A Sinostan című könyv megjelenése – amely Kína növekvő befolyásáról szól Közép-Ázsiában – egy olyan kiterjedt utazás végét jelzi, amely több mint egy évtizedig tartott a szerzőknek. A cím a Kína és a közép-ázsiai országok nevének utótagjából kreált szójáték.
Amikor Raffaello Pantucci és Alexandros Petersen 2008-ban először indult útnak, hogy kutassa Peking növekvő és aránytalan befolyását a térségben, még csak alig volt látható, mostanra viszont már határozottan észrevehető.
2001-ben Peking viszonylag észrevétlenül érte el az első, mérföldkőnek számító eredményt a térségben, amikor létrehozta a Sanghaji Együttműködési Szervezetet (SCO), egy regionális tömböt, amelybe Oroszország és Türkmenisztán kivételével minden volt szovjet közép-ázsiai ország belépett.
Ez az eurázsiai orientáció az elkövetkező években tovább bővült, mivel Kína növekvő gazdasági súlya Közép-Ázsia legnagyobb kereskedelmi játékosával tette, és Peking olaj- és gázvezetékek kiterjedt hálózatát építette ki a régióban.
A dolgok 2013-ban gyorsultak fel, amikor Hszi Csin-ping kínai elnök a kazah fővárost, Asztanát (újabb nevén Nur-Szultán) választotta az Új Selyemút Gazdasági Övezet (BRI) projekt debütjéhez. Ez a nagyobb, Egy övezet, egy út kezdeményezés, egy több milliárd dolláros infrastrukturális projekt szárazföldi eleme. A BRI Hszi külpolitikájának egyik fő pillére lett.
A brit–amerikai szerzőpáros szerint ez újabb bizonyítéka volt annak, hogy a Közép-Ázsiában és Kínában végzett többéves helyszíni kutatómunka kifizetődőnek bizonyult. Miközben a páros a PhD-programok és a világ különböző agytrösztjeiben betöltött különböző szerepek között egyensúlyozott, egy olyan projekten is dolgozott, amely könyv formáját öltötte, és amelynek célja annak megértése és elmagyarázása volt, hogy Peking hogyan hozott létre „véletlenül” egy birodalmat Közép-Ázsiában.
Világos volt számukra, hogy a régió gazdaságilag és politikailag egyre jobban kötődik Kínához, de az is, hogy ez organikus módon történik: kevés központi irányítás vagy a világos pekingi terv van arra vonatkozóan, hogy Kína miként használja ezt az újonnan szerzett befolyást.
„A véletlen birodalom ötlete abból a tényből született, hogy amikor a terepre néztünk, láthattuk, hogy Kína a legkövetkezetesebb szereplő – mondta Pantucci a Szabad Európának. – De ugyanilyen világos volt, hogy Pekingben senkinek sincs stratégiai elképzelése.”
De éppen amikor a projektjük új lendületet vett, és a könyv már-már kiadás előtt állt, 2014-ben beütött egy tragédia.
Petersen, aki új állást vállalt az afganisztáni Amerikai Egyetemen, életét vesztette egy kabuli étteremben a tálibok által elkövetett robbantásos merényletben, további közel két tucat ember mellett.
A támadást követően a könyv félbemaradt, és az élet utolérte Pantuccit: a házasság, a gyerekek és az új munkahelyek más kutatási utakra terelték, mígnem a világjárvány közepette befejezte a könyvet – végre leróva tiszteletét megölt barátja előtt.
„Nagyszerű, hogy végre megjelenhetett, mert a könyv ugyanúgy az ő munkájának, lényének tanúsága, ahogy arról a témáról szól, amelynek életem egy részét szenteltem – mondta Pantucci. – Olyan érzés, mintha végre lezárnék egy fejezetet az életemben.”
Befolyás és közömbösség
2014 óta sok minden történt Közép-Ázsiában.
Azóta kibővült az SCO, kínai vállalkozások özönlöttek a régióba, Peking óvatosan katonai-biztonsági jelenlétet alakított ki Tádzsikisztánban, és a BRI kiterjesztésével Kína jobban beágyazódott a régió mindennapi életébe.
A kínai politikák is tovább alakították a térséget.
A 2017-ben Hszincsiangban, Kína nyugati, a régióval határos tartományában indított brutális fellépés több mint egymillió ujgurt, kazahot és más muszlim kisebbségeket juttatott fogolytáborba és börtönbe. Az Egyesült Államok kaotikus kivonulása és a tálibok 2021 augusztusi afganisztáni hatalomátvétele szintén új lehetőségeket nyitott a kínai befolyás számára az egész régióban.
Hasonlóképpen átalakult Peking és Moszkva kapcsolata is – ez a folyamat februárban tetőzött, amikor Hszi és Vlagyimir Putyin orosz elnök átfogó stratégiai dokumentumot mutatott be, amelyről azt mondták, hogy a határok nélküli partnerség új korszakát hirdeti.
De mindeme változások során továbbra is érvényes maradt Pantucci és Petersen eredeti tézise, miszerint a kínai befolyást Közép-Ázsiában kínos közöny kíséri.
„A hatalmas gazdasági kapcsolatok, a földrajzi közelség és az átfedő belpolitikai aggodalmak mind azt jelentik, hogy Kína jelentős szereplő, de olyan, amely nem érdeklődik a régió tágabb problémái iránt, ehelyett úgy dönt, hogy szűken a saját problémáira koncentrál” – mondta Pantucci.
Hszincsiang, amely történelmileg Közép-Ázsia része, és csak 1949-ben került hivatalosan Kínához, régóta szerves részét képezi Peking régióra vonatkozó terveinek, és az iszlám szélsőségességgel kapcsolatos kínai aggodalmak középpontjában áll. Peking az állítólagos fundamentalizmust ürügyként használta fel, hogy létrehozza táborrendszerét, és a világszerte elítélést kiváltó elnyomó politikába kezdjen.
A kínai döntéshozók Közép-Ázsiát stratégiai fontosságúnak tekintik saját biztonságuk szempontjából. Peking „Nyugat-fejlesztési” stratégiája, amelynek célja a gazdasági feltételek és a fejlődés javítása volt Hszincsiangban, magában foglalta a tartomány szomszédainak stabilitását is.
Ez örvendetes pénzügyi áldás volt a közép-ázsiai vezetők számára, akiknek nemzeti költségvetése elhalványul az egyes kínai tartományokéhoz képest. Ennek az egyensúlyhiánynak a megértését állította a Sinostan című könyv vizsgálata középpontjába.
Pantucci és Petersen egyrészt azzal érvel, hogy Közép-Ázsia egyfajta laboratóriumként funkcionált Kína számára, ahol „körvonalazódik, milyen lesz Kína jövőbeli külpolitikája, és ahol megtapasztalhatjuk, hogyan fogja Kína kezelni azokat a problémákat, amelyekkel szembesül”.
Pantucci szerint ugyanakkor Kínát kevéssé érdekli maga Közép-Ázsia, és talán még kevésbé az, hogy beleszóljon a régió gazdasági vagy politikai problémáinak megoldásába.
„Kína a világ egyik legnagyobb gazdasága, és a szomszédban van, ami természetes módon jelenti azt, hogy óriási befolyása lesz Közép-Ázsiára – mondta. – De a kínai vezetés számára ez egyáltalán nem jelent prioritást.”
Új hatalom, hasonló érdekek
Ez a dinamika számos kérdést vet fel a régió jövőjét illetően, különösen Oroszország február 24-i ukrajnai inváziója nyomán.
Amint arra Oroszország januári kazahsztáni katonai beavatkozása (a Tokajev-kormány szóhasználata szerint a szövetséges országok katonai segítségnyújtása) rávilágított, Moszkva még mindig a fő külső biztonsági garanciavállaló Közép-Ázsia számára, és Kína kevés ambíciót mutat arra, hogy kiszorítsa. Az ukrajnai háború azonban tovább gyorsíthatja Kína befolyását és korlátozhatja Oroszországét.
A közép-ázsiai kormányok, például Kazahsztán és Üzbegisztán aggodalmukat és megdöbbenésüket fejezték ki Moszkva inváziója és az ukrán szuverenitás megsértése miatt, míg az Oroszországgal szembeni nyugati szankciók gazdasági csapása, valamint hadseregének veszteségei és stratégiai tévedései egyre kevésbé vonzó partnerré tehetik.
Bizonyos szempontból ez megteremti a feltételeket a kínai gazdasági és politikai befolyás növekedéséhez, de mivel Közép-Ázsiában még mindig instabilitás bugyog a felszín alatt, aggodalomra ad okot, hogy Ukrajna mennyire vonja el Oroszország figyelmét más területekről, és hogy képes lesz-e olyan erőteljesen szerepet vállalni, mint hagyományosan tette.
„A kínai befolyás tovább nő majd – mondta Pantucci. – De az egyik fő kérdés az, hogy mi történik, ha problémák lesznek. Nem tudom, hogy Kína hajlandó lenne-e odalépni, hogy helyrehozza a dolgokat.”
