Amikor Oroszország február 24-én megkezdte masszív invázióját Ukrajna ellen, Mirnohrad lakói tudták, mit kell tenniük: ásni kezdtek.
A kisváros, amely a kelet-ukrajnai orosz erők tüzérségi lővonalán belül helyezkedik el, 2014-ben hat hónapig volt víz nélkül, miután kitört a háború a Donbász néven ismert régióban a kormány és az Oroszország által támogatott szakadárok között.
Denisz Tomaz, a városi beruházási és innovációs osztály vezetője szerint a lakosok néhány téli hetet dideregve töltöttek, miután 2015 elején a harcok megrongálták a kazánokat ellátó vízvezetékrendszert.
Azóta a város készenléti terveket készít, többek között azon dolgozik, hogy a megszűnt szénbányákból szivárgó talajvizet ivóvízzé alakítsa.
„Megértettük, hogy ez újra megtörténhet” – mondta Tomaz telefonon Mirnohradból. A kormány kutakat fúr városszerte, és még a lakosoknak is segít saját kutat ásni.
Míg Mirnohrad eddig elkerülte a jelentős károkat, sok más frontváros nem ilyen szerencsés.
ENSZ-figyelmeztetés: járványok törhetnek ki
Az ENSZ júliusi jelentése szerint a vízügyi infrastruktúrát érő támadások és az otthonukból elmenekült lakosok mozgása miatt Ukrajnában 13 millió ember szorul vízzel, higiéniával és csatornázással kapcsolatos segítségre.
Az ENSZ szerint a tiszta ivóvízhez való hozzáférés nélküli területeken kolera, hepatitis, rüh és más potenciálisan halálos járványok törhetnek ki.
A gyermekek különösen veszélyeztetettek. Az UNICEF 2019-es jelentése szerint a szennyezett víz és az egészségtelen életkörülmények több mint hússzor gyakrabban ölnek gyerekeket, mint az erőszak a hosszan tartó konfliktust átélő országokban.
Mariupolban még mindig súlyos a vízhelyzet
Ukrajnának a vízzel kapcsolatos problémái az orosz ellenőrzés alatt álló Mariupolban, az Azovi-tenger partján, a Donbászban, valamint a nyugatabbra fekvő, továbbra is ukrán kézben lévő Mikolajivban a legsúlyosabbak.
Oroszország támadása a korábban 430 ezer lakosú Mariupol ellen az invázió első napján kezdődött. Március 2-ra a támadás tönkretette az ivóvízellátás főcsatornáját és a segédvízellátást. A három hónapig tartó, őrlő ostrom körülményei között a város mind a 22 szivattyúja tönkrement – állítja a helyi ukrán önkormányzat.
A Human Rights Watch szerint a lakosok kénytelenek voltak esővizet inni és eltörni a fűtéscsöveket, hogy a kézmosáshoz szükséges vízhez jussanak.
Úgy tűnik, Oroszország a város május közepi megszállását követően alig tett valamit a biztonságos vízhez való hozzáférés helyreállítása érdekében, így a fennmaradó százezer lakost a vízzel terjedő betegségek veszélyének teszi ki.
Július elején az otthonoknak mindössze öt százaléka volt csatlakoztatva a vízforrásokhoz egy közösségimédia-csatorna szerint, amelyet Petro Andrjuscsenko, Mariupol menekülésre kényszerült polgármesterének tanácsadója működtet.
Még ez a víz is túl veszélyes lehet a használatra. Július 18-án az elemzések kimutatták, hogy a város vizében veszélyes mértékben volt jelen egy baktérium, amely a fekáliával hozható összefüggésbe – derült ki a Mariupolt elhagyó ukrán városvezetés tisztviselőinek jelentéséből.
A várost különösen fenyegeti a kolerajárvány kitörésének veszélye, mivel már azelőtt is volt ilyen, hogy 2014-ben kitörtek a harcok Ukrajna és az oroszok által támogatott szakadárok között. Júniusban az Egészségügyi Világszervezet figyelmeztetett egy lehetséges kolerajárványra, és közölte, hogy készleteket halmoztak fel a város megsegítésére.
Van, ahol működik a szolgáltatás, de ihatatlan a víz
Mikolajiv, a Fekete-tengerbe ömlő Déli-Bug folyó mentén fekvő, az oroszok által ellenőrzött Herszontól nyugatra elterülő kikötőváros teljesen elvesztette a vízellátását, amikor az orosz erők április közepén megrongálták a Dnyipro–Mikolajiv-vízvezetéket. A város azóta helyreállította az ellátást, de a vezetékeken keresztül folyó víz sótartalma miatt emberi fogyasztásra alkalmatlan – mondta Olekszij Burak, a Water Mission, egy amerikai székhelyű civil szervezet létesítményvezetője.
A város kutakat ásott, de az ivóvíz felkutatása még mindig problémát jelent. Burak csoportja a kórházakra összpontosít, ahol a tiszta víz élet-halál kérdése lehet. „Az emberek dialízisre szorulnak” – mondta. Ahhoz, hogy fogyasztani tudják, a víznek „majdnem desztilláltnak kell lennie”.
A helyzet talán a Donbászban a legveszélyesebb, ahol a februári invázió óta, de különösen az elmúlt hónapokban nagyon heves harcok dúltak. A donyecki és luhanszki terület vízellátásának nagy része a Sziverszkij Donyec-Donbász-csatornából származik, amely 133 kilométer hosszan halad át mind az ukrán, mind az oroszok által ellenőrzött területen.
Az UNICEF szerint a lövések által okozott kijavítatlan károk miatt néhány falu 2014 óta vezetékes víz nélkül él.
A Donbász egy sor ökológiai problémával is küzd, beleértve a talajvíz bányavizek miatti szennyezését, sőt az 1979-es szovjet föld alatti atomkísérletből származó radioaktív szennyezést is – olvasható az Eurasia Daily Monitor jelentésében.
Sokba kerül az ivóvíz-infrastruktúra
Nem világos, honnan lesz pénz Ukrajna vízügyi infrastruktúrájának helyreállítására – ha egyáltalán lesz.
A vízhez való hozzáférés helyreállítása költséges, ráadásul egy olyan időszakban, amikor az ország már így is súlyos gazdasági nehézségekkel küzd. Egy ENSZ-jelentés szerint a vízügyi infrastruktúra helyreállításának teljes költsége az orosz invázió előtt közel 75 millió dollárra rúgott, és ennek több mint a fele a harcok sújtotta donyecki régióra esett.
A rövidebb távú sürgősségi intézkedések is költségesek lehetnek. Egyetlen vízszűrő rendszer akár hétezer euróba kerülhet, plusz a telepítési és egyéb költségek – mondta Mihajlo Amoszov, az Ecoaction környezetvédelmi civil szervezet munkatársa, aki segít a közösségeknek visszaszerezni a vízhez való hozzáférést.
A városoknak generátorokra is költeniük kell, mivel a háború okozta károk miatt a vízszűrő rendszerek működtetéséhez szükséges áram is kieshet – mondta a korábban idézett mirnohradi tisztviselő, Tomaz.
A helyi szervezetek menet közben tanulnak. Az Ecoaction például kapcsolatban áll más európai környezetvédelmi aktivistákkal, de nem kap támogatást olyan pénzesebb szervezetektől, mint az ENSZ.
Nem rendelkezik kiterjedt tapasztalattal abban sem, hogy olyan anyagi támogatást nyújtson, amelyre a városoknak és falvaknak most szükségük van. Korábbi munkájának nagy része elemzésekre és egyéb olyan projektekre összpontosított, amelyek nem jártak anyagi javak szállításával.
„Az intellektuális munka még mindig szuperfontos” – mondta Anna Daniljak, az Ecoaction szakértője –, de most fizikai ellátásra van szükség. „Ez olyan, mint a túlélő üzemmód.”
Azok a közösségek, amelyek már a februári invázió előtt is érintettek voltak, bizonyos szempontból talán a legjobban felkészültek.
Mirnohrad, a frontváros, ahol 2014-ben hat hónapig nem volt víz, már régóta dolgozott az újjáépítési erőfeszítéseken az USAID amerikai kormányzati segélyszervezettel és a GIZ német fejlesztési ügynökséggel. A város önkormányzata most az USAID-tól kér támogatást, hogy szűrőrendszereket vásárolhasson a kútjaihoz.
A város még úgy is folytatja a bányavíz ihatóvá tételének bonyolult folyamatát, hogy az orosz hadsereg továbbra is támad, és a frontvonal körülbelül egyórányi autóútra északkeletre húzódik.
„Nem hagyhatjuk el csak úgy a várost – mondta Tomaz. – Lesz, ami lesz. Hogy adhatnánk fel és hogy félhetnénk az orosz katonáktól?”
