Irán soha nem tudta még közvetlenül ilyen súlyosan bombázni Izraelt. Ebben a cikkben röviden és leegyszerűsítve áttekintjük, hogyan jutott a két ország ide, milyen eszközökkel támadhat Irán és milyen rendszerekkel védekezik Izrael.
Irán október 1-jén igen komoly légicsapást mért Izraelre. Több mint 180 ballisztikus rakétával támadott meg izraeli katonai célpontokat, főleg két légi támaszpontot. Idén tavasszal történt meg először, hogy Irán közvetlenül lőtt a több mint ezer kilométerre fekvő izraeli célpontokra, de az októberi támadás volt eddig legsúlyosabb közvetlen támadás Irán részéről.
Az első bejelentések szerint az akció nem volt hatásos, de később műholdfelvételek alapján nyilvánvalóvá vált, hogy mintegy harminc rakéta találta el a dél-izraeli Nevatim légi támaszpontot és környékét. Ezen a bázison állomásoztak Izrael legmodernebb, F–35-ös vadászgépei is, és bár hivatalosan nem rongálódtak meg, ezt szinte lehetetlen kívülről ellenőrizni. Izrael válaszul október végén jelentős légicsapást mért az iráni légvédelemre és egyes dróngyártó üzemekre.
A lilás, Hold-szerű robbanások a több mint száz kilométer magasan, a légkör legfelső rétegében kilőtt rakétákat jelzik
Az iráni légi fenyegetés mostani szintjét mindenesetre mára annyira komolynak ítélte az Egyesült Államok, hogy október 13-án bejelentette: az egyik legmodernebb, ballisztikus rakéták elleni légvédelmi technológiájukat, a THAAD rendszert (Terminal High Altitude Area Defense) is megosztják Izraellel. A fenyegetés felméréséhez érdemes röviden áttekinteni, hogy miért rakétáznak és mivel lőhetnek Iránból.
Régóta inkább a rakétákhoz férnek hozzá
Az arab–izraeli ellentéthez hasonlóan az iráni–izraeli konfliktust is gyakran állítják be valamiféle kibékíthetetlen etnikai vagy vallási ellentétként, de ez nincs így. Irán és Izrael között évtizedekig kifejezetten jó volt a kapcsolat, Irán volt például a második muszlim ország, amelyik 1948-ban elismerte Izrael államot.
Ehhez kapcsolódóan: Kerüljön képbe Izrael és a Hamász háborújáról!
Az 1979-es iráni forradalom törte meg a jó viszonyt, miután az ország iszlám fundamentalista diktatúrává alakult át, és Hámeini ajatollah kinevezte az USA-t nagy sátánnak, Izraelt pedig kis sátánnak. Ezzel együtt Izrael eleinte korlátozottan még segítette Iránt az 1980–1988 közt zajló, Irak elleni háborúban. Később azonban az iráni vezetés proxymilíciákat kezdett felépíteni Izrael ellen Libanonban, Szíriában, valamint Jemenben, és így a kapcsolat hamar erősen ellenségessé vált. Mára az iráni vezetés deklarált ideológiai célja Izrael állam teljes megsemmisítése.
Az iráni légierő a régió legerősebbjei közé tartozott a forradalom előtt, de miután a nyugati világot ellenségnek kiáltották ki, ez gyorsan leépült, miután így már nem fértek hozzá nyugati eszközökhöz és szakmai tudáshoz. 1984-től ezért Líbiától, Szíriától és Észak-Koreától kezdtek Scud–B rakétákat venni, döntően az iraki városok terrorbombázásához.
A Scud rakétatípust a szovjetek fejlesztették ki a második világháborúban a németektől zsákmányolt V–2 rakéták alapján, a Magyar Néphadseregnél is volt belőlük. Jellemzően nagyon pontatlanok voltak, hosszú előkészítést igényelt az elindításuk, atomtöltet nélkül leginkább terrorbombázásra lehetett őket használni.
Bár ezek az eszközök eleinte inkább csak pszichológiai fegyverként tudtak működni, megágyaztak annak, hogy nyugati embargók mellett az iráni vezetés egyre komolyabb lehetőséget látott a ballisztikus rakétákban és a drónokban.
Jelentős anyagi áldozatok és évtizedeken át tartó politikai erőfeszítéseik után pedig mára Irán, ha nem is élvonalbeli, de fajsúlyos szereplővé vált a drón- és a rakétagyártás területén is. Az egyéb államközi kapcsolataik mellett ennek köszönhető az a mennyiségű és minőségű, nagyobb hatótávolságú rakéta, amikkel túl tudták terhelni a valóban élvonalbeli izraeli légvédelmet.
Mivel védekezik Izrael?
Az izraeli légvédelmi rendszer többszintű. Más-más szintek kapcsolódnak be a védekezésbe a különböző magasságból és távolságból érkező rakéták és drónok ellen. A legismertebb talán a 2011 óta működő Vaskupola, a rövid távú rakéták elleni védelmet szolgáló szint.
Ennek radaregysége nagyjából hatvan kilométerről tudja érzékelni a bejövő rakétákat, és szoftveresen meghatározza a becsapódás várható helyét. Amelyik lövedék veszélyes helyre érkezhet, arra kilő egy Tamir elfogórakétát valamelyik kilövőegységből, ami azt tíz kilométeres magasságig felrobbantja. Egy Tamir rakéta költségét jelenleg nagyjából ötvenezer dollárra (mai áron 19 millió forintra) becsülik.
A 2017 óta működő Dávid parittyája a következő szint, a közép- és hosszú távú rakéták ellen működik, az előzőhöz hasonló elven, akár már háromszáz kilométerről észlelve őket. Stunner rakétákat lő ki, amelyeknek egységára már nagyjából egymillió dollár ( 387 millió forint) körül lehet. Az Arrow (Nyíl) rendszerek még az előbbieknél is távolabbról észlelik a célt, és magasabban is tudják kilőni.
A THAAD légvédelmi rendszer már a világűr elfogadott határa, a száz kilométeres magasságon húzódó Kármán-vonal felett is le tud lőni egy ballisztikus rakétát annak utolsó fázisában. Egy THAAD-egységhez jellemzően hat rakétaindító állás tartozik, mindegyikben nyolc rakétával.
A jelenlegi izraeli légvédelmet emellett amerikai hadihajók és Jordániában állomásozó amerikai légvédelmi egységek is segítik, illetve pontosabban meg nem nevezett brit segítséget is használnak.
Miket használ Irán oldala?
Az Irán által pénzelt, Izraelhez földrajzilag legközelebbi két milícia jellemzően rövidebb hatótávolságú, olcsóbb, nem irányított rakétákat használ. Az ábrán jelezettek közül például a Fateh–110-et 2001 óta, ennek meghajtása már saját fejlesztés. A Fattah–1 annyira új, hogy nyilvános forrásokból egyelőre keveset tudni róla, viszont idén valószínűleg már bevetették Izrael ellen.
Az ábrán szereplő inerciális irányítási rendszer nagyon leegyszerűsítve azt jelenti, hogy a kezdeti parancsok után a rakétának nem kell kapcsolatba lépnie a külvilággal a további navigációhoz, így nehezebben zavarható, de általában pontatlanabb is, mint a külső segítséggel navigáló rendszerek.
A Sabab–3 a nyolcvanas években kifejlesztett Nodong–1 észak-koreai rakétatípuson alapul. Igaz, az utóbbi pedig orosz segítséggel készülhetett, mivel a szovjet R–5 rakétáéra hasonlít a hajtóműve.
Mindenesetre a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség szerint Iránban a kétezres évek eleje óta többféleképp kísérleteztek továbbfejleszteni a típust, többek között modernebb kínai navigációs megoldásokkal.
Bár az iráni rakéták költségeit még inkább csak becsülni lehet, egy Sabab–3 rakéta előállítása hárommillió dollár (1,15 milliárd forint) körül lehet; egy kisebb, a Hamász által használt Kasszam (Qassam) pár száz dollár körül járhat.
Előbbiből néhány tucat kilövőállásuk lehet Iránban, és a hivatalosan bejelentett adatok alapján akár Magyarországot is lőni tudnák vele. Ebben a műfajban azonban sokat szoktak felfelé torzítani az államok, iparági szakértők szerint valószínűbb az 1300 kilométeres tényleges hatótávolság. Irán egyébként jelenleg hivatalosan nem tervez kétezer kilométernél nagyobb hatótávolságú rakétát fejleszteni.
Nem könnyű megbecsülni az iráni ballisztikus rakéták teljes számát, már csak a saját gyártású eszközök növekvő aránya miatt sem. Az Egyesült Államok kormánya szerint több mint háromezer ballisztikus rakétájuk lehet készleten, azaz Irán bőven képes lehet még számos, az októberihez hasonló léptékű túlterheléses támadásra.
Az iráni atombomba közel is lehet, és távol is
Miután világossá vált, hogy Irán ballisztikus rakétáival valószínűleg el tud már találni nagyobb izraeli (vagy más országbeli) célpontokat, ha komoly erőforrásokat áldoz rá, kérdés, hogy tervez-e ilyet netán atombombával is.
Októberben William Burns, a CIA vezetője bejelentette, hogy tudnának róla, ha az iráni vezetés atomfegyvert akarna létrehozni, de egyelőre nem akar. Ha mégis így dönt az iráni diktatúra, fél-egy éven belül valószínűleg akkor is elő tudnák állítani az atomfegyvert, ha közben folyamatosan bombáznák a létesítményeit.
Ez az iráni szándék viszont olyan láncreakciót indíthatna el a térségben az ország ellen, ami garantáltan nem érdeke a helyi vezetésnek. Annál is inkább, mert egy tényleges atomfegyver-projekttel elmennének a falig, míg csak a konstans lehetőségével még külön tudnak alkudozni az USA-val, Izraellel és az összes más szereplővel.
Ehhez kapcsolódóan: Milyen világgazdasági hatásai lehetnének egy Izrael és Irán közötti totális háborúnak?
A két ország közti feszültség fokozását a totális háború irányába egyelőre úgy tűnik, hogy (a helyi szélsőségeseket leszámítva) egyik fél sem erőlteti: Izrael nem iráni nukleáris létesítményeket, hanem főként néhány légvédelmi egységet bombázott legutóbb, Irán pedig eddig nem reagált nagyobb ellencsapással.
De azt sem szabad elfelejteni, hogy az emberiség történetében sokszor szimpla véletlenen múlt egy-egy nagy háború kirobbanása vagy elkerülése. Az biztos, hogy a Közel-Kelet mára lényegesen veszélyesebbé vált még ahhoz képest is, mint amilyen egy éve volt.
