Imádom májusban Párizst, mert ilyenkor virágzanak a gesztenyefák. Erről akartam írni: a gesztenyevirágzásról.
Utána akartam nézni, hogy pontosan hány gesztenyefa van a francia fővárosban és környékén. Tudni szerettem volna, hogy miért metszik meg sok helyen lombjaikat, mint a sövényeket. Kíváncsi lettem volna, hogy hol van belőlük a legtöbb: a Bois de Boulogne-ban, a Tuileriákban vagy a Luxembourg-kertben? Esetleg itt mellettünk? A Park de Saint-Cloud-ban? Írtam volna arról a betegségről is, amely miatt már nyár végére barnára száradnak rajtuk a levelek, és arról is, hogy miért raknak rájuk folyadékkal teli kis műanyag vödröket.
Ezekről terveztem írni, de nem megy, mert május egyben Franciaországban a legborzalmasabb hónap is; tudniillik ekkor mást sem csinál az ember, csak adminisztrál. Így ahelyett, hogy szabadidőmben a gyönyörű tavaszban gyönyörködnék, én inkább adóbevallást készítek, és megpróbálom a gyereket beíratni a jövő tanévre tanfolyamokra és szakkörökre. Mivel az adóbevallás gyötrelmei minden országban hasonlóak, inkább csak a beiratkozás kínjainak francia változatát mutatnám be...
...a gesztenyevirágzás helyett
A francia általános iskolában, ahova a nagyobb lányom jár, nincs rajz- és zeneoktatás, és testnevelés sem nagyon. Szerdán viszont nincs tanítás. A szülők ilyenkor tudják a gyerekeiket járatni valamilyen sportra vagy művészeti oktatásra. Ha az embernek több dologban is tehetséges a gyereke, akkor már az is nagy fejtörést okoz, hogy akkor mire írassa be. Át kell gondolni a logisztikát, az árakat, az időpontokat: el tudja-e vinni a gyereket az egyik helyről a másikra úgy, hogy onnan ne késsen el.
Ha azt akarom, hogy a gyerekem a jövő tanévben szerdánként ne itthon üljön, akkor már most májusban be kell íratnom a helyi uszodába, teniszpályára, zeneiskolába, póniklubba, gimnasztikára, focira, karatéra, falmászásra, rajz- és drámakörre, vagy ahová akarom. Ha ezt elmulasztom, akkor év közben már nem fogom tudni beíratni sehova.
Ezért az egész hónap során figyelni kell, hogy melyik helyen mikor nyitják meg a regisztrációt. Amikor pedig megnyitják, sietni kell, mert gyorsan betelnek a helyek. Akkor is visszautasíthatnak, ha nem komplett dossziéval jelentkezünk. A dossziét azonban nem nehéz nem „complet-re” (magyarul hiányosra) csinálni, mert ahhoz, hogy egy egyszerű úszástanfolyamra jelentkezzünk már annyi papír kell, hogy azon sem csodálkoznék, ha ez a folyamat lenne a francia erdőpusztulásnak az egyik fő oka.
Úszunk a papírokban
Ahhoz, hogy a gyerekem szeptembertől a helyi uszodában részt vehessen az úszásoktatáson, ki kell töltenem egy jelentkezési űrlapot, amelyhez csatolni kell a sportorvosi igazolást, fénymásolatot a livret de famille-ról (családi-könyvről, ami nekünk nincs, ezért mi a házassági és a gyerek születési anyakönyvikivonatának másolatát csatoljuk), a lakcímet igazoló három hónapnál nem régebbi villanyszámlát, a múlt évi adóbevallás fénymásolatát, a szülők személyiigazolványának másolatát, illetve egy igazolást arról, hogy a gyerek hazamehet-e egyedül vagy sem. (De a kórushoz például kértek a gyerekről egy három hónapnál nem régebbi igazolványképet is, az allergiáit felsoroló orvosi lapot és az oltási könyvének másolatát is.) Természetesen minden jelentkezési lap mellé oda kell tenni a tanfolyam árát fedező csekket vagy az online befizetést igazoló dokumentumot is.
Az egyetlen jó dolog, amit a járványnak köszönhetnek a Franciaországban élő családok, hogy az adminisztrációt a járvány kicsit közelebb hozta a 21. századhoz, mert egyes helyeken most már ezeket a dossziékat elfogadják emailben is. Egyes helyeken, de nem minden helyen. Viszont, ha emailben küldjük el a jelentkezést, akkor azt előre jelzik, hogy hiányos dosszié esetén nem fognak figyelmeztetni, hanem egyszerűen nem kapunk majd a nyáron értesítőt, s így fogjuk megtudni, hogy a gyereket nem vették fel. A legtöbb helyen azonban még mindig a régi menetrend szerint történik a beiratkozás: egy kijelölt napon, bizonyos időintervallumban, a helyszínen kell leadni a paksamétát.
Pár évvel ezelőtt hajnalban keltem, csak azért, hogy a megadott regisztrációs napon az elsők között állhassak sorba az uszoda előtt. De hiába értem oda korán, így is két órát vártam (és görcsöltem), hogy sorra kerülhessek (mert az előttem állók közül több francia családot is elküldtek azzal a felkiáltással, hogy: „dossier incomplet”!). Az elkullogó szülők aztán telefonos egyeztetések során később lehet mégis be tudták valahogy könyörögni a gyerekeiket az úszásoktatásra – feltéve, ha maradt még hely. Ha pedig nem, akkor abban az évben a gyerek lemaradt, kimaradt, átvitték más városba, beíratták magánoktatásba, vagy reménykedtek, hogy az iskolával majd eljárnak tanúszásra.
Apropó, sorban állás! Egy helyi zongoratanár egyszer azt mesélte, hogy Párizs egyes kerületeiben akkora a túljelentkezés a zeneiskolákba, hogy a regisztrációs napot megelőző éjjel, hálózsákkal vonulnak ki az eltökélt szülők csak azért, hogy sikerrel be tudják íratni a gyerekeiket a helyi önkormányzati „conservatoire"-ba.
Erre még nem vetemedtem, de az biztos, hogy májusonként, ahelyett, hogy élvezném a természetet, én mást sem csinálok, csak időpontokat lesek, dokumentumokat töltök le, nyomtatványokat töltök ki, aláírt igazolásokat fotózok le, kitöltendő űrlapokat nyomtatok ki, anyakönyvi kivonatokat fénymásolok, sportigazolást fénymásolok, oltáskönyvet fénymásolok és fénymásolok. És fénymásolok.
A férjemmel nem rég arra a megállapításra jutottunk, hogy mind a gall kakas (francia jelkép), mind Marianne (a köztársaságot és a forradalmat megtestesítő szimbolikus alak) félreállhatna, mert egyikük sem szimbolizálja olyan jól az országot, mint a fénymásológép, amelyet lassan akár bele is hímezhetnének a trikolór lobogó közepébe, mint nemzeti címert.
A fénymásolók itt – főleg májusban - állandó működésben vannak. Camille, francia énekesnő „La France” című dalában arról énekel, hogy „Kína a textiliparban, az USA az R n B zenében, Japán az autógyártásban remekel”. És Franciaország? Franciaország pedig a fénymásolatok készítésében. Az énekesnő a dal végén megemlíti, hogy a tudósok megmondták, hogy hamarosan kipusztulnak az erdők, s ő már bele is lát a franciák aggódó gondolataiba!
„Ha nincsenek fák, akkor nem lesz papír sem!” – énekli, majd hozzáteszi – De Franciaország előre felkészül majd, s kivágja majd az összes cseresznyefát, bükköst és tölgyest… S miközben minden „r” betűt úgy ropogtat, mintha Edith Piafot hallanánk, üvölti a dal refrénjét: „Franciaország, a fénymásolatok”.
Az a fák-nélküli Franciaország, amelyet az énekesnő lefest mégis egy dologban egyszerűbb lenne számomra: nem kellene lelkiismeret-furdalással küzdenem, ha májusban a szabadidőmet nem a gesztenyevirágzás csodálásával, hanem a fénymásolással töltöm. Mert a Camille-féle utópisztikus világban a gesztenyefákból valószínű nem maradna más, csak egy óriási papírhalmaz, amely végérvényesen megalapozná, hogy a párizsi májusok ne szóljanak másról, csak és kizárólag: a bürokráciáról.
