„Mindenkinek van egy kedves fája. Nagyon érdekes, hogy az embereknek vannak fákhoz kapcsolódó történeteik, és vannak legendák is, amelyek egy-egy fához kötődnek” – mondja Viczián Zsófia kultúrtörténész, aki könyvet írt Budapest fáiról. A szerző Szelfi című podcastunk vendége volt. Ez a beszélgetés szerkesztett, rövidített változata.
Mi visz rá valakit egy fákról szóló könyv megírására?
Alapvetően a természetszeretet, ha nagyon röviden akarok válaszolni. Én nagyon szeretem Budapestet, azt gondolom, hogy egészen elképesztő adottságai vannak ennek a városnak. Egyedülálló hely, ahol nemcsak kulturális értékek és épített örökség van, hanem egy nagyon nagy zöldörökség is, egy óriási természeti kincs. Igazából az vitt rá, hogy ezt szerettem volna megmutatni. Ennél konkrétabban az volt a háttér, hogy indítottunk az interneten egy városi magazint, a pestbuda.hu-t. Ebben egy zöldrovat is indult, hogy Zöld Budapest néven megmutassuk ezt a fajta kincset. Akkor találtam ki, hogy legyen sorozat. Nagyon szeretem a fákat. Az első kérdés az szokott lenni, hogy melyik a legidősebb fa Budapesten. Elkezdtem utánanézni, aztán a következőnek, aztán a következőnek, és rendesen beszippantott. Hosszú cikksorozat lett belőle. Aztán arra gondoltunk, hogy legyen belőle könyv. Próbáltam lefedni az egész várost, hogy minden kerületből legyen benne valami.
Sikerült?
Igen, talán egy vagy kettő nincs benne. Ebből lett a könyv, tulajdonképpen a cikksorozat kibővített, szerkesztett, új fotókkal ellátott anyagából.
Biológiát tanultál?
Én abszolút bölcsész vagyok. Van egy magyar–néprajz szakos diplomám, és egy hitoktatói. Egyik sem kötődik a fákhoz. Ami a könyvben botanika, azt autodidakta módon tanultam. Alapvetően ez egy helytörténeti írás.
Mennyi munka van benne?
Sok, rengeteg. A borítón is fa van, a Kodály körönd platánja. Ennek az az igazi története, vagy azért is különleges, mert annak idején, amikor az Andrássy utat építették, platánfasor volt a két oldalán. A többi már nincs meg, csak ez, az utolsó mohikán. Sok-sok szerencsés véletlennek köszönheti, hogy túlélte. Például volt alatta egy katonai őrbódé, és nem merték kivágni. A Főkert nagyon szépen gondozza. Van egyébként egy odú benne, egy időben beköltözött oda egy hajléktalan, mert akkora, hogy aludni is lehet benne. Elég egyedülálló, hogy a város közepén van egy faodú, amiben egy ember alszik. Ilyen a mitológiában szokott lenni, vagy a népmesékben.
Ez egy 150 éves fa? Vagy idősebb?
Igen, körülbelül az 1880-as években ültették. Amikor elkészült a könyv, nagyon szorongva elküldtem a Főkertnél Szaller Vilmosnak, aki a legjobban ért Magyarországon ehhez. Nem talált benne szarvashibát, nagyon nagy öröm volt. Vili fantasztikus ember. Megbeszéltük, hogy a könyv megjelenése előtt találkozunk. A Városmajorban, a fák között jött egy nagydarab, mackós ember kertészruhában, kalapban. Messziről meglátott, és azt mondta: biztos te vagy az, nincs még egy ilyen bolond a világon, és megölelgetett. Ez volt a legnagyobb elismerés, amit kaptam.
Hogyan lehet forrásadatokhoz jutni a budapesti fákkal kapcsolatban? Gondolom, át kell nézni rengeteg fotót a Fortepanon, meg levéltári anyagokat, de volt valamiféle kataszteri rendszer is, amiből kiderül, hogy mikor mit ültettek?
Nincs. Minden egyes cikk óriási nyomozás volt. Alapvetően nem nagyon írtak a budapesti fákról, csak néhány területről. Bercsek Péter például – aki a Margit-sziget főkertésze volt – írt egy nagyon szép, részletes könyvet. Mostanra az interneten is elérhető egy történetileg is pontos regiszter a Margit-szigetről. Az ember az Arcanumon keresgél. Tíz-húsz évente volt valaki, aki megtalálta ezt a témát, és valamit írogatott. A Károlyi kertben van egy nagyon idős eperfa, egy fantasztikus példány. A Károlyi kert egy főúri palotakert volt, megvannak a régi tervek, a legtöbb helyen viszont nincsenek. Mindig a régi térképből indultam ki. A fáknál az a nagyon jó, hogy nem mennek odébb, tehát onnan kell elindulni, hogy amikor ültették, mi volt ott. Fákat általában senki nem fotózott, csak Mancikát fotózták a keresztelője után, és a háttérben ott egy fa. Például az Erzsébet híd mellett van egy platán. Az Erzsébet hidat mindenki lefotózta, de ott van rajta a platán is. Lehet találni egészen izgalmasan sorba rakható képeket, hogy kicsi fa, közepes fa, nagy fa, ostrom előtt, ostrom után stb. Én abszolút nem azt nézem a képeken, amiről készültek, hanem azt, ami a háttérben van.
Amióta megjelent a könyv, azt tapasztalom, hogy mindenkinek van egy kedves fája. Elkezdek beszélgetni az emberekkel, és jaj, nekem is van egy, és elmondják a történetüket. Ez nagyon érdekes, hogy az embereknek vannak fákhoz kapcsolódó történeteik, és nyilván vannak legendák is, amik egy-egy fához kötődnek.
Melyik a kedvenc legendád?
Több is van. Ez talán nem is annyira legenda, de nagyon érdekes: a vár déli rondellája tövében van egy hatalmas japán akácfa. Azt is tudjuk, hogy ki ültette: egy Toszt Károly nevű kertész az 1790-es években. Nagyon idős fa. Ott például a hatvanas években kialakult a Nagyfa galeri. Ez egy hippi csapat volt. Nem engedték be őket az Ifiparkba, mert nem olyan ruhájuk volt, trapézfarmerük volt, meg szakálluk meg hosszú hajuk. Csinálták a balhét. Egyszer csináltak egy Rolling Stonesra emlékező sétát a városban, amikor elkapták őket. Lett is bírósági tárgyalás belőle, abban már mint Nagyfa galeri szerepeltek.
A II. kerület Nyék városrészében pedig van egy libanoni cédrus, ami egyedülálló, az egész országban nem sok van. Valamiért elterjedt, hogy ezt Fedák Sári ültette; ez egy kiirthatatlan legenda. Nagyon alaposan próbáltam utánajárni, de nem derült ki semmi. A közelben volt egy nyaraló, ahol Fedák Sári nyaralt egy-két nyáron, lehet, hogy emiatt, de Tormay Cécile-nek villája állt a szomszéd telken. Lehet, hogy valaki összekeverte Tormay Cécile-t Fedák Sárival, nem tudom.
Mikor volt jobb fának lenni Budapesten? Száz évvel ezelőtt, vagy most?
Fának lenni mindig elég nagy szívás volt a városban. Erről nagy vita volt még az 1800-as évek elején. József nádor – aki egyébként nagyon szerette a fákat, és fantasztikus parkokat hozott létre – úgy vélte, hogy a fa nem való a városba. Azt gondolta, hogy a fák a városon kívüli parkokba, zöldterületekre valók.
Széchenyi vitatkozott vele, ő azt mondta, hogy fára azért van szükség, mert akkor alakul ki közösség, ha van egy park, ha van egy fa, ami alatt az emberek találkozhatnak meg ismerkedhetnek. Tulajdonképpen ebből alakul ki a társadalom. De régen azért jobb volt fának lenni. Például amikor kiépült az Andrássy út, fakockás borítás fedte. Ez egy olyan burkolat volt, ami átengedi a nedvességet. Nem voltak magas épületek, tehát a benapozottság is sokkal jobb volt. Természetesen nem voltak autók, helyette voltak lovak, tehát egyfajta szervesanyag-utánpótlás is volt. Nem volt sózás sem.
Volt arra igény, hogy fákat ültessenek?
Akkoriban nem, mert kicsi volt a város. A természet ott volt a közelben. Mindenki kijárt a természetbe. Egész Pestet gyümölcsöskertek, később szőlők vették körül, Budáról nem is beszélve, azt teljesen szőlő vette körül. Az emberek napi szinten kijártak a zöldbe. De a városban, ahol laktak, ott nem voltak fák, nem is gondolták odatartozónak.
A Főkert előtt kik gondozták a városi fákat?
Senki. Igazából magánkertekben, parkokban voltak. A Margit-szigetnek volt egy saját kertésze, a Károlyiaknak volt nyilván saját kertészük, a Városligetnek, a Népligetnek is volt.
Amikor elkezdődött a Városliget felújítása, vita volt a zöldegyenértékes mutatókkal kapcsolatban. A kormány azzal érvelt, hogy igaz, hogy kivágunk fákat, de ültetünk is sokat. Ez a kettő mennyire azonos mondjuk ökoszisztéma szempontjából?
Erre azt szokták mondani, hogy egy százéves fa pont száz év alatt nő százéves fává. Nincs mit matekozni, ez ennyi. Egy fa egy komplex ökoszisztéma. Persze ahhoz el kell ültetni a magoncokat, hogy egyszer fák legyenek. De az biztos, hogy egy egy méter mély tetőkert, amibe egy-két kis virágocskát lehet elültetni, biztos, hogy nem ugyanaz, mint a park.
Neked melyik a kedvenc fád?
Sok kedvenc van, de mindig azt szoktam mondani, hogy ahol lakunk – véletlenül vagy isteni ajándékként – a ház kertjében áll egy idős feketefenyő. Hatalmas. Nekem azért az a legkedvesebb, mert nap mint nap látom. Felkelek, és a reggeli kávémmal azt a fát nézem, meg az alatt nőnek fel a gyerekeim. Ez egy olyan személyes kötődés, ami nagyon sokat jelent.
A teljes beszélgetés itt meghallgatható:
