Az orosz Távol-Kelet egyik kis falujában mozgósították a katonakorú férfiak jelentős részét Vlagyimir Putyin elnök ukrajnai háborújához. A Szabad Európa helyszíni riportban számol be a háború hatásairól ezen a távoli és elszegényedett településen.

Andrej Jepov autóbusszal szállítja az utasokat a szibériai kis faluba, Bukacsacsába a legközelebbi nagyvárosból, egyben regionális fővárosból, Csitából.

A tajga mélyén fekvő, 1200 fős falu Oroszország távol-keleti részén, a Bajkálontúli területen található. Nehezen megközelíthető – és a helyiek szerint még nehezebben élhető hely. Oroszország háborúja Ukrajna ellen, amelynek nem látszik a vége, tovább súlyosbította a bukacsacsaiak problémáit.

A helyiek szerint a falu katonaköteles korú férfijainak jelentős részét érintette a Kreml által szeptemberben meghirdetett országos mozgósítás, köztük egy férfit, aki a helyi pékséget vezette, és egy másikat, aki vizet szállított az idős lakosoknak.

„A hatóságok megfeledkeztek Bukacsacsáról. Csak most, a mozgósítás idején jutott eszükbe” – mondja Jepov két telefonhívás között, amelyeket olyan emberektől kap, akik helyet szeretnének foglalni a buszon.

A Szabad Európa Szibériai Valóság című műsorának újságírója elutazott, hogy megnézze, milyen hatással van Putyin háborúja és mozgósítása a távoli és kietlen falura, ahol a szovjet korabeli gyárak és gazdasági intézmények már rég bezártak, és a fiatalok számára leginkább a szénbányászatban rejlik a karrierlehetőség.

Jepov Bukacsacsát a kelet-ukrajnai Mariupol városával hasonlította össze, amelyet elfoglalták az orosz erők egy romokat hátrahagyó, brutális ostromot követően.

„Az élet Bukacsacsában olyan, mint háború után – mondja Jepov. – Csak egy különbség van: ők újjáépítik Mariupolt, míg mi romokban éltünk és fogunk élni.”

„Elvitték”

A Putyin katonai mozgósítását követő hetekben Bukacsacsából olyan hírek érkeztek, hogy egy helyi férfit, aki vizet szállított a falu lakóinak, köztük az időseknek, besoroztak Oroszország Ukrajna elleni háborújába.

Ezt megerősítette egy helyi tisztviselő, Viktor Nagyeljajev, aki a chita.ru hírportálnak elmondta, hogy „a mozgósítás során elvitték a sofőrjeinket”.

Emiatt az olyan bukacsacsai időseknek, mint Natalja gyalog kellett a vízzel teli vödröket hazacipelnie a kútról több kilométeren át.

„Most tél van, és nincsenek utcaseprők, ezért jeges az út. Nem könnyű vödröt cipelni” – mondja Natalja, aki azzal a feltétellel beszélt, hogy csak a keresztnevét említjük.

Azt mondja, a helyiek megpróbáltak helyettesítőt találni, de a jelöltekről kiderült, hogy vagy alkoholisták, vagy ők is nyugdíjasok.

„Magánszemélyekkel lehet tárgyalni, és ők hajlandók hozni vizet – hordónként 150 rubelért (körülbelül ezer forintért). De honnan vegyünk ennyi pénzt?” – mondja Natalja, aki egy helyi boltban dolgozott, mielőtt nyugdíjba ment.

Nem tartja jó ötletnek a tiltakozást, vagy azt követelni, hogy házhoz szállítsák a vizet. Az ilyen alulról jövő ellenállást nagyrészt értelmetlennek és ijesztőnek tartja.

Natalja azt mondja, hogy lánya és unokája a Bukacsacsától mintegy ötven kilométerre délre fekvő Csernyisevszk városában él, és attól tartanak, hogy a fiút Ukrajnába küldik harcolni.

„Két osztálytársa is meghalt Ukrajnában. Az egyiket nemrég temették el. Ő is besorozott volt” – mondja.

Az orosz hatóságok ígéretet tettek arra, hogy az újonnan besorozattokat nem küldik Ukrajnába harcolni.

Amikor egy riporter emlékeztette Natalját erre az ígéretre, azt válaszolta: „Ezek csak szavak. A gyakorlatban elküldik őket.” (Ez valóban így van.)

Bukacsacsában a Nataljához hasonló nők és nyugdíjasok maradtak hátra Putyin mozgósítása után.

Egy másik helyi asszony, Irina azt mondja, hogy 27 éves fia, Gera szénbányász volt, amikor megkapta a behívóját.

„Mint mindenki mást, őt is elvitték otthonról, felpakolták egy buszra, és elvitték” – mondja Irina, aki szintén csak a keresztnevét adta meg.

Azt mondja, hogy a fia most a dél-oroszországi Rosztovban állomásozik és „onnan szállít felszerelést” a mintegy kétszáz kilométerre lévő ukrán határ túloldalára.

„A háború kérdését illetően semleges volt, de amikor azt javasoltam neki, hogy próbálja elkerülni a mozgósítást, elutasította – mondja Irina. – Közölte, hogy ha a haza hívja, akkor harcolni fog. Többé nem próbáltam meggyőzni.”

„Látod, milyen hazafiasak vagyunk?”

Háborúpárti graffiti – a latin Z és V betű, amelyeket a Kreml hívei Oroszország ukrajnai inváziójának hazafias jelképének tekintenek – díszíti a bukacsacsai iskolabusz-megállót.

„Látjátok, milyen hazafiasak vagyunk? – mondja nevetve Galina, egy helyi lakos, aki szintén azzal a feltétellel beszélt, hogy csak a keresztnevét említjük. – Azt senki nem említi, hogy a megállóhelyet már több mint egy éve nem használják. Korábban az iskolabusznak szánták, most nincs sofőrünk.”

Mintegy kétszáz diák jár a helyi iskolába. Jelena Gricsko történelemtanár szerint az iskola végzősei között sok tehetséges diák van, akik díjakat nyernek különböző versenyeken.

Azonban Gricsko szerint az iskola akut finanszírozási és forráshiányban szenved.

„A testnevelő tanárunk saját költségén vásárol labdákat (…) A legtöbb számítógép elavult és nem működik (…) És ami a legfontosabb, nincs internetünk. A faluban szinte egyáltalán nincs mobilkommunikáció, az internet pedig csak éjszaka érhető el – és akkor sem mindig” – mondja.

A megbízható internet hiánya megnehezítette a tantervnek való megfelelést – mondja Gricsko, beleértve az új követelményeket arra vonatkozóan, hogy hogyan kell tanítani az ukrajnai háborúról, amelyet a Kreml eufemisztikusan „különleges katonai műveletnek” nevez.

„Speciális útmutatók alapján kell dolgozni, amelyeket hetente kell letölteni. Ezek játékok, óravázlatok. Néha le lehet tölteni, néha nem” – meséli.

Gricsko szerint az iskola diákjainak mintegy két tucat rokonát sorozták be az Ukrajna elleni háborúba, akik közül kilencen azóta visszatértek.

„A faluban nem lesz kenyér”

Azok között, akik nem tértek vissza az ukrajnai háborúból, van egy bukacsacsai magántulajdonú pékség tulajdonosa is. A pékség annak az állami pékségnek a helyén áll, amely a kilencvenes években égett le, és amelynek romjait soha nem takarították el.

Néhány évvel ezelőtt Vlagyiszlav Ahmadulin átvette a pékséget édesanyjától, Tatjana Ahmadulinától és édesapjától, akik mintegy két évtizeddel korábban nyitották meg.

„A sütés életem munkája – mondja. – De hamarosan lehet, hogy be kell zárnom a pékséget. Igaz, akkor a falu kenyér nélkül marad. Már most is nehéz fizikailag, és nem tudni, hogy a fiam visszatér-e Ukrajnából.”

Ahmadulina azt mondja, hogy a fiát szeptember végén mozgósították, akkor kapott értesítést, amikor éppen lisztet szállított a pékségbe Csernyisevszkből.

„Kérte, hogy engedjék meg neki, hogy a faluba vihesse a a lisztet. Megtagadták. Nekünk magunknak kellett sofőrt keresnünk, és elszállítani a lisztet” – mondja Ahmadulina.

Azt mondja, hogy a fia, aki korábban már szolgált a hadseregben, úgy érezte, kötelessége, hogy bevonuljon.

„Szerintem ez nem kötelesség, hanem félelem attól, hogy a szomszédok hogyan néznének rá, ha megtagadná – mondja Ahmadulina. – Most már nagyon bánom, hogy hallgattam rá. Nem kellett volna. Meg is próbálom visszahozni. Írni fogok az ügyészségnek. Persze meg vagyok ijedve. Féltem a fiamat.”

Azt mondja, hogy a fia saját költségén vásárolta meg a bevonuláshoz szükséges felszereléseket, „még a páncélozott csapatszállítóhoz szükséges pótalkatrészeket is”.

„Azt mondja, hogy ott nem kapnak semmit az államtól” – mondja Ahmadulina.

„Úgy tesznek, mintha nem is hallanának minket”

Nagyezsda és Nyikolaj Ogarkov bukacsacsai születésű, akik a mára bezárt fémárugyárban ismerkedtek meg, és azóta is együtt vannak.

„Október végén ünnepeltük, hogy ötven éve vagyunk együtt” – mondja Nagyezsda.

Elmondásuk szerint 24 éves unokájuk, Alekszandr Ogarkov tavaly nyárig a helyi szénbányászati vállalatnál dolgozott, de a munka nagyon rossz volt, ami arra késztette, hogy Vlagyivosztokba menjen, ahol korábban katonai szolgálatát teljesítette.

„Ott mozgósították – mondja Nyikolaj. – Erről soha nem mondott nekünk semmit. Egyszer felhívott, azt mondta, hogy Ukrajnába viszik. Egy hetet töltött kiképzésen, és ennyi. Már egy hónapja a háborúban van.”

Miközben a házaspár a riporterrel beszélget, Nyikolaj szenet dob a kályhába.

„Tudod, mi történt a szénnel? – kérdi Nagyezsda. – A mozgósított férfiak családjai fát vagy szenet kaptak. Nekünk azt mondták, hogy nem vagyunk jogosultak semmire, nem vagyunk jogosultak a hatóságok segítségére. Mert tudja, Alekszandr a vlagyivosztoki katonai sorozóhivatalban lett besorozva. Mondtuk a hivatalnak: de hát őt Bukacsacsában van nyilvántartva. Ők pedig úgy tesznek, mintha meg sem hallanának minket.”

„Úgy hullunk, mint a legyek”

Bukacsacsában két temető van. Andrej, egy helyi nyugdíjas körbevezet az egyikben, az erdő mélyén, ahol az ott eltemetett japán katonák emlékműve áll.

Andrej elmondása szerint körülbelül két évtizeddel ezelőtt e japán katonák leszármazottai azért jöttek ide, hogy hazaszállítsák őseik maradványait.

„Kiástuk a maradványokat, és a japánok hazavitték őket. Akkoriban dollárral fizettek a munkánkért” – meséli Andrej.

Andrej szerint a másik bukacsacsai temető már azelőtt megtelt, hogy Putyin februárban elindította Ukrajna elleni indokolatlan invázióját.

„A környékünkön folyó szénbányászat miatt a falu, mondhatni, nem élhető. Már háború nélkül is úgy pusztultunk, mint a legyek – mondja Andrej. – És hamarosan el kell temetnünk a fiatalokat – azokat, akiket Ukrajnából hoznak vissza. Nézd, már előkészítettek egy telket az új temetkezésekhez.”

Andrej a hóval borított temető területe felé mutat.

„Azt mondták, hogy ha nem lesz elég hely, akkor még többet fognak kijelölni.”

Szöveg: Carl Schrec, a Szabad Európa munkatársa orosz nyelvű anyagok alapján.