Tamást eddig harminchat iskolába próbálták beíratni a szülei, de mindenhonnan elküldték a hatodik osztályos autista és figyelemzavaros fiút. Annak ellenére tették ezt, hogy édesanyja kizárólag olyan iskoláknál próbálkozott, amelyek deklaráltan fogadnak autizmussal élőket. Tamás története nem egyedi, sok szülő vív az állammal szélmalomharcot autista gyermeke alapvető jogáért, az oktatásért.
„Kimondható, hogy az ép értelmű, autizmussal élő gyermekeknek nincs oktatásuk. Mindenkinek meg kell oldania magának. Leginkább egyéni tanrendbe kényszeríti őket az intézmény, még hanem is teheti, minden eszközt felhasználnak arra, hogy egyéni munkarendbe menjen a gyerek” – mondja Tamás édesanyja.
A videóban csak három gyermek történetét ismerhetik meg abból a százezerből, akik ma Magyarországon sajátos nevelési igényű (sni-s) gyerekként a huszonöt-harminc fős osztálylétszám mellett nem kapnak szakszerű segítséget az állami iskolákban, és akiket a magániskolákban sem látnak szívesen.
2009-ben jelent meg egy lesújtó ombudsmani jelentés az autista gyermekek oktatási helyzetéről, amelyben többek között azt fogalmazta meg Szabó Máté, az állampolgári jogok akkori országgyűlési biztosa, hogy a mai oktatás nem képes megfelelni az autizmussal élő gyermekek különleges szükségleteinek, ehelyett megpróbálja bevonni őket a saját rendszerébe, a saját elvárásaihoz alakítani, és meg sem kísérli kielégíteni az autizmussal élők sajátos igényeit. Az ombudsman intézkedést kért az államtól, ami a mai napig nem történt meg.
Pedig a helyzet rossz minden résztvevőnek: az iskolának, amely – ha szándékában is áll segíteni autista diákjain – a szakemberhiány miatt nem tud gyógypedagógust alkalmazni; a szülőknek, akik számára állami segítség híján rendkívül nagy anyagi megterhelést jelent fizetős fejlesztésekre járatni a gyereket, főleg, ha még az egyéni munkarend (papíron ez lépett a magántanulói jogiszony helyébe) mellett döntenek, ami sokszor azzal jár, hogy egyiküknek otthon kell maradnia a gyerekkel, és magának kell tanítani, azaz fel kell adnia a karrierjét. Akik viszont a leginkább megisszák mindennek a levét, azok maguk az autista gyerekek, akikből előbb-utóbb felnőttek válnak, és akikből egyre több van.
„Amikor arról beszélünk, hogy mondjuk egy autista felnőtt miért olyan, amilyen, és megint elkezdjük őket hibáztatni, hogy biztos azért, mert autista, akkor azt kellene megértenünk, hogy a gyerekekből lesznek a felnőttek. Ezeket a gyerekeket a komplex és komoly igényeiknek a teljes ignorálásával nevelik és oktatják kisgyermek koruktól tizennyolc éves korukig olyan körülmények között, ahol rettenetesen érzik magukat, ahol nekik is fájnak a többiek, és egy idő után ők is elkezdenek fájni a többieknek. Vagy a szülő esetleg kimenekíti az iskolából, és otthon fogja oktatni, ahol végre nyugtuk van, de közben nem lesznek kortárs vagy megerősítő baráti kapcsolatai, amik pedig nekik is fontosak lennének. Annak az eredményei, amit a magyar oktatás ma elkövet az autista gyerekekkel, messzehatók felnőttkorban is” – mondta el a Szabad Európának korábban Petri Gábor, aki több mint húszéves tapasztalattal rendelkezik a témában.
„A neurodiverzitás egy eltérő állapot. Nem sérült, hanem más. Tehát más a figyelemspektruma, esetleg rövidebb ideig tud figyelni egyszerre, mint egy neurotipikus ember – magyarázza Gosztola Réka pedagógus, a Pedagógusok Szakszervezetének tagja. – Viszont ha nem fogadja el a rendszer, sérüléseket szerez. Ő csak azt kapja meg, hogy valamiben nem jó, rosszul teljesít, hibás. Tulajdonképpen azáltal tesszük őt sérültté, hogy nem fogadjuk el. Igazából magunkba kéne tekinteni, hogy ezen a rendszeren keresztül mi gyártunk sérült embereket, holott ezekre a gyerekekre hatalmas szükség lenne, mert olyan tehetség rejlik bennük, ami esetleg nincs meg a neurotipikus gyerekekben.”
