Nagyjából száz éve, 1920 végére egyértelműen eldőlt az orosz polgárháború. Keleten már rég győztek a bolsevikok, a fehérek egyik leghíresebb vezetőjét, az elfogott Kolcsak admirálist februárban kivégezték, holttestét az Angara folyóba dobták.
Nyugaton a lengyel-szovjet háború is lényegében lezárult, így a vörösök Frunze vezetésével óriási túlerővel indultak felmorzsolni a fehér hadsereg maradékát. Ez a Krím félszigeten rekedt erőket jelentette, akiket tapasztalt parancsnok, a Fekete báró, azaz Pjotr Vrangel vezetett.
Katonák és civilek százezrei próbáltak menekülni a kommunista uralom elől. Ebben a legnagyobb bravúrt Vrangel báró hajtotta végre, aki csaknem 150 ezer embert tett szervezetten hajókra és menekítette őket Konstantinápolyba, idézi fel a Szabad Európa központi szerkesztőségének cikke.
"A fehér hadsereg és a Fekete báró
Visszaállítanák a cári trónt,"
De a tajgától a brit tengerekig,
A Vörös hadsereg a legerősebb!"
Sután lefordítva így hangzik az eredetije a nálunk "Bécsi munkásinduló" címen ismert mozgalmi dalnak ("Munka hadának a lépte dobog..."). 1920-ban írta a kijevi Szamuil Pokrassz a bolsevikok buzdítására, később egyébként a Vörös hadsereg indulója is lett.
Pjotr Vrangel báró első világháborús veterán tiszt volt, az orosz polgárháborúban 1920 áprilisában vette át a dél-oroszországi fehér haderők vezetését. A Fekete báró nevet azért kaphatta, mert a kozák katonáival együtt gyakran hordta a Kaukázusban jellegzetes fekete csokát, a helyi magasnyakú ruházatot. Bár a fenti képen épp fehérben van.
1920 tavaszára a déli fehér erők meglehetősen kilátástalan helyzetben voltak már. A korábbi parancsnok, Anton Gyenyikin tábornok 1919-es offenzívája a kezdeti sikerek után teljes visszavonulásba fulladt, a tábornok átadta a parancsnokságot a Fekete bárónak és az országból is elmenekült. Gyenyikin mellékesen utána évekig Magyarországon is élt, Balatonlellén emléktábla is jelzi egykori házát.
Vrangel báró már a parancsnoksága kezdetétől számolt azzal a lehetőséggel, hogy a túlerő elől evakuálnia kellhet majd az embereit.
„Emberi számítások szerint az önkéntes mozgalom további sikerére szinte semmi esély nincs. A hadsereget szétverték… Fegyver alig van. A lovasságnak vége. Pénzügyi eszközeink nincsenek… A bolsevikok összehasonlíthatatlanul erősebbek nálunk mind emberanyag, mind fegyverzet tekintetében."
- panaszkodott neki Veniamin metropolita, miközben Vrangel báró épp átvette parancsnokságot. (Kolontári Attila alapján)
A fehérek nyugati szövetségesei, azaz leginkább a britek 1920-ban már nem voltak érdekeltek az orosz polgárháborúban. Lényegében feladták a harcot és a fehéreket is arra biztatták, hogy kössenek békét.
A nyugati országok főleg azt akarták elérni, hogy a bolsevikok ne kerüljenek hatalomra, nehogy különbékét kössenek keleten a németekkel. De ez nem sikerült, a békemegállapodást már 1918 márciusában megszületett. Ráadásul még abban az évben az egész első világháborút is lezárták.
Egy 1920. április 2-i titkos brit üzenet szerint a konstantinápolyi brit külügyi vezető azt tanácsolta a fehéreknek, hogy kérjenek amnesztiát a bolsevikoktól. És hogy a brit támogatást le fogják állítani, ha tovább folytatják a "nyilvánvalóan reménytelen küzdelmüket".
A Fekete báró azonban egyáltalán nem akarta feladni a harcot, és szóba se jöhetett, hogy amnesztiát kérjen az ellenségtől. Mivel a Krímbe szorult katonák, civilek és más menekültek élelmezése egyre súlyosabb problémát jelentett, a Vrangel báró a környék legnagyobb búzatermelő vidéke, Ukrajna felé indította az utolsó fehér támadást.
Az se jöhetett szóba, hogy lengyelekkel szövetkezzenek, mivel a lengyel területi követelések kapcsán a fehérek pontosan ugyanazt az álláspontot képviselték, mint a bolsevikok. A Józef Piłsudski marsall vezette lengyel erők emellett a bolsevikok és a fehérek közül az utóbbiakat tartották rosszabbnak.
A 25-38 ezres fehér hadsereg be is nyomult a Dnyeper torkolatához, a herszoni területre. A túlerő ellen többek közt a fejlettebb haditechnikájukra tudtak támaszkodni. A Fekete báró emlékirataiban a tankjait "különösen erős" harci eszköznek érezte.
A bolsevikok azonban összefogtak az ukrán Nesztor Mahno anarchista Forradalmi Felkelőseregével, így összesen nagyjából 130 ezer emberrel októberre visszaszorították a fehéreket a Krímbe. A kommunisták egyébként miután legyőzték a fehéreket, azonnal Mahnoék ellen fordultak és kíméletlenül lemészárolták őket.
A Fekete báró tudta, hogy sokáig nem fogja tudni tartani a Krímet, ezért Kercs, Feodoszija, Jalta és Szevasztopol hajóit elkezdte felkészíteni arra, hogy rengeteg embert és lovat kell majd elszállítaniuk.
A csüggedés, a teljes vereség érzete ellen pedig olyan pletykákat kezdett terjesztettni, hogy igazából egy ukrajnai vagy kaukázusi partraszállást készítenek mindezzel elő.
1920. november 13-án adták ki a parancsot az evakuálásra. A fehér adminisztráció közölte a lakosokkal, hogy a hajókon az élet kemény lesz, és "egyetlen külföldi hatalom sem egyezett bele az evakuáltak befogadásába, a sorsuk teljesen bizonytalan". Azt tanácsolták emellett, hogy azok a civilek maradjanak inkább a Krímben, akiket nem fenyeget a bolsevik megtorlás "közvetlen veszélye".
Négy nap alatt nagyjából minden olyan eszközt teljesen megpakoltak, ami úszott a vízen. "126 hajó, csapatszállító, vontatóhajó, uszály és jacht" telt csurig, csaknem 150 ezer emberrel. Eredetileg csak a 75 ezres sereget, családtagjaikat és ezer civilt terveztek evakuálni, de ezt nem sikerült betartaniuk.
"A hajókat szinte az elviselhetetlenségig túlterhelték. Pl. az 1860 főre méretezett „Szaratov” gőzös több mint 7.000 embert vett a fedélzetére, de volt olyan hajó is (a „Vlagyimir”), amely 12 ezer emberrel futott ki a nyílt tengerre. "
- írja az akkori helyzetről Kolontári Attila történész.
A szövetségesek kezén lévő Konstantinápoly felé indult a flotta.
A Krímben maradt katonák és civilek bármiben is reménykedtek, nem jött be. Az utolsó hajók épp el tudtak menekülni, mire megérkeztek Frunze csapatai, a bevonuló bolsevikok pedig rögtön véres leszámolásba kezdtek. Egyébként a bolsevikok déli parancsnoka, Mihail Frunze sem élte túl sokáig a sikereit, 1925-ben egy rutinműtét során a szükségeshez képest hétszer annyi kloroformot kapott és meghalt.
Az elmenekült fehér erők nagy része Konstantinápolyból egy, a Gallipoli félszigeten lévő táborba költözött. Ez akkor görög terület volt francia megszállás alatt. A franciák a fekete-tengeri flotta 30 hajójáért cserébe beleegyeztek, hogy fenntartják a tábort.
Az emigrált haderő parancsnokai megpróbálták életben tartani a harci szellemet, de már az első napoktól kezdve folyamatos volt a dezertálás. A franciák sem kívánták a végtelenségig fenntartani a tábort, ezért csökkentették a fejadagokat és az idegenlégiójukba próbálták toborozni az oroszokat.
Vrangel báró több szláv országgal is alkudozott, hogy fogadják be őket. Végül Bulgária és a Szerb-horvát-szlovén Királyság (Jugoszlávia elődje) fogadott be nagyobb számban menekülteket.
A fehér hadsereg egyik orvosa szerint tisztek jó része nem mérte fel jól a valódi helyzetüket, elszakadtak a valóságtól.
"A Fehér Gárda utolsó bohózatát Konstantinápoly kikötőjében adták elő. Vrangel egy magas motorcsónakon állva köszöntötte a sereg maradékát .. amire egy gyenge "hurrá" volt a válasz. A vezetés továbbra is hadseregnek tartotta magát, és nem akarták elfogadnia menekültek szerény szerepét."
- írta az orvos, amikor Várna felé indultak.
"A tisztek teljes egyenruhában voltak, minden kitüntetésükkel, fegyveresen. Sokan ünnepélyes fogadtatást vártak Várnában ... de semmilyen ünnepség nem volt. Nem egy hadsereget fogadtak, hanem menekülteket, emigránsokat. Rögtön amint kikötöttünk bolgár földön, az emberek eldobálták a fegyvereiket, puskák, revolverek, szablyák álltak hegyekben a kikötőben."
Vrangel embereivel a szerbiai Karlócára ment 1922-ben. Jugoszlávia volt a fehér emigránsok egyik központja a két világháború között, ezreket toboroztak közülük a jugoszláv határőrségbe.
1924-ig működtek Vrangel irányítása alatt az emigráns csapatok, ami után egy globális antibolsevik katonai uniót szervezett belőlük. Ezt abban bízva tette, hogy a segítségükkel majd megdöntik a kommunistákat Oroszországban.
A két háború közt számos konfliktusban vettek részt, harcoltak Franco oldalán a spanyol polgárháborúban például, de a Szovjetunióban is végrehajtottak támadásokat.
Vrangel csak két hónapig vezette ezt az uniót, aztán családjával együtt Belgiumba költözött. Hivatalosan tbc-ben halt meg, a rokonai szerint az egyik szolgájuk bolsevik ügynök lehetett, és ő mérgezhette meg.
A mérgezéses verziót erősíti, hogy az unió Vrangel utáni parancsnokait, Alekszandr Kutyepov tábornokot és Jevgenyij Millert is szovjet ügynökök ölték meg.
Vrangeléknél ugyanis szállást kért egy Jakov Judihin nevű matróz, aki állítólag a komornyikjuk testvére volt. A komornyik korábban soha nem említette, hogy lenne testvére. Vrangel pedig nem sokkal azután lett halálos beteg, hogy megszállt náluk az ismeretlen férfi.
