A kormányzati kommunikáció szerint Magyarország 2010 óta jobban teljesít. Eközben az Eurostat legújabb kiadványa szerint 2021-ben Magyarországon volt a második legalacsonyabb az átlagbér az egész Európai Unióban. Decemberben pedig Magyarországon volt a legnagyobb az infláció, éves alapon 25 százalék, ezzel is Európa-bajnokok lettünk. Bod Péter Ákossal, az első szabadon választott kormány miniszterével, volt jegybankelnökkel és egyetemi professzorral arról beszélgettünk, hogy jó sáfárkodtunk-e az uniós támogatásokkal, amit azért kaptunk, hogy felzárkózzunk az EU gazdagabb országaihoz. A cikk, a korábbi podcast leírt, szerkesztett változata.
Gondolta volna a 90-es évek elején, amikor az Antall-kormány aláírta az uniós csatlakozási kérelmünket, hogy 2023-ra ennyire elhúznak mellettünk, a velünk együtt csatlakozó volt szocialista országok?
Nem gondoltam volna nyilván, hiszen a magyar indulás nem volt rossz. Tulajdonképpen Csehszlovákiával együtt voltunk az első helyen. Lengyelország erősen lemaradva szerkezeti okok miatt, a volt Jugoszláviáról lehetett tudni, hogy Szlovénia és Horvátország jobban fog teljesíteni.
Azt gondoltam, hogy a magyar fejlődés két évtized alatt besimul abba, ahol volt a Monarchia idején. Most eltelt három évtized és valóban különös, hogy mind a bér, mind a medián rendelkezésre álló jövedelem esetében sem állunk jól. A tizenegy rendszerváltó ország közül a 9. és 10. helyen szerepelünk. Sok statisztika esetében azt látni, hogy nem az első harmadban, hanem az utolsó harmadban vagyunk.
Magyarország jól indult, a V4-ek voltak a mi versenytársaink. Most viszont már csak Bulgáriával és Romániával versenyzünk. Mi ennek az oka?
Adam Smith könyvének, „A nemzetek jóléte” megjelenése óta folyik a közgazdaságtanban egy vita, hogy mi a jólét. Ehhez alapvetően ember, tőke és intézmények kellenek. Ami a tőkét illeti, azzal különösebb gond nincsen, hiszen a magyar gazdaság tőkebefogadó képessége már 90-ben is elég jó volt. Említeném az Audit, amely Magdeburg helyett választotta Győrt 1993-ban. De már előtte itt volt a Suzuki, és az Opel is. Egyébként most itt vannak, működnek, és az ő visszaforgatott profitjuk hajtja a magyar FDI-t, azaz a működő tőkeállományt.
A Magyarországon megtelepedett multik nem viszik ki a profit nagy részét, hanem újrabefektetik. A kisebb része az, ami friss tőke és ez mostanság nagyon speciális irányokból érkezik. Csupán néhány országból és néhány iparágból. Ez a néhány ország alapvetően most Korea, Kína. A néhány iparág pedig az autógumi- és akkumulátorgyártás.
Ezek a beruházások megtolják az exportot és a GDP-t, amennyiben egy gyárban 6-8 ezer ember összeszerel, az ő bérük növeli a nemzeti jövedelmet. Ha adót fizet ez a vállalkozás, az az államon keresztül növeli a nemzeti jövedelmet, de nem feltétlenül javul a nemzeti jövedelem, az egyének helyzete.
Az uniós pénzeknek a nagy része 2010 után jött be, a Fidesznek volt egy erős kétharmados felhatalmazása a kormányzásra. Volt egy történelmi lehetőség az Orbán-kormánynak, hogy olyan reformokat hajtson végre a gazdaságban, oktatásban, egészségügyben, ami társadalmilag fontos. Ilyen szempontból elvesztegetett idő az elmúlt 12 év?
A 2010 előtti két évtizedben, a rendszerváltozás első két évtizedében, rengeteg külföldi működő tőke érkezett az országba. A kérdés az volt, hogy feljebb tud-e lépni? Lesz-e az összeszerelésből kutatás-fejlesztés? Ez csak részben valósult meg. A győri kollégák például, nem csupán összeszerelnek, ott már a műszaki tartalom is megnőtt. Csak kellett hozzá 20 év, a modernizáció lassú folyamat. Itt feljebb kell mászni ezen a létrán. Úgy látom, hogy az észteknek, a szlovéneknek és a lengyelek ez sikerült: jött a pénz a szolgáltatásba is.
Magyarország sem maradt le, hiszen a Shared Service Centerek (szolgáltatóközpontok) 80-90 ezer embert foglalkoztatnak. Ezek nem telefonos kisasszonyok, hanem többségben jól képzett jogászok, közgazdászok, IT szakemberek, akik üzleti szolgáltatást nyújtanak a világ számára. A magyar gazdaság azért modernizálódott.
Az uniós pénzeket elköltöttük úgy, ahogy elköltöttük. Alapvetően először bement az infrastruktúrába, betonba öntötték, az is kellett. Az ember lát olyan autópályát, ahol nem nagyon megy rajta autó. Azt a pénzt lehetett volna ügyesebben is elkölteni. Az Orbán-kormány azzal indult és azóta sem adta ezt fel, hogy nem kell ez a pénzügyi kultúra, ez túl van futtatva, hanem vissza kell térni az iparhoz. Magyarország esetében nem az a probléma, hogy nincs elég iparunk, hanem, hogy bőven is van. Nem akarom megsérteni az akkumulátorgyártó nagyhatalmakat, de jobb lenne magasabb műszaki technológia, mérnöki tudás, formatervezés, és dizájn is itt valósulna meg, Magyarországon.
Arra gondol, hogy magasabb hozzáadott értékű termelést kellene az országba csábítani?
Igen, amelyhez mérnök kell, nem kilencezer összeszerelő munkás. A debreceni akkumulátorgyárba hatezer munkást külföldről kell majd behozni. Németországban sem találnak már könnyen ilyen munkakörre embereket. Magyarországon se lesz könnyű toborozni. Igaz, hogy a termelés beindulása után a gyár teljesítménye növeli a magyar gazdaságot, de az én három évtizeddel ezelőtti vágyaimhoz képest, rossz az irány.
A 90-es években minden gyár jól jött, mert nagy volt a munkanélküliség, felszívta a munkavállalókat. Most viszont már évek óta munkaerő problémákkal küszködünk.
A demográfia sajnálatos módon ellenünk dolgozik. Akkor még 10 milliós Magyarországban gondolkoztunk, ma már 9 millióan lehetünk. A kilencvenes évek elején egymillió ember vesztette el állását, a munkanélküliség nehezen ment vissza a mostani negyedmilliós szintre. Ez is sok. Az is gond, hogy őket még ez a technológia sem nagyon fogja tudni alkalmazni. De nem az alacsony hozzáadott értékű termelésben dolgozók hajtják a fogyasztást, termelik a nemzeti jövedelmet, hanem az, ha jól fizető munkahelyekből van több.
Aztán az a munkavállaló, aki jól keres, az igénybe tud venni olyan szolgáltatásokat, amelyek újabb munkahelyet teremtenek másnak. Tehát egy jól kereső mérnök a gyerekét zongoraórára járatja, és a másikat lovagoltatja. Akkor a lovas tanya is működik, a zongoratanár is megvan és a hétvégi családi ebéd is. Most nem akarok ilyen idillt iderajzolni, de ez volt a remény és úgy látom, ez nem következik be. A magyar gazdaság átalakult, de a minősége nem tartott lépést.
Eközben azért azt lehet látni, hogy Csehország, Szlovénia és Észtország utolérte az olasz, portugál, görög, spanyol szintet. Tehát a keleti peremvidék és a déli periféria közötti történelmi időszakban kinyílt olló visszazárult. Ha egy gazdaságtörténész ezt megírja, akkor az egészről nem lesz rossz véleménye. Sajnos a magyar fejezett kritikusabb lesz.
A kelet-európai országokban, jobban sáfárkodtak az uniós támogatásokkal, pedig nekik nem volt kétharmados kormányuk, sőt náluk elég sok választás volt, elég sok kormány jött és ment az elmúlt egy évtizedben. Magyarországon most már negyedik ciklusát kezdi meg ugyanaz a kormány, ismét egy kétharmados felhatalmazással. Ez most inkább hátrány?
A tőke alapvetően a stabilitást szereti. Ugyanakkor, ha nincsen választási lehetőég, vagy ez nem elég hihető, és valóban a kimenő kormány egyben a visszajövő kormány is, akkor nincsenek meg azok az ellenőrző mechanizmusok, amelyek rászorítják a döntéshozót, hogy el tudjon számolni minden döntésével. És ragaszkodjon a játékszabályokhoz, mely a szabályok őt is majd védik, amikor nincsen hivatalban. Az ellenzék mindig számon szokta kérni a szabályokat, amikor kint van.
Amikor valaki hatalomba kerül, akkor úgy gondolja, hogy ő felhatalmazást kapott arra a néptől, hogy a maga szájíze szerint kormányozzon. Ez nem igaz. Tudjuk. Ebből az következik a mi esetünkben, hogy minden kimutatható és elég megbízható felmérés szerint a kormányzati képesség (state capacity), ez Magyarország esetében nem nagyon jó. Nem segít a kormányzat minőségén például az, hogy az államapparátus politizálódik.
Miniszterek jönnek, miniszterek mennek, de a főosztályvezető, aki ért a dolgokhoz, az mindig maradt. Ma már nem ez van: a politikai hatalomhoz igyekszik alkalmazkodni, lojálissá válni. Akkor a politikai szempontok felerősödnek, a szakmaiak visszaszorulnak. A sajtótól már nem nagyon kell félni, az ellenzék nem számít. Ez az egyenes út a szakmai standardoknak a csökkenéséhez.
Lehet-e akkor gazdálkodni, ha sérül a jogbiztonság? A válasz az, hogy lehet, rémes viszonyok között is lehet üzletelni. Csak, hogy ha egy országról az a hír, hogy banánköztársaság, hogy baksist kell fizetni, akkor azt beszámítják: a belépő tőke megtérülési igénye nagyobb, mert bizonytalanabbak a körülmények. Akkor nem a svéd profitrátát várja el egy befektető, hanem a kétszeresét.
Kétségtelen, hogy a Magyarországon működő cégeknek a profitrátája valószínűleg nagyobb, mint lenne, ha egy normálisan működő ország lenne, ahol erős a verseny. A verseny vissza van szorítva, ha nincs verseny, az bizony az árak növekedését hozza. Ezt tanítjuk az iskolában.
