Milyen problémákat okoz, hogy a középkorban kialakult agyunkkal próbálunk helytállni a modern világban? Hogyan használják ki az ebből adódó hiányosságokat a politikai vezetők? Mitől függ, hogy mikor tud egy populista vezető pozícióba kerülni, és mikor törhet előre a demokrácia? Miért kreálnak rendszeresen válságot egyes vezetők? Ezekről a kérdésekről beszéltünk Mark van Vugt evolúciós pszichológussal a CEU-n megrendezett Budapest Fórumon.
Mark van Vugt a Vrije Universiteit Amsterdam evolúcióspszichológia- és szervezetipszichológia-professzora, valamint az Oxfordi Egyetem Politikai és Nemzetközi Kapcsolatok Tanszékének tudományos munkatársa. Szakterülete az evolúciós pszichológia alkalmazása olyan területeken, mint a vezetés, az üzleti élet és menedzsment, a gazdaság, a politika, a háború és béke.
Mit vizsgál az evolúciós pszichológia?
A mai modern világban azzal az agyunkkal kell helytállnunk, amely hosszú evolúciós fejlődés során alakult ki. Ennek következményeit vizsgálja az evolúciós pszichológia. Több százezer éves történelmünk során úgy alakult ki, hogy bizonyos problémák megoldására nagyon alkalmas, másokra viszont kevésbé. Amire jó, azok alapvetően azok, amelyekkel őseink hosszú időn keresztül szembesültek: hogyan éljünk túl, hogyan találjunk párt, hogyan legyünk jó szülők, de az is, hogy hogyan válasszunk magunknak vezetőt. Tehát lényegében kőkorszaki aggyal még mindig olyan vezetőket próbálunk választani a modern társadalomban, akiket kedvelünk, akiket mintha személyesen ismernénk, akikkel szívesen leülnénk meginni egy sört. Pedig azok a problémák, amikkel a modern társadalomban szembesülünk, sokkal összetettebbek, mint régen voltak. Ezeket azonban nehezen tudjuk felfogni, ezért visszatérünk a primitív döntési mechanizmusainkhoz, és azt mondjuk: Hé, ő jó vezetőnek tűnik. Nem tudok róla semmit, de jól néz ki, jó benyomást tesz rám, őt fogom követni. Ezek a mechanizmusok még a vadászó-gyűjtögető társadalomban alakultak ki; több százezer évig éltünk kisebb méretű társadalmakban. Az evolúciós pszichológiának tehát az a feltételezése, hogy ezek az alapvető szabályok, amelyek alapján választjuk a vezetőket, nem változtak a középkor vagy akár az ókori görögök óta.
Tehát van egy komoly ellentmondás a körülöttünk gyorsan fejlődő világ és a lassan változó agyunk között.
Igen, és próbáljuk behozni ezt a lemaradást. Vezetőválasztásnál például azt, hogy már nem ismerünk mindenkit személyesen. A vadászó-gyűjtögető emberek még ismerték egymást, tudták, hogy ki a legjobb vadász vagy a legjobb gyógyító a törzsben, és ezért döntöttek úgy, hogy hallgatnak a tanácsaira, követik. De ma már nincs meg ez a kontroll a vezetőink felett, mert nem ismerjük őket személyesen. Nem tudjuk, hogy valóban jó vezető-e, vagy csak jól beszél. Így aztán túlságosan is hajlamosak vagyunk bizonyos felszínes tulajdonságokra hagyatkozni, amikor vezetőt választunk. Például hogy fizikailag erősnek tűnik-e, vonzó-e az arca, jól beszél-e. A kutatásaink során például azt találtuk, hogy azok az emberek, akik sokat néznek tévét, vezetőválasztáskor jobban figyelnek a külsőségekre, mint arra, hogy milyen politikát képvisel ő vagy a pártja.
Mik ezek a külső tulajdonságok, amelyek a leginkább számítanak?
Olyan vezetőt akarunk, aki rátermett és intelligens. Az arcvonások, a magasság olyan tényező, amely kimutathatóan összefügg azzal, hogy kiből lesz politikai vezető. Számít a szónoki képesség, a metaforák és a nyelvi játékok használata, amit az intelligencia és a hozzáértés jeleként értelmezünk. Ez vonzó a választók számára.
Ehhez kapcsolódóan: Kína exportálja a politikai modelljét? Egy új jelentés szerint igen
Ezek a tulajdonságok felül tudják írni azt, hogy az adott vezető mit cselekszik, milyen döntéseket hoz?
Olyannyira, hogy egyes szakértők szerint a politikusok meggyőző erejének akár hetven százaléka is nem verbális elemekből áll össze. Számít a karizma, a testbeszéd, a tekintet, a gesztusok is. Ez is az ősidőkre vezethető vissza, amikor az emberek még nem beszéltek, és – mint ma a gorillák vagy a csimpánzok – a testükkel fejezték ki a dominanciát. Tudat alatt ma is érvényesülnek ezek a mechanizmusok, és kevésbé figyelünk arra, hogy milyen politikát képvisel valaki.
Érvényesülnek ezek a mechanizmusok alacsonyabb szintű vezetők választásakor is? Alacsonyabb szintű politikusok vagy vállalati vezetők esetében például.
Bizonyos mértékig igen, de minél közelebbi kapcsolatban vagyunk valakivel, minél jobban ismerjük, annál kevésbé játszanak szerepet ezek a felszínes tulajdonságok, és kerülnek előtérbe a valódi vezetői képességek. És fordítva: minél nagyobb a távolság, annál inkább előtérbe kerülnek a külsőségek, mert az agyunk valahogy próbálja áthidalni a távolságot.
Miért hajlamosak az emberek olyan vezetőket választani, akiknek a politikájával rosszul járnak? Magyarországon a kormánypárti szavazók jelentős számban alacsony jövedelmű emberek, akik rosszul járnak a kormány segélyezési és adópolitikájával. A történelem tele van olyan példákkal, ahol akár háborúba, népirtásba is követik az egyszemélyi vezetőt.
Az embereket nem annyira érdeklik a tények, mint gondolják. Sőt – és ez elsőre talán furcsán hangzik – az embereknek még ma is nagyon fontos, hogy egy sikeres, erős csoporthoz tartozzanak, akár a saját jólétüknél is fontosabb. Amikor még törzsek versengtek egymással a szűkös erőforrásokért, azon múlt az emberek egyéni túlélése, hogy tagjai-e egy erős csoportnak. Ez a viselkedés ma is érvényesül. Bizonyos mértékig természetesen számít, hogy személyesen jobban vagy rosszabbul járunk-e egy adott vezető megválasztása esetén, de ha egy vezető például a hazaszeretet fontosságáról és erős nemzetről beszél, akkor erre az ősi ösztönre játszik rá: a megígért csoportérdek felülírhatja az egyéni érdeket. Azok, akik egy ország vezetésére törekednek, tisztában vannak mindezzel, és ki is használják ezeket az ősi, evolúciós ösztönöket, igyekeznek minél erősebben összekötni a csoportérdeket az egyénivel. Olyanokat mondanak például, hogy Ha elveszítjük ezt a háborút, mindannyiunkat megölnek, vagy hogy Az életmódunk veszélyben van. Persze előfordul, hogy valóban ilyen veszély fenyeget, de többnyire csak az evolúciós pszichológiai gombokat nyomogatják a vezetők, hogy az emberek mögéjük álljanak.
Ehhez kapcsolódóan: Nazarbajev ötmillió dollárt fizetett Oliver Stone minisorozatáért, hogy tisztára mossa az imázsát
Mik ezek a gombok? A félelem?
A félelem, a szorongás, a düh. Ezért a tekintélyelvű vezetők gyakran ezeket a primitív érzelmeket hívják elő, mert tudják, hogy ez működik és sokakat mozgósít. Nem az értelemre apellálnak. Ezért nem szeretik az egyetemeket, az értelmiségieket, mert ők az értelemre támaszkodnak, és kritikusak az ilyen vezetőkkel szemben. Például megkérdőjelezik, hogy a vezető által hivatkozott veszély valós veszély-e, vagy csak a hatalmi játszma része.
Ha ilyen mélyen belénk vannak programozva ezek az ösztönök, akkor mivel magyarázhatók a különböző társadalmi tendenciák? Például hogy a kilencvenes években komoly demokratizálódási folyamat ment végbe a világban, ma pedig a populizmus térhódítását látjuk.
A történelmi fejlődés nem lineáris. Különböző egyensúlyi állapotok és az azok közötti átmenetek vannak. Van egy tekintélyelvű egyensúly. Ebbe akkor kerülnek a csoportok, ha jelentős fenyegetésben élnek. Vadászó-gyűjtögető őseink idején mindig volt egy törzs, amelyik el akarta hódítani egy másiknak a területét, és az ilyen közvetlen fenyegetés szükségessé tette az irányító jellegű vezetést, hogy mindenki besoroljon a vezető mögé. Ez tehát egy egyensúlyi állapot, mert hajlandók vagyunk feladni a szabadságunkból, hogy a tekintélyelvű vezető közbelépjen és megvédjen. A másik állapot viszont az, amikor nincs közvetlen veszély. Akkor az emberek azt akarják, hogy hagyják őket békén, sőt minél nagyobb beleszólást szeretnének a saját ügyeikbe, és a csoportéba. Ekkor indulnak be a demokratikus folyamatok, ami szintén erős egyensúlyi állapot. Mit csinálnak tehát a tekintélyelvű vezetők? Állandó válsághelyzetet teremtenek. Ez a stratégiájuk.
Tehát nem arról van szó, hogy a demokratikus berendezkedés alapvetően ellentétes az emberi természettel, mert az ősi társadalmak kialakulásakor több volt a fenyegetés?
Nem, valószínűleg épp fordítva van. Követőként alapvetően azt akarjuk, hogy ne uralkodjanak rajtunk, hagyjanak békén, és legyen beleszólásunk abba, ami körülöttünk történik. Az a kivételes állapot, amikor valamilyen válság miatt – legyen az akár vagyoni egyenlőtlenség, menekültválság – a szorongás hatalmasodik el rajtunk, és a tekintélyelvű vezetők kerülnek hatalomra.
Az egyenlőtlenség nagyon fontos tényező. Mindenféle társadalomban előfordul, hogy amikor az emberek vagyont halmoznak fel, individualistábbá válnak, és kevésbé törődnek a kollektív javakkal, így a vagyonfelhalmozás időszaka után jellemzően gazdasági egyenlőtlenség alakul ki a társadalmon belül. Akik ebből kimaradnak, azok elégedetlenek lesznek, és ez kitűnő táptalaj a populizmusnak. Sokan teszik fel a kérdést, hogy az elitnek miért jut olyan sok, miközben nekik meg annyira kevés. Ekkor indulnak be olyan forradalmi változások, amelyek kedveznek a tekintélyelvű vezetőknek. Mert a szegények úgy érzik, szükség van valakire, aki ellenemegy a gazdagoknak. Paradox módon a leghatékonyabb eszköz a társadalmon belüli egyenlőtlenségek felszámolására a háború, mert a háborúban összefogásra van szükség, nem lehet megengedni, hogy egyes emberek a többiek kárára gazdagodjanak. Ez megfigyelhető most Ukrajnában is, ahol nagyon felerősödött az elvárás, hogy lépjenek fel a korrupcióval szemben.
Hogyan lehet kitörni ebből a látszólag önmagát erősítő folyamatból? A válság félelmet okoz, és jön a populista vezető, aki fenntartja a neki kedvező válságérzetet és félelmet.
Az oktatás alapvető fontosságú, mert így lehet elérni, hogy az emberek minél inkább az értelemre támaszkodjanak, kevésbé az érzelmeikre, és ki tudjanak lépni az örökös szorongásból és félelemből. A másik fontos tényező a média. A szabad sajtó ellenőrzi a hatalmon lévőket, kérdéseket tesz fel a vezetőknek, amivel a hatalom korlátja tud lenni.
