Stabil, elfogadó érzelmi hátteret és támogató kapcsolatot próbál adni gyermekotthonban élő, sokszor többszörösen traumatizált gyerekeknek a Gyermekhíd Alapítvány. A szervezet néhány állandó munkatárssal és több tucat önkéntessel igyekszik legalább részben pótolni a családi hátteret azoknak a gyerekeknek, akiknek nem jutott. A Szabad Európa podcastjában, a Szelfiben Joó Beatrisszel, a Gyermekhíd Alapítvány operatív igazgatójával beszélgettünk.
A Gyermekhíd Alapítvány több más szervezethez hasonlóan gyermekotthonban élő gyermekeknek segít. Miben különbözik az önök alapítványa a többitől?
Mi az érzelmi biztonság nyújtására helyezzük a hangsúlyt. Több kutatás is mutatja, hogy a magyar társadalom sokkal inkább tárgyiadomány-központú. Az emberek sokkal szívesebben adakoznak olyasmit, ami megfogható, ami látható, ami jól követhető. Ez nagyon szép dolog egyébként, hogy a magyar társadalom erre nyitott, erre is szükség van. Viszont a gyermekotthonban élő gyerekek nem annyira tárgyi dolgokban, anyagi javakban szenvednek hiányt, inkább az érzelmi biztonság terén.
Hogyan tudnak nekik ebben segíteni?
Amikor egy gyereket kiemelnek a családjából, általában azért történik, mert valamilyen formában elhanyagolást (bántalmazást, szexuális abúzust, munkanélküliséget, szenvedélybetegséget) tapasztal a gyermekvédelmi jelzőrendszer: a gyermekjóléti szolgálat, aztán a gyámügy.
Sajnos azt látjuk, hogy ezek a problémák sokszor össze is kapcsolódnak. Hiszen el tudjuk képzelni, hogy mit él át egy olyan gyermek, aki egy szenvedélybeteg szülőnél él, vagy ha a szülő elhanyagolja. A szülő az az elsődleges gondozó, akin keresztül találkozunk a világ minden ingerével. Ha azt tapasztalja a gyermek, hogy ez a szülő, aki felé ő feltétlen bizalommal és szeretettel van, bántja őt, az annyira elviselhetetlen gyerekként, hogy inkább megpróbálja nem elfogadni (tudomásul venni), hogy a szülő bántó vagy elhanyagoló. Inkább elkezdi saját magát hibáztatni.
Ilyen helyzetben, lelkiállapotban találjuk meg azt a gyereket, akinek az életébe aztán a rendszer beleszól. Maga a kiemelési procedúra is nagyon traumatikus. Hiszen olyan emberek kezdenek el sürögni-forogni a gyerek körül, akiket nem ismer. Elmozdítják abból a közegből, amit eddig egyedüliként ismert, ezért ezzel azonosította a biztonság fogalmát. Torzul, hogy mit gondolt vagy mit tapasztalt a biztonságérzet fogalmával kapcsolatban.
A kiemelés során általában bekerül egy átmeneti gyermekotthonba. A törvény szerint itt egy hónapnál tovább nem maradhatna, de annyira el tudnak húzódni az elhelyezési tárgyalások, mire minden előzményt megismernek, minden dokumentumot átnéznek a szakemberek, meg kihallgatják a szülőt és sok esetben a gyermeket is, ha már 12 év feletti, hogy nagyon sokszor akár fél évig is átmeneti otthonban marad egy-egy gyermek.
Miben különbözik egy ilyen átmeneti otthon egy átlagos gyermekotthontól?
Az átmeneti otthon – mint az elnevezés is jelzi – átmeneti időszakra szól. Itt addig tartózkodik a gyermek, amíg el nem dől, hogy mi lesz a végleges gondozási helye. Nagyon ritka esetekben előfordul, hogy visszakerül a családjához „hazagondozásra”. Többnyire nevelőszülőkhöz vagy gyermekotthonba kerül.
A feltételek milyenek egy átmeneti otthonban?
Mint minden más gyermekotthonban. Nevelők foglalkoznak a gyerekekkel, ugyanúgy járnak be onnan iskolába. Annyi a különbség, hogy csak addig tartózkodnak ott, amíg el nem dől, hova kerülnek. Mi gyermekotthonokkal foglalkozunk. Sokszor előfordul az is, hogy egy gyermek, aki bekerül a gyermekotthonba, utána nevelőszülőkhöz kerül. Sajnos nemritkán az is megtörténik, hogy a nevelőszülőktől ismét visszakerül a gyermekotthonba.
Ha egyszer az alapítványunk belép egy gyermek életébe, akkor követi az útját, ameddig csak lehet. Mi kifejezetten a gyermekotthonokra fókuszálunk, csak abban az esetben foglalkozunk nevelőszülőkhöz elkerült gyerekekkel, ha gyermekotthonból kerülnek nevelőszülőkhöz.
A mi partnereink lakásotthonok. Ezek csak annyiban különböznek a gyermekotthonoktól, hogy 12 gyermek lakik bennük, míg egy gyermekotthonban többen. A lakásotthon egy családi ház. Azt tapasztaltuk az elmúlt években, hogy ezek könnyebben tudják integrálni a gyermekeket családiasabb, bensőségesebb jellegük miatt. Kevesebb a nevelői fluktuáció is. Nem ritka, hogy a 12 főből mondjuk hárman-négyen testvérek. Ezekben a kisebb intézményekben könnyebben tudjuk bevonni a gyerekeket, és sokkal összetartóbb a csoport.
Hány gyermek él átmeneti vagy gyermekotthonban Magyarországon?
Összesen azok, akik nevelőszülőkhöz kerülnek, Magyarországon közel 25 ezer gyermek él gyermekvédelmi szakellátásban. Meg vagyunk róla győződve, hogy a szám ennél magasabb lenne. Nem mindenki kerül be a gyermekvédelmi szakellátói rendszerbe, mert nincs annyira rálátása a jelzőrendszernek arra, hogy minden gyermeket kiemeljen. Ez az, ami a legszomorúbb, hogy a családon belüli erőszak gyakori, és nagyon magas a látencia ebben, ez társadalmi probléma.
Az önök alapítványa állandó munkatársakkal és önkéntesekkel működik. Hány gyereknek tudnak egy évben segíteni?
Száz főben húztuk meg a határt, mert kénytelenek voltunk. Ez azt jelenti, hogy az önkéntesközösségünk is száz fő, és az elért, támogatott gyermekek száma is száz. Célunk, hogy végigkísérjük őket a felnőtté válásukig és utána is. Most tartunk ott, hogy a legidősebb gyerekeink 17-18 évesek. Számukra egy külön utógondozói mentorprogramot dolgozunk ki, mert a mentorkapcsolatok nem szakadnak meg, inkább átalakulnak egy másfajta, támogatói kapcsolattá.
Ezek a gyerekek nagyon komplex traumákat élnek át a vér szerinti családjukban, a kiemelés és a gyermekotthonba kerülés során. Ezek mind olyan nehézségeket, sérelmeket okoznak a gyerekek számára, amik miatt elsősorban azt élik meg, hogy nincs beleszólásuk a saját életükbe, mert nem ők döntik el, mi lesz velük, hova kerülnek. Ennek pedig az a következménye, hogy mintha fel is adnák, mondván, „én nem csinálok semmit magamért, mert úgysem dönthetek, úgysem választhatok, úgysem rajtam múlik”. Ez az attitűd szépen beleszövi magát a tanulás világába, ez lesz a hozzáállásuk az iskolában is, hiszen „úgysem rajtuk múlik”. Ez egyébként is jellemző a fejlődésben lévő gyermekekre, elsősorban nem azért tanulnak, mert ötösöket akarnak hazavinni, hanem mert a szülők motiválják őket.
Hogyan tudnak biztosabb érzelmi hátteret adni ezeket a gyerekeknek?
Egy mentorprogramot működtetünk, aminek az a lényege, hogy minden gyermek mellé jusson egy felnőtt, aki csak vele foglalkozik. Ezt egy nagynéni-, nagybácsiszerű kapcsolódásként kell elképzelni. Az önkénteseink, akik jelentkeznek erre a szép feladatra, egy elég bonyolult folyamaton mennek végig, mert meg kell szűrnünk, hogy kik lesznek azok, akik a gyerekekkel foglalkoznak. Önmagában véve az nem elég, hogy van egy jó szándékú felnőtt, megfelelő segítővé is kell válni.
A hozzánk jelentkezők először egy pszichológiai tesztet töltenek ki. Ha ez alapján megfelelnek, akkor egy személyes beszélgetésre kerül sor, majd szituációs gyakorlatokon vesznek részt. Ha felvételt nyer hozzánk egy önkéntes, azt követően is képzésekben meg szupervízióban részesül. Ha felveszünk egy új önkéntescsoportot, egy új lakásotthonba integráljuk őket. Az önkéntesek először csoportosan járnak ki a gyerekekhez, heti rendszerességgel. Nem válik rögtön mentorrá valaki. A gyerekeket is felkészítjük, hogy kik lesznek azok, akik majd rendszeresen látogatni fogják őket.
Első körben ismerkedő, bemelegítő játékokat visznek, azt követően pedig inkább fejlesztő célú programokat, foglalkozásokat tartanak. De mindegyik foglalkozásnak vagy beszélgetésnek az a célja, hogy a gyermek megérezze, hogy itt most egy olyan közösség, csoport van, akikben bízhat. Bizalomerősítő, érzelmiintelligencia-fejlesztő játékokat szoktunk vinni. Stabilitást igyekszünk nyújtani számukra érzelmi kapcsolódáson keresztül. Az ismerkedési szakasz hat–tíz hónapig zajlik, és közben már látjuk, hogyan alakulnak ki a mentor-gyermek párosok. Később leülünk és megbeszéljük külön az önkéntesekkel és a gyerekekkel. Általában ebben egyetértés szokott lenni. Ha egy gyermek, aki rengeteg bizalmi sérülést szenvedett el a családjában, a szakemberekben, most biztonsággal tudja megélni, hogy újra kötődik, az nagyon nagy lépés. A kapcsolódási sérülések kapcsolatokban tudnak gyógyulni: mi tulajdonképpen ezt nyújtjuk a gyerekeknek.
A csoportos látogatási időszak után, amikor egyenként járnak a mentorok a lakásotthonba a gyerekekhez, továbbra is heti rendszerességgel mennek? Mennyi időt töltenek ott, hogyan zajlik egy ilyen találkozás?
Minden önkéntescsoportnak van egy önkénteskoordinátora, aki az alapítvány, illetve a lakásotthon között kommunikál. Ő az, aki a szervezési, kommunikációs munkákat segíti. Ő az, aki ebben az első szakaszban is megsegíti azt, hogy a mentor és a mentorált gyermek találkozásai gördülékenyen tudjanak alakulni. Ezt követően már maga a mentor egyeztet a lakásotthonok szakmai vezetőjével vagy csoportvezető nevelőjével. Ha a gyermek már nagyobb, akkor magával a gyermekkel is. A 14 év feletti gyermek már szabadon kijöhet, este 6-ra kell visszaérnie.
Sokan azt gondolják, hogy ezek a találkozások a tanulásról szólnak, vagy hogy valamilyen szakma felé tereljük a gyerekeket. Pedig az csak a másodlagos cél. A legfontosabb az, hogy a gyermek bizalmasaként tudjon tekinteni a mentorára, referenciaszemélyként, akihez bármikor fordulhat. Akkor is, ha egyest kap, akkor is, ha egyébként elege van az egész világból, vagy ha épp nagyon motiválatlan és nagyon rosszul teljesít az iskolában. Ezeknek a mentorkapcsolatoknak nem feltétele a szorgalom vagy a jó magaviselet. Inkább az, hogy a gyermek együttműködő legyen a kapcsolatban, a heti találkozásokban.
Mi nem élünk a gyerekekkel, nem vállalunk nevelői feladatokat. Talán a szülők is tapasztalják, hogy időnként, amikor fegyelmező szerepben is fel kell lépniük, ahogy a lakásotthoni nevelőnek is, nem feltétlenül tudják a bizalmi szerepet is betölteni. Mi pedig ezt a szerepet töltjük be, de nyilván mi is fegyelmezünk. A mentorkapcsolatoknak, a találkozásoknak van egy keretük. Ha azt megszegik, vannak következményei. De nem mi indítjuk el őket az iskolába, nem mi alakítjuk a napi rutinjukat, hanem a nevelők. Ezért előfordul, hogy a nevelői, fegyelmező szerep miatt a gyerekek nem a nevelőhöz fordulnak, ha valamilyen súlyosabb problémájuk van, hanem a mentorokhoz.
Tavaly nyárra dolgoztuk ki a gyermekvédelmi irányelveinket a Hintalovon Alapítvány segítségével. Ebben szerepel az is, hogy minden esetben, amikor a mentor tudomására jut olyan információ, amit tudnia kellene a nevelőnek vagy akár szakmai vezetőnek vagy akár az intézmény fenntartójának, akkor megvan a módja, hogy a mentor hogyan jelzi ezt. Sokszor volt már olyan helyzet például, hogy a gyermek elmondta, hogy amikor hétvégén hazament a családjához látogatásra, megverték. Ezt nem merte elmondani a nevelőjének, csak a mentorának, így közbe tudtunk lépni.
Ilyen esetben miért nem meri elmondani a gyerek a nevelőnek, hogy megverték? Talán attól fél, hogy nem engedik haza többet ?
Pontosan emiatt a fegyelmező szerep miatt tart attól, hogy esetleg nem fogják elengedni, ha a szülő valami rosszat csinált. Érzi az igényét, hogy jó lenne beszélni róla, de nem mer szólni. Ilyenkor tudja, hogy fordulhat a mentorához, mert a mentora nem tudja eltiltani a szülőtől, de lehet, hogy tudni fogja, mi ilyenkor a teendő.
A mentortalálkozók milyen keretek között és hol zajlanak? A lakóotthonban vagy inkább külső helyszínen?
A mentor az első szakaszban (körülbelül egy év) csakis a gyermekotthon keretei között találkozhat a gyerekkel. Ez azért is van, hogy az alapítványunk szakmai csapata is rálásson a mentor működésére. Ez tulajdonképpen olyan, mint egy mentor-próbaidőszak. Ha a képzéseken és a támogató szupervíziós csoportban is részt vesz az önkéntes, és jól alakul a bizalmi mélyülés a gyerek és az önkéntes között, akkor válik komplex mentorrá. Ha komplex mentorrá válik valaki, akkor már a gyermek korától függ, hogy hol találkozhatnak. 12 év alatt csak a gyermekotthon (lakásotthon) keretei között, 12 év felett nevelői engedéllyel már találkozhatnak a gyermekotthon falain kívül is.
Ez az esetek többségében valamilyen élményprogramot jelent. Ilyenkor a komplex mentor például kiállításra vagy moziba viszi a gyereket, vagy valamilyen más, külsős programra, akár sétálni a Margit-szigeten. Mindig azon van a hangsúly, hogy a kapcsolódást elősegítő programok legyenek. Az alapítványnál mi havi tízezer forinttal támogatjuk ezeket az élményprogramokat, igaz, most sajnos erre épp nincs keretünk. Ha az önkéntes saját zsebből szeretne beszállni ebbe, a költés mindennel együtt maximum 15 ezer forint lehet. Ez nem túl sok, de ennyiből már lehet élményprogramokat szervezni. Ha valamilyen fejlesztőfüzet kell, vagy valamilyen fejlesztő foglalkozás, akkor azt igyekszünk egyéb forrásból megvalósítani.
Említette, hogy nincs most keret több dologra. Mi az oka? Milyen forrásokból működnek?
Főként állami pályázatokból tudjuk fenntartani magunkat, és jönnek céges támogatások, magánadományok. Az elmúlt egy-másfél évben minden civil szervezet így járt: befagyasztották a pályázati források kifizetéseit. A nyertes kiértesítő ellenére sok szervezethez nem érkezett meg a támogatási összeg.
Kik jelentkeznek mentornak?
Különböző hátterű emberek, többnyire húsz és negyven év közötti fiatal felnőttek jelentkeznek hozzánk önkéntesnek. Minden felhívásunk nagyon nyíltan kommunikálja, hogy olyan embereket várunk, akik hosszú távon el tudnak köteleződni a gyermekcsoport, illetve később egy gyermek mellett. Általában túljelentkezés szokott lenni.
Hány önkéntesük van?
Jelenleg hatvan önkéntesünk van. Az ő felmérésüket, kísérésüket, szakmai fejlesztésüket szakemberek tudják biztosítani, ennek pedig van egy költsége. Ezenfelül van egy alap működési költsége is az alapítványnak, és az élményprogramok is pénzbe kerülnek. Az alapítvány éves költségvetése 40-45 millió forint. Ez az, amire nekünk éves szinten szükségünk van ahhoz, hogy száz gyermek (most hatvan fő) támogatását és ugyanennyi önkéntes folyamatos képzését biztosítani tudjuk.
Ezt lehet bővíteni, nagyon szeretjük például a pszichoedukációt, a társadalmi kampányokat, szükség van kommunikációra, marketingre. Ezek nyilván nem feltétlenül szükségesek ahhoz, hogy a gyermekek mentorálását biztosíthassuk, de az is fontos szakmai cél, hogy edukatív, érzékenyítő kampányokat és előadásokat tudjunk tartani. Ezeknek is van költségük.
Hányan dolgoznak a szervezetnél?
Legalább nyolc-tíz fő: a szakmai vezető kolléganőm, én, van egy önkénteskoordinátorunk és egy kommunikációs munkatársunk. Minden egyes önkéntescsoportnak is van önkénteskoordinátora, és van pénzügyi vezetőnk, aki a könyvelést meg a pályázatok anyagi elszámolását végzi. Amikor a forrásaink engedik, különböző szakemberekkel még megtámogatjuk az operatív csapat működését.
Mióta nem jönnek a pályázati pénzek?
Egy éve. Ezért is döntöttünk úgy, hogy húzunk egy határt, aminél több gyerekkel nem tudunk foglalkozni. A gyermekek támogatását ugyanis nem lehet kockáztatni. Mi nem növekedhetünk úgy, hogy nem látjuk legalább öt évre előre stabilan az anyagi helyzetünket. Létrehoztunk egy vállalkozást, egy pszichológiai központot, hogy önfenntartóvá tudjunk válni. A szakmai vezetőnk pszichológus, ez az ő javaslata volt, hogy induljunk el ezen a piacon, mert látja, hogy erre van igény, van szükséglet, van kereslet. Most ezt építjük, az a cél, hogy fellendítsük a pszichológiai központot oly módon, hogy az abból származó profit elérje legalább a 45 millió forintot, ami minimum kell ahhoz, hogy éves szinten biztosítani tudjuk száz gyermek állandó mentorálását.
Az elmúlt évet hogyan oldották meg?
Most év végéig biztosítva van a működésünk. Válságterveket dolgoztunk ki, megbeszéltük a kollégáinkkal, hogy év végéig tudjuk őket alkalmazni. Az önkénteskoordinátorok nagyon minimális, jelképes díjat kapnak a heti öt–nyolc óra munkáért, amit végeznek. Vállalták, hogy akár térítésmentesen is elvégzik a munkájuk mellett. Ilyenkor a szervezetek válságterveket szoktak kidolgozni. Különböző pilotprogramjaink voltak, amiket sajnos el kellett engednünk, meg a kommunikációs, edukációs kampányainkat is el kell engednünk.
Milyen pilotprogramjaik voltak ?
Például a karrierguide-program, amit nagyon szerettek szakmai körökben. Ez egy, a tanulás és a munka világába beszoktató, integráló program. Célja, hogy elsősorban a gyerekek hozzáállását változtassuk meg. Van egy negatív hozzáállás a gyerekekben: „Én úgysem tudom alakítani a saját sorsomat, én úgysem tudok beleszólni, akkor minek tanuljak? Meg egyébként is mi lesz belőlem? Honnan tudjam, mi lesz belőlem?” Mivel ez sok esetben párosul viselkedészavarokkal vagy magatartásbeli nehézségekkel, az iskola is rányomja a bélyeget ezekre a gyerekekre, hogy rosszak, „rosszul viselkedsz, rosszul tanulsz”. Egy traumatizálódott gyereknél, akinek még fejlődésben van a szervezete és a személyisége, ez be fog épülni az énképébe. Ha azt mondják neki, hogy rossz vagy, előbb-utóbb elhiszi magáról, hogy tényleg az, és e szerint fog viselkedni. Mi először ezt alakítjuk át, és feltérképezzük, hogy miben jó. A karrierguide-programban önismeretei tréninget biztosítunk számukra.
Ezt követően munkaerőpiaci tréningen vesznek részt a gyerekek, szintén korcsoportonként. Közben felmérjük, hogy melyik gyereknek mi az érdeklődési köre. A mentorok pedig abban kapnak segítséget, hogy segítőként tudjanak jól kommunikálni, amikor motiválni kell egy gyereket, vagy amikor negatív énképpel rendelkezik egy gyermek, vagy ha tanulási nehézségei vannak. A program harmadik (utolsó )szakaszában együttműködő cégek pályaorientációs napot biztosítanak a gyerekek számára, ahol különböző munkaterületeket ismerhetnek meg. Természetesen ezt is megelőzi egy képzési folyamat, a fogadó cég munkatársait felkészítjük, hogy tudják, milyen gyerekek jönnek, milyen viselkedésre számíthatnak. Ez egy nagyon komplex projekt, ha húszfős gyermekcsoportban gondolkodunk, akkor az éves költség legalább húszmillió forintba kerül. De nekünk maga a mentorprogram az elsődleges, a stabil kapcsolódások nem sérülhetnek.
