Öt gondolat a beszélgetésből:
(1) Senki sem vitatja a belső reformok szükségét, de nehezen megoldható, mert sok ötlet elvérezhet a megkövetelt egyhangúságon. Ezért szükség lesz a kreatív megoldások kihasználására. Ilyen lehet például az úgynevezett átlépési záradék, amellyel az alapszerződés módosítása nélkül, európai tanácsi hatáskörben dönthetnek változásokról. Bár az egyhangúság ennél is követelmény, de lehetővé teszi, hogy szűkebb körben más politikai eszközöket is bevessenek.
(2) A belső reformok kérdése kimaradt a soros magyar elnökség programjából, de a következő, lengyel elnökség már napirendre tűzte. Addig ezek a folyamatok állnak, de ez egybeesik az új bizottság és az új Európai Parlament megalakulásának terméketlen időszakával. Ráadásul a következő többéves keretköltségvetés tárgyalása is megnyitja az utat a reformok előtt, hiszen a pénzek átcsoportosítása is változásokat hoz.
(3) A két legfontosabb költségvetési kérdés az agrártámogatások és a kohéziós politikai források biztosítása, ezek eddig az uniós költségvetés 75, illetve 66 százalékát vitték el. Az elmúlt évtizedekben látszott, hogy mindkettő képlékeny és az adott igények szerint alakítható. Most is erre lehet számítani, mert egyrészt új helyzetet hozott a koronavírus-járvány és a zöldátalakítás, másrészt a versenyképesség megőrzése is megválaszolandó kihívások elé állította az Európai Uniót az Egyesült Államok vagy az ázsiai országok változó iparpolitikája miatt.
(4) Megkezdődött a kohéziós politika átgondolása. Erre utal, hogy egy közösségi médiás bejegyzésben az egyik legnagyobb befizetőnek számító Németország pénzügyminisztere már megfogalmazott néhány gondolatot. Christian Lindner szóvá tette, hogy bár a statisztikák szerint ezeknek a pénzeknek jó része hasznosult, a számok mögött vannak kifogásolható folyamatok. Ilyen például, hogy a regionális felzárkóztatásra szánt pénzek inkább a sűrűbben lakott területeket szolgálták, mintsem a valóban elmaradott kistérségeket. A kormányok elosztási hatáskörét is megkérdőjelezte. Mivel a problémák egy része települési szinten jelentkezik, ezért jogosnak tartaná, ha egyes forrásokra közvetlenül lehetne pályázni.
(5) Elkerülhetetlennek látszik tehát a kohéziós politikai pénzek rendszerének átgondolása. Ebben az lehet a fő csapásirány, hogy a földrajzi egységek eltérő megítélés alá essenek, azaz az EU túljusson az eddig jellemző állásponton, hogy minden régió számára legyen pénz. Ha kevesebb forrás van, akkor ezeket jobban kell koncentrálni azokra a területekre, amelyeknek nagyobb szükségük van pénzügyi segítségre.