Már megvolt a határidő a reaktorok leállítására, de a politika – az iparági lobbi hóna alá nyúlva – átlép a lakosságnak tett korábbi ígéretén, és életben akarja tartani az állam egyetlen atomerőművét. Paks vagy Kalifornia: most jöhet majd az a rész, hogy „Előre, pénz nem számít”?
A paksi atomerőmű második üzemidő-hosszabbítását kezdeményező magyar kormányzati elképzelés az előző időszak erre vonatkozó tagadása felől nézve akár furcsa pálfordulásnak is tűnhet, de valójában nem példa nélküli a világban. Az eredetileg harminc, majd negyven évre épített, kereskedelmi célú (tehát elsősorban áramtermelő) nukleáris erőművek jártak már úgy, hogy nyugdíjazásuk közeledtével a tulajdonos és/vagy az üzemeltető állami hatalom úgy találta jobbnak, ha eléri, hogy az atomerőmű még egy ciklust (jellemzően tíz vagy húsz évet) üzemben maradjon és áramot termeljen. Ha sikerül, nemcsak olcsóbb, mint új atomerőművet építeni – mert arról már különben is rég lecsúsztak a döntéshozók –, de az előkészítés és maga a ráncfelvarrás is belefér néhány évbe. A jellemzően az ellátásbiztonságot (és az olcsó áramot) hivatkozó politikusok így a sikert is nagyobb biztonsággal learatják, feltéve, hogy az öreg erőmű tényleg bírja a további megterhelést.
Ha Pakson tényleg hetvenéves koráig akarják működtetni az atomerőművet, akkor az öregedés és a kicserélhetetlen részegységek avulása mellett pusztán a biztonsági oldalon azt is be kell vállalni, hogy a magyar energiarendszer egy, még a hetvenes évek szovjet biztonsági filozófiája alapján tervezett objektumát kell a XXI. század közepén nyeregben tartani.
December elején a Bulletin of the Atomic Scientist hosszú interjút közölt Mycle Schneiderrel, a világ talán legjelentősebb nukleáris ipari annalesének (World Nuclear Industry Status Report, WNISR) főszerkesztőjével. Az atomkutatók független tudományos lapja számára az apropót az új, több mint ötszáz oldalas jelentés adta. Az atomerőmű-építés erősödő hatalmi támogatásának veszélyei mellett a beszélgetés egyik sarokköve az volt, hogy a nukleáris reaktorok élettartamának meghosszabbítása biztonsági szempontból olyan hétköznapi problémákat is felszínre hoz, amelyekre nincsenek megfelelő válaszok, minthogy a hetvenes években tervezett reaktorok esetében szóba sem kerülhetett a drónok vagy a hekkelés elleni védelem, miközben mindkettő számos esetben megtörténik. (Legutóbb nemrég írt egy incidensről a Guardian: orosz és kínai hátterű hekkerek törtek be Sellafieldbe, az Egyesült Királyság legveszélyesebb, legjobban védett nukleáris telephelyére. A vizsgálatok azt valószínűsítik, hogy a 2015-ben felfedezett, de azóta a nyilvánosság elől eltitkolt kibertámadások célja kémkedésre és a rendszer megtámadására használható programok beágyazása volt a Sellafield számítógépes hálózatába – és ezekről a kártevőkről még mindig nem tudni biztosan, hogy mind felszámolták-e.)
„Az elképzelés, miszerint a nukleáris létesítményeket folyamatosan korszerűsíteni lehet, nyilvánvalóan csak bizonyos mértékig lehetséges. Míg egy autóban például mindent ki lehet cserélni, kivéve az autó karosszériáját, legfeljebb egy ponton túl már nem ugyanaz, egy atomerőművel nem lehet megtenni” – mondta a Bulletinnek Mycle Schneider.
Hibajavítók
Az atomerőművek üzemidő-hosszabbítása elsőre könnyen magyarázhatónak tűnik azzal, hogy a technikai fejlődés és az évtizedek alatt szerzett tapasztalatok könnyen tovább tolhatóvá teszik a határokat, anélkül hogy a folyamatos áramtermelés képessége megváltozna (ami vonzóvá teszi az energiamixben az atomerőműveket). De ez nem törvényszerűen igaz.
A négy paksi blokk átlagéletkora jelenleg 38,4 év. Ha tényleg hetvenéves korukig terhelni fogják őket, akkor működési idejük épp csak átfordult a második félidőbe. Ez nehezebbnek ígérkezik, már csak azért is, mert a 2012–17 között blokkonként megadott első, húsz évre szóló üzemidő-hosszabbítás ugyan problémamentesen megtörtént, azóta is évi 11–20 „jelentésköteles eseményre” kerül sor. Ezek jellemzően valamelyik blokk váratlan meghibásodása vagy feltárt hibajelensége miatt leszabályozással és termeléskieséssel párosuló javítást jelentenek. Egy alkalommal például azért kellett beavatkozni, mert kiderült, hogy „a reaktor-gyorsleállító reaktorvédelmi rendszer nyomógombjai rosszul működtek”. A Paks–1-es blokkal – amely a rakoncátlanabbak közé tartozik – 2021–22 fordulóján megesett, hogy október végén egy gépészeti berendezés meghibásodása miatt javították, decemberben „az irányítástechnikai berendezés meghibásodása miatt”, februárban pedig ismét egy reaktoron kívüli problémával kezelték. Jelenleg is az a helyzet, hogy csúszik a Paks–1 reaktor nagyjavítása: a villamosenergia-termelők problémáit naplózó Inside Information szerint már többször is átírták az egység két generátorának (PA_gép1, PA_gp2) várható-tervezhető visszakapcsolási időpontját. Ez a csúszkálás nem kivételes: ugyanez a reaktorblokk tavaly – amikor augusztusban bejelentették, hogy „a Paksi Atomerőmű 1. blokkját 2022. augusztus 6-án 00:00-kor tervezett főjavításra leállítják” – nem tudott időben visszatérni az egy hónaposra tervezett nagykarbantartásból, mert még több mint egy hónapig nem tudták újraindítani.
Nem paksi sajátosság, e jelenségek az erőmű öregedésének előrehaladtával borítékolhatóan gyakoribbá válnak. Az is előfordult már, hogy egy-egy erőmű fizikailag, biztonsági szempontból vagy gazdaságossági megfontolások miatt mégsem bírta kitölteni meghosszabbított üzemidejét. A belga Doel 3 blokknak hiába kellett volna legalább 2025-ig működnie, ha egy rutinvizsgálat megpecsételte a sorsát; az amerikai Indian Point üzemeltetője, az Entergy viszont maga jelentkezett, hogy a hatvanas években New York közelében, a Hudson folyó mellé épült két, még működő, 1000 megawattos blokkját a hosszabbítások kezdeményezése helyett inkább leállítaná, miután több, hajmeresztő biztonsági kockázattal járó helyzetbe került.
A WNISR adatai szerint december 20-án a világon működő 412 atomerőművi blokk átlagéletkora 31,9 év volt. De ez becsapós érték, mert ebbe az átlagba beletartozik Kína 56 nukleáris blokkja, amelyek átlagéletkora éppen tíz év, a franciák 56 blokkja, amelyek 38,5 évesek, és az amerikaiak 93 egységből álló flottája is, amelynek átlagéletkora azzal együtt 42,5 év, hogy a Vogtle 3 elkészültével van egy „újszülött” is. A világ legidősebb, még működő nukleáris termelőegységei több mint ötven-, de kevesebb mint hatvanévesek. A műszaki, technológiai, biztonsági terület szakértőinek tudását nem kétségbe vonva, pusztán logikai megközelítéssel: minél több ilyen, nyugdíjba nem engedett nukleáris üzem működik a földön, annál valószínűbb, hogy a következő atomerőművi baleset vagy katasztrófa éppen egy ilyen rendszerrel fog bekövetkezni, feltéve, hogy minden más esetben sikerül az akár végzetesnek is bizonyuló konstrukciós hibát véletlenül megtalálni, ahogyan Franciaország atomerőmű-flottájának legfiatalabb generációjával történt – ami miatt végül csupán térdre esett és nem összeomlott 2022-ben a francia nukleáris termelés.
A kézenfekvővé tett megoldás
Az üzemidő-hosszabbítás a legtöbbször mint valami kézenfekvő, fájdalommentes problémamegoldás bukkan fel – jellemzően szorult, kiélezett, elszalasztott alternatív lehetőségek utáni helyzetben. Ez történt tavaly Belgiumban, illetve az Egyesült Királyságban is. Az oroszok Ukrajna elleni katonai inváziójának egyik következményeként Európában kialakult energiaválságra reagálva a belga kormány januárban sebtében átírta azt az éppen akkor két évtizedessé váló kötelezvényét, amely alapján 2025-ben az összes atomerőművi egységét be kellett volna zárnia. Márciusban már a döntés is megszületett arról, hogy a két legfiatalabb blokk (a Doel 4 és a Tihange 3 is egy-egy GW teljesítményű nukleáris reaktorokkal működik) további tíz évig termelni fog, illetve a kormány a két egység 2035-ig tartó működéséhez szükséges tervezési, fejlesztési és beruházási munkálatok elvégzésére szólította fel az üzemeltető Engie-t a geopolitikai kockázatok csillapítása és az orosz gázról való leválás gyorsításának igényére hivatkozva. Júniusban az Engie már közölte, hogy a két reaktor tovább működéséhez (és a nukleáris hulladékkezelési kérdések rendezéséhez) szükséges 15 milliárd eurós számlát legalább részben a kormánynak kell-kellene rendeznie.
Az Egyesült Királyságban kicsit más helyzetből lett hasonló a végeredmény a Lancashire-ben található Heysham–1 és a teesside-i Hartlepool erőművel kapcsolatban. A francia EDF által üzemeltetett, két-két blokkos, a nyolcvanas évek első felében üzembe helyezett két erőművet eredetileg 2014-ben kellett volna leállítani. Az akkor megadott tízéves ráadás 2024 márciusáig tolta ki a dátumot, hogy aztán az EDF márciusban bejelentse: az energiabiztonság, valamint az importgáz és a szén-dioxid-kibocsátás csökkentése érdekében 2026-ig meghosszabbítja a blokkok működését. Az ország nukleáris hatósága (United Kingdom’s Office for Nuclear Regulation, ONR) minderre azzal reagált, hogy egy ilyen döntés akkor valósítható meg, ha az erőműnek engedélye is van az adott időre, az ONR viszont ezt érvényes biztonsági vizsgálattól teszi függővé.
Hosszú az út Kaliforniában is
Az üzemidő-hosszabbítást illetően azonban vannak már viszonyítási pontok is, hogy mi vár a Paksi Atomerőműre. A magyar nukleáris üzemmel egykorúnak tekinthető a kétblokkos Diablo Canyon erőmű. Kalifornia egyetlen nukleáris termelőüzeme kicsit más úton jutott el az üzemidő-hosszabbításig, mint Paks, de ennek itt most nincs jelentősége. A 2×1100 MW teljesítményre képes erőművel 1985-ös üzembe állása óta „nem volt komolyabb gond”. Még a 2011-es, Fukusima utáni stresszteszten is simán átment, így alapvetően biztonságosnak tartják. Az első egységet azonban 2024-ben, a másodikat 2025-ben le kellett volna állítani, miután 2016-ban az üzemeltető Pacific Gas and Electric (PGE) erről kötött megállapodást a lakossággal és helyi civilekkel. Ennek lényege, hogy a San José és Los Angeles között nagyjából félúton lévő erőműről kiderült, hogy földrengési törésvonalak közelében van, a telepen rengeteg nukleáris hulladékot halmoztak fel, ami különösen veszélyessé teszi a környezetére, ráadásul az államban az energiamixben nem pótolhatatlan e termelési volumen, ezért leállítják. Erre azonban valószínűbb, hogy nem kerül sor.
A negyven éven túli működést tavaly nyáron a kaliforniai kormányzó, Gavin Newsom erősködésére vették napirendre, majd az állami törvényhozás az erőmű tovább működtetéséről szóló döntést hozott. Az ellátásbiztonságra és a klímavédelemre hivatkozva a demokrata kormányzó (akinek a 2016-os megállapodásban is kulcsszerepe volt) a PGE mellett az MIT tudósainak számítására is támaszkodott, akik szerint ha az atomerőmű öt, de inkább tíz évet még termelőképes maradhat, akkor gyorsabb lehetne az energiaszektor karbonmentessé válása. Mi több: teljesíthetőbbnek tűnik az a kaliforniai fogadkozás is, hogy 2050 helyett már 2045-re eljut az állam a nettó zéró szintre, plusz még 2,6 milliárd dollár állami kiadás is megtakarítható. Jacopo Buongiorno, az MIT atomtudósa addig is eljutott, hogy Kalifornia „nem engedheti meg magának, hogy levegye e technológiai megoldásokat az asztalról”. De a döntéshez a nyomatékot a Biden-kormány adta meg, amikor 2022 májusában létrehozott egy hatmilliárd dolláros gyorssegélyalapot (Civil Nuclear Credit, CNC), amelynek kifejezetten a Diablo Canyon (és az azóta már valóban leállított michigani Palisades erőmű) volt a célzottja.
Hiába utasította a regulátor arra a közüzemi vállalatokat, hogy tegyék beruházási célkeresztjükbe a zöldenergiát és az energiatárolást, az erőmű üzemeltetője (miután előzőleg azzal hárította a témát, hogy az atomerőmű nyitva tartása jelentős összegű műszaki, technológiai és biztonsági beruházást igényelne, amit már nem költene rá) ugrott az ingyenpénzre, és az 1,4 milliárd dolláros hitellehívás lehetőségével élve újranyitotta a Diablo Canyon-aktát.
A civilek bíróságra mentek a szerződésszegés miatt, de augusztusban elutasították a keresetüket. Decemberben a CPUC (California Public Utilities Commission), a kaliforniai szabályozóhatóság megszavazta, hogy a Diablo Canyon öt évvel hosszabbítson (vagyis az 1-es blokkot 2029. október 31-ig, a 2-es blokkot pedig 2030. október 31-ig kell üzemben tartani). Az előterjesztést azzal az indoklással fogadták el, hogy ez létfontosságú az állami villamosenergia-hálózat megbízhatóságát illetően. Az ötévnyi haladéktól a kormányzó (aki tavaly még az erőmű 2035-ig működése mellett kardoskodott) Kalifornia karbonmentes állapot felé menetelését, de a 2020-as nagy áramkimaradásokhoz hasonló helyzetek kockázatának csökkentését is ígéri. Ám a CPUC-szavazás csak akkor ér majd valamit, ha a PGE megszerzi a további működéshez szükséges engedélyeket az amerikai szövetségi nukleáris szabályozóbizottságtól. Az NRC (Nuclear Regulatory Commission) azonban akár egy évig is elhúzhatja ennek megadását, mert továbbra is tartanak a biztonsággal és a várható költségekkel kapcsolatos viták.
Néhány kényes kérdés is előkerült: az eddigi ismeretek alapján könnyen elképzelhető például, hogy a PGE csak közvetetten végezte el az 1. blokk reaktorának nyomástartó edényének tesztjét és ellenőrzését, és jelenleg nincsenek valós adatai az acéltartály állapotáról (az erőmű működéséből kifolyólag folyamatos neutronbombázás alatt álló anyag ridegedése az egyik legnagyobb kockázatot jelenti az atomerőművekben), és egy olyan számítás is előkerült, hogy a Diablo Canyon nyitva tartása 2030-ig – így a késleltetett hulladékmentesítés – akár 45 milliárd dollárba is kerülhet, ami évente 55–124 dollár pluszt jelenthet a tipikus közüzemi számlákon. Ezzel kapcsolatban a Los Angeles Times a napokban azt írta, hogy a civilekkel korábban kötött megállapodás felrúgása éppen azért aggályos, mert a Diablo Canyon üzemeltetője a fogyasztókra fogja terhelni az öregedő erőmű kezelésének költségeit. Az máris kitudódott, hogy az erőmű öt évvel kitolt üzemben tartásához akár hatmilliárd dollárra is szükség lehet első lépésben.
Ezekről a PGE egyelőre hallgat. A cég kommunikációja arra fókuszál, hogy „felkészültek arra, hogy ameddig a kaliforniaiak kívánják”, nyitva tarják a Diablo Canyont. Biztos, ami biztos alapon azonban novemberben már be is nyújtottak az NRC-hez egy nemcsak öt-, hanem húszéves hosszabbításról szóló kérelmet is.
