiatt, hogy Putyin meg tudja-e tartani a hatalmát.
„Szerintem Erdoğan nagyon óvatos, hogy ne kezelje le Putyint, legalábbis nem közvetlen, személyes értelemben” – mondta a Szabad Európának Rich Outzen, az amerikai külügyminisztérium volt tisztviselője, az Atlanti Tanács elemzője.
„Jelenleg korrekció, vagy ha úgy tetszik, kiegyensúlyozás folyik a török külpolitikában – tette hozzá –, ennek egy részét az ukrán szuverenitáshoz való őszinte ragaszkodás vezérli.”
Outzen szerint „stratégiai és geopolitikai katasztrófa” lenne Törökország számára, ha Oroszország meghódítaná Ukrajnát, mert Moszkva a Fekete-tenger partvidékének jelentős szakasza felett rendelkezne, „és sokkal jobb helyzetben lenne ahhoz, hogy erővel kényszerítse Törökországot”.
Moszkva ukrajnai invázióját követően Ankara jogi úton megakadályozta, hogy orosz hadihajók a török szoroson keresztül behajózzanak a Fekete-tengerre, akadályozva ezzel a háborús erőfeszítéseket.
Törökország Oroszországgal, Ukrajnával, Georgiával, valamint a NATO tagországaival, Romániával és Bulgáriával osztozik a Fekete-tengeren. Moszkva és Ankara között feszültséget okoz az is, hogy Oroszország üldözi a muszlim, türk nyelvű krími tatár kisebbséget az oroszok által megszállt ukrajnai, fekete-tengeri félszigeten.
Dmitrij Peszkov, a Kreml szóvivője igyekezett mérsékelni az Azov-parancsnokok szabadon bocsátásának jelentőségét, szerinte Ankara „nagy nyomás alatt állt” a NATO-csúcstalálkozó előtt, és szolidaritást akart mutatni a szövetséggel.
Azt is kijelentette, hogy Oroszországot nem lepte meg Erdoğan döntése, miszerint ejti a Svédország tagságával szembeni kifogásait, mondván, „Törökország elkötelezett a feladati iránt”, és „soha nem néztük rózsaszín szemüvegen keresztül”.
Erdoğan NATO-tagként, vétójogát felhasználva akadályozta Finnország és Svédország tagságát, amelyek Oroszország ukrajnai teljes körű orosz invázióját követően gyorsan felvételüket kérték a NATO-ba, és zöld utat is kaptak a többi tagországtól (Magyarország a sor végén, egy nyári, rendkívüli parlamenti ülésre időzítve ígérte a svéd tagság ratifikálását).
Erdoğan követelte, hogy a két skandináv ország lépjen fel a kormánya által terroristának tartott és náluk jelen lévő kurd csoportok ellen. Kemény álláspontja népszerűséget szerzett neki otthon a választások előtt.
Erdoğan – aki a külpolitikához való tranzakciós szemléletéről ismert – ezzel egyúttal alkupozíciót szerzett az amerikai F–16-osok szállításának kérdésében. A Biden-kormányzat később bele is egyezett a szállításba.
Bár Svédország csatlakozási kérelmét egyértelműen az orosz agresszió motiválta, Erdoğan szóvivője, Fahrettin Altun elkerülte, hogy Moszkvát emelje ki, és azt mondta, hogy Törökország „nem egy konkrét ország ellen támogatja (a NATO bővítését), hanem azért, hogy a NATO egy átfogó biztonsági szervezet legyen, amely segít a stabilitás megvalósításában”.
Erdoğan azt is elmondta, hogy Moszkva megértette az Azov-parancsnokok szabadon bocsátásával kapcsolatos indokait, és már nem tiltakozik ellene. A Kreml nem fűzött további kommentárt az ügyhöz.
Putyin látogatása
Erdoğan lehetőséget kap arra, hogy a parancsnokok szabadon bocsátásáról és sokkal sürgetőbb kérdésekről tárgyaljon Putyinnal, amikor augusztusban Törökországban fogadja az orosz államfőt. A Kreml még nem erősítette meg az utazás tényét.
Putyin valószínűleg többször találkozott Erdoğannal, mint bármely más volt szovjet tagállam vezetője, ami jelzi, hogy jó munkakapcsolatban állnak egymással, és képesek külön kezelni az Ukrajnában, Azerbajdzsánban, Szíriában és Líbiában egymással szemben álló érdekeiket.
Ha a látogatásra sor kerül, valószínűleg megvitatják az ukrajnai háborút, a gabonaüzlet esetleges felújítását és a gazdasági kapcsolatok bővítését – mondták szakértők.
Erdoğan „arra fogja ösztönözni Putyint, hogy olyan feltételekkel gondolkodjon a konfliktus megoldásáról, amelyek nem vezetnek további eszkalációhoz” – mondta Outzen.
A választások után és a Nyugattal szembeni feszültség enyhülésével Erdoğan ezúttal erősebb pozícióból fog tárgyalni Putyinnal – vélik a szakértők.
Erdoğan sebezhetősége abban rejlik, hogy Törökország nagymértékben függ az orosz energiától (legyengült gazdasága miatt), ami saját politikájának eredménye.
Emiatt Erdoğan elutasította, hogy csatlakozzon a provokálatlan ukrajnai invázióra válaszul hozott, Oroszországgal szemben bevezetett nyugati szankciókhoz.
Elemzők szerint a török elnököt az a vágy vezérli, hogy elkerülje a gazdasági nehézségek súlyosbodását otthon, ahol az infláció negyvenszázalékos, a líra árfolyama pedig rekordalacsony szint közelébe esett a dollárral szemben.
Oroszország tavaly pénzben kifejezve a legnagyobb exportőrré vált Törökországban, megelőzve Kínát, mivel Ankara nagyobb mennyiségben vásárolt fel a Nyugat által már ignorált, kedvezményes árú orosz olajat, gázt és szenet.
Európa elzárkózása miatt az orosz turisták és üzletemberek is özönlenek Törökországba, devizát pumpálva a gazdaságba.
Erdoğan Nyugat felé való fordulása és közel-keleti szomszédokkal való kapcsolatainak javulása azonban azt mutatja, hogy Putyin és Oroszország mellett most már más lehetőségek is vannak arra, hogy kisegítsék a gazdasági gondokból – mondták szakértők.
Putyin várható látogatását megelőzően Erdoğan végigjárta a Közel-Keletet, és jelentős beruházásokra kapott ígéreteket.
Bár Törökországnak továbbra is szüksége van az olcsó orosz energiára, Putyinnak és az orosz elitnek nagyobb szüksége van Törökországra – mondta a Szabad Európának Mark Katz, az amerikai George Mason Egyetem politológiaprofesszora, aki Oroszország közel-keleti kapcsolataival foglalkozik.
Törökország fontos csatornája a szankciókkal sújtott áruk Oroszországba juttatásának.
Továbbá – mivel a nyugati pénzügyi piacokhoz való hozzáférés az oroszok számára le van zárva – „szükségük van a hozzáférésre Törökországhoz, hogy mozgatni tudják a pénzüket” – mondta Katz.
„Nem engedhetik meg maguknak, hogy a Törökországgal való kapcsolatok lefelé íveljenek. Putyin nem akarja, hogy Erdoğan még inkább átálljon a Nyugathoz” – mondta.
