Kabulban nagyon kevés nő mer mostanában visszatérni a munkahelyére, miután a tálibok azt mondták, saját biztonságuk érdekében „egyelőre” maradjanak otthon. A Szabad Európa beszélt egy fiatal újságíróval, aki egyike annak a maroknyi nőnek, akik a kockázatok ellenére folytatják munkájukat az afgán fővárosban uralkodó káosz közepette.
Rahila Elena egyike azon kevés kabuli női újságírónak, aki továbbra is dolgozik, amióta a fundamentalista tálibok elfoglalták a fővárost. A radikálisok arra utasították a dolgozó nőket, hogy maradjanak otthon, mivel a harcosokat még „nem képezték ki” arra, hogy tiszteljék a őket.
Az egyik helyi médium fiatal riportere – aki saját védelme érdekében álnevet használ –, Elena a Szabad Európának adott interjúban elmondta, hogy szertefoszlottak a tervei, és „egy új valósággal kell szembenéznie”.
Miért döntött úgy, hogy a biztonsági fenyegetések ellenére visszatér a munkájához?
A munkahelyem két-három napig zárva volt. Augusztus 15-én, amikor a tálibok bevonultak Kabulba, mindannyian gyorsan, a napi értekezletet félbeszakítva elhagytuk az irodát. Néhány nappal később a munkaadóim küldtek egy SMS-t, hogy visszatérhetünk. Az első alkalmazottak között voltam, akik visszamentek az irodába.
Több oka is van annak, miért mentem vissza.
Először is úgy gondoltam, hogy a magam ura vagyok, és semmilyen kormány vagy hatalom nem hozhat helyettem személyes, életre szóló döntéseket. Nem tudom, milyen következményei lesznek ennek, de legalább egy nap elmondhatom magamnak, hogy minden kockázat ellenére azt tettem, amit helyesnek tartottam.
A második ok az volt, hogy az afgán kormány fizette az oktatásomat és a képzésemet, és úgy gondoltam, tartozom a társadalomnak azzal, hogy dolgozom.
Emellett úgy éreztem, hogy újságíróként az a dolgom, hogy kimenjek az utcára és beszámoljak arról, ami történik. Egy újságírónak kötelessége rávilágítani a társadalom problémáira, a kormány hibáira és az emberek gondjaira. Nem tudom megoldani az emberek problémáit, de az a feladatom, hogy a hangjukká váljak.
Anyagi okom is volt arra, hogy visszatérjek a munkába. Én vagyok a legidősebb gyerek, a családom az én fizetésemtől függ.
Milyen változásokat látott a munkahelyén a tálib hatalomátvétel után?
Eddig élvezhettük a szólásszabadságot, szabadon választhattam témát, szabadon kritizálhattam a kormányt vagy másokat, és nem cenzúrázták a riportjaimat. Ez most másképp van.
Hatalmi vákuum van Afganisztánban, és még nem világos, hogy valaha is élvezhetjük-e ezeket a szabadságjogokat. Próbálunk óvatosak lenni a tudósításainkban; öncenzúrát alkalmazunk.
Két nappal ezelőtt például volt egy cikkem az új kormány megalakulásáról és az emberek ezzel kapcsolatos aggodalmairól. Azt hiszem, rendkívül óvatos voltam, cenzúráztam magam. A szerkesztőm azonban erősen átdolgozta a cikkemet, sok olyan részt eltávolított belőle, amelyik szerinte veszélybe sodorna minket. Ezek idézetek voltak azoktól az emberektől, akik megosztották velem az aggodalmaikat. Azt mondtam magamnak, hogy ez az új munkahelyi valóságom – nem mondhatom vagy írhatom többé azt, amit akarok.
Ha az emberek panaszkodnak a tálibokra vagy kritikus megjegyzéseket tesznek, azt nem tehetem közzé; attól tartok, hogy ezzel nemcsak magamat, hanem a kollégáimat is veszélybe sodornám. A lapunkat akár meg is szüntethetik.
Hogyan látja női újságíróként a jövőjét a tálibok alatt Kabulban?
Ezt a kérdést tettem fel magamnak mindennap az elmúlt két hétben, és nincs rá válaszom. Ha ugyanezt a kérdést három órával a tálibok kabuli bevonulása előtt tette volna fel, listát adtam volna azokról a dolgokról, amelyeket a jövőben tervezek.
Részletes terveim és B terveim voltak életem elkövetkező harminc évére. Volt egy jegyzetfüzetem a különböző személyes projektek listájával, és hogy hogyan valósítsam meg őket. Amikor augusztus 15-én elhagytuk az irodát – nem tudván, mi várható –, megsemmisítettem a jegyzetfüzetet néhány más dokumentummal együtt.
Sok álmom volt. Azt terveztem, hogy a következő két évben elkezdem a mesterképzést. Felkészültem az amerikai Fulbright (ösztöndíjprogram) vizsgáira is.
Szerettem volna dolgozni – gyakornokként vagy egy képzési program részeként – egy külföldi hírügynökségnél, és hazavinni az ott szerzett tudást a hazámba. Hosszú távon arról álmodtam, hogy egy ideig külpolitikai tudósítóként dolgozom külföldön. De a legfontosabb az volt, hogy a saját országomról akartam tudósítani.
Gyalog jártam munkába, még akkor is, ha Kabul az előző kormány idején nem volt biztonságos hely az egyedül sétáló fiatal nők számára. De szerettem sétálni, miközben a jövőmön gondolkodtam. Most attól félek, hogy a terveim dugába dőltek és szertefoszlottak az álmaim. Nem tudom, mit tartogat a jövő. A tálib kormány tervez velem helyettem, ami fájdalmas.
Egyelőre a tálibok azt mondják, hogy a nők visszatérhetnek a munkába és a média működhet. Nem tudom, hogy betartják-e az ígéreteiket és folytathatom-e a munkám, megölnek vagy letartóztatnak.
Milyen a hangulat mostanában Kabul utcáin az olyan fiatalok körében, mint ön?
Az emberek lassan visszatérnek a munkába. Néhány napig Kabul olyan volt, mint egy szellemváros. Az utcák kihaltak. Most már sokkal zsúfoltabb, bár még mindig messze van attól a nyüzsgő helytől, ami korábban volt.
Mindennap átmegyek Kabul legforgalmasabb részein; úgy tűnik, hogy a város a férfiak városa lett. Sokkal kevesebb nő van a munkahelyeken és az utcán. A legtöbb nő fekete hidzsábot vagy burkát visel. A férfiak megjelenése is megváltozott – most a tálibok által megfelelőnek tartott hagyományos afgán ruhákat viselnek.
A szabadságjogaink korlátozása csak egy része a problémának.
Fiatalok és idősek egyaránt aggódnak az anyagi helyzetük miatt. Az emberek nagyon szegények, sokaknak nincs stabil munkájuk. Sokan alkalmi munkából éltek, és épp annyit kerestek, hogy jusson a napi betevőre. Másnap minden kezdődött elölről.
Afganisztán az elmúlt húsz évben nagymértékben függött a külföldi segélyektől, aminek vége szakadhat. Ha ez megtörténik, nem tudjuk, kapunk-e fizetést, még akkor sem, ha dolgozhatunk. Attól tartunk, hogy az emberek éhezni fognak.