Hogyan őrizzük meg a lelki egészségünket a technológia által uralt, gyorsan változó világban? – ez az alcíme a Holnap című kötetnek, amelynek szerkesztője dr. Kapitány-Fövény Máté klinikai szakpszichológus. A Semmelweis Egyetem adjunktusa, az OMIII-drogambulancia klinikai szakpszichológusa több, függőséggel foglalkozó könyv szerzőjeként ismert. Arról beszélgettünk vele a Szabad Európa podcastjában, a Szelfiben, hogyan befolyásolja a technológia életünk minden területét, beleértve az egészségügyet, az oktatást és a szexuális életet. A műsorban szó esett egyebek mellett a digitáliseszköz-mentes idő fontosságáról, a túlfogyasztásról, az infantilizálódó felnőttekről, az ökoszorongásról és a szextechről is.
Holnap címmel jelent meg egy könyve, amely igazából már a jelenünkről szól. Hogyan, miért döntötte el, hogy – másokkal együtt – erről fog írni?
A könyvnek az ötlete tavaly januárban született meg, és elsősorban azért, mert azt érzékeltem magam körül, hogy egyre inkább a jövőbe pillant az emberiség, és egyre inkább próbál rájönni, milyen forgatókönyvek várnak rá. Az is megfogalmazódott bennem a könyv szerkesztésekor, hogy mik azok az életterületek, amik talán leginkább foglalkoztatják az emberiséget.
Jobban szorongunk, mint a korábbi generációk?
Azt nagyon nehéz megmondani visszamenőleg, hogy egy előző generáció mennyire szorongott, és mitől. Az biztos, hogy a most élő emberek előtt látszólag végtelen lehetőségeket rejteget a világ. A reklámipar, a fogyasztói marketing hangsúlyozza is, hogy bármit megtehetek, bármit megvehetek, bármit megvalósíthatok, miközben azt is érzékeljük, hogy ez hazugság, becsapás, és ez a fajta kettősség majdnem mindennapos szorongást vált ki az emberekből.
Korábban sokkal jobban ki volt osztva az emberek életútja, a gyerekek a szülők foglalkozását űzték tovább, vagy a családi céget vitték. A lehetőségek korlátozottabbak voltak, ugyanakkor ki volt jelölve egy út, ami kevésbé volt szorongató, mint ami most van. Nagyon megváltozott a norma, hogy hogyan alakul az emberi életút, akár négy-öt évente éles karrierváltás következhet be.
A kötethez írt előszóban felsorolsz több olyan kifejezést, amelyeket ma már napi szinten használunk, pedig nemrég talán nem is léteztek. Mesterséges intelligencia, génszerkesztés, szextech, digitális és adaptív oktatás, e-egészségügy, ökoszorongás, flexitáriánus étrend, ipar 4.0, metaverzum… Ezek közül talán a mesterséges intelligencia az, aminek a jelentése mindenki számára világos, de lehet, hogy arról is érdemes lenne beszélni.
Talán inkább arról, hogy a különböző életterületeken hogyan válik egyre immerzívebbé, egyre inkább bevonóvá vagy áthatóvá a hatása. Maga a kifejezés talán tényleg mindenki számára ismert már – hogy hogyan alakítja át akár az egészségügyet, az orvoslást, az oktatást majd a digitalizáció, mit jelent, ha egyre több készséget adunk át a mesterséges intelligenciának. Eleve mi az, amit érdemes átadnunk, és mi az, amit szerintem nem lenne szabad? Ezek mind fontos témák.
Beszéljünk erről! Mi az, amit nem lenne szabad átadni?
Azt gondolom, hogy például azokat az alapvető emberi készségeket, amik a társas interakcióhoz szükségesek. Mondjuk a másik érzelmeinek felismerését, az úgynevezett mentalizációt, ami azt jelenti, hogy milyen mértékben tudunk a másik gondolataiba, érzéseibe, vágyaiba „belepillantani”, és ez alapján elég pontos hipotéziseket megfogalmazni arról, mit érez, mit gondol. Vagy az empátia készségét, vagy azt, hogy tudunk olvasni a verbális meg a nonverbális jelzésekből.
Ha ezeket is átadjuk a mesterséges intelligenciának – ahogy egyébként most már vannak olyan mesterségesintelligencia-applikációk, programok, ahol érzelemfelismerést végeznek –, akkor az fog bekövetkezni, mint a legtöbb készségünknél, amikor átadjuk az automatizmusnak: romlani fog – például amikor az ember egy az egyben átadja a navigáció készségét egy programnak, például a GPS-navigációnak. Voltak vizsgálatok, amelyek azt mutatták, hogy ha valaki hosszú távon olyan okosszemüveget hord, amiben navigációs program van, és mutatja neki, merre kell, hogyan kell fordulnia, akkor előbb-utóbb romlik a navigációs képessége. Ez majdnem minden hétköznapi készségünkre igaz: ha nem gyakoroljuk, hanem átadjuk a felelősséget akár egy másik embernek, akár egy automatizmusnak, el fogjuk veszíteni.
Olyan kifejezések is szerepelnek a kötet előszavában, amelyeket nem mindennap használunk. Például mit jelent a szextech?
A könyv egyik fejezete azzal foglalkozik, hogyan alakul át majd a szexualitás a világ változásával. A szextech szó olyan technológiai újításokra utal, amelyek a szexuális életet alakítják át valamilyen módon. Van olyan applikáció, amely például lehetővé teszi a távcsókot egy okostelefonra, tabletre, laptopra kötött szenzor segítségével, vagy olyan ruha, ami különböző pontokon elkezdi bizsergetni az ember testét. Léteznek olyan elképzelések, hogy bizonyos pornószínészek szexuális segédeszközként vagy játékként, mondjuk 3D-nyomtatás segítségével elérhetővé teszik a nemi szervüket, mintha birtokolnám a testüket. Ezek persze nagyon bizarr fejlesztések, de azt mutatják, hogy a szexuális technológiák is folyamatosan felzárkóznak. Ebből problémák is származnak: a régóta létező, virtuálisvalóság-alapú pornográfia például növeli a bevonódási élményt, és még inkább addiktívvá teszi az egyébként is elképesztően addiktív pornófogyasztást.
Mit jelent pontosan a virtuális valóság alapú pornográfia?
Vannak olyan virtuálisvalóság-szemüvegek, amit ha felveszünk, kicsit olyan, mintha egy virtuális térben lennénk. Ennek az életszerűsége még nem tökéletes, de egyre inkább az lesz. Ha ezt egy pornójelenetben veszi fel valaki, azt hiszem, nem kell tovább ragozni, mit jelent – tényleg olyan, mintha ott lenne a helyszínen.
Ha belegondolunk abba, hogyan fejlődött az információs technológia vagy a média a nyomtatott sajtótól kezdve a rádión, televízión át az okostelefonokig, virtuális valóságig stb., akkor látjuk, hogy valójában az történt, hogy egyre több érzékszervünk vonódott be. Először csak a látásunk, aztán a hallás, aztán egyre inkább a tapintás; és amikor megérintem és lapozgatom az okostelefont, már a térérzékelés és a mozgás is bekerül. Olyan, mintha ténylegesen bejárná az ember az adott teret. Az ember pszichéjére egyébként is jellemző, hogy ha valami megmozdul, annak sokkal inkább lelket tulajdonít.
Ha még nem is terjedtek el széles körben ezek az újdonságok, a kötet címe – Holnap – is utal arra, hogy a közeljövőben vélhetően találkozunk velük.
Összesen 27 szerzője van a könyvnek. Minden fejezet egy kiinduló tanulmánnyal indul. Ebben a szerzők – szociológusok, trendkutatók stb. – leírják, milyen változások várhatók az adott területen (ökológia, oktatás, gazdaság stb.) a következő tíz-húsz évben. Erre reagál egy pszichológus, aki jártas a területen. Tehát kicsit olyan a kötet, mint egy párbeszéd: mindegyik fejezet trendleírással indul, és egy arra adott pszichológiai reflexióval zárul. Minden fejezet végén van egy tíz tanácsból álló útmutatás, amit a pszichológuskollégák írtak arról, mire érdemes odafigyelni ezekben a változásokban, hogy az ember meg tudja őrizni a mentális egészségét vagy csökkentse a szorongásait.
Abból indultunk ki, hogy ember valójában elképesztően alkalmazkodóképes. Rengeteg nagyon sötét jövőképről hallunk, hogy 2050-re élhetetlen lesz a Föld, elpusztul az emberiség, és ennek extrémebb vagy kevésbé extrém alternatíváit. Én azt gondolom, hogy az emberiség ténylegesen nagyon tud alkalmazkodni a változásokhoz, ehhez viszont az kell, hogy lássa, mihez kell alkalmazkodnia. Hiteles és hiteltelen csatornákból folyamatosan ömlik ránk az információ, ami szintén szorongást kelt, mert az ember képtelen ennyit feldolgozni.
A könyv előszavában említi Edward Morgan Forster angol írót, aki 1909-ben megjelent tudományos-fantasztikus regényében (The Machine Stops – A gép megáll) előre jelezte, ami most vesz körül bennünket. Mennyire volt pontos ez az előrejelzés?
Ő egy többszörösen Nobel-díjra jelölt szerző volt, aki arról írt kisregényt, hogy az emberiséget valójában egy automatizmus mozgatja a legpraktikusabb dolgoktól kezdve, mint az élelmiszer elosztása, az energia elosztása stb. Végül is nagyon hasonló ez, mint ami felé tart a világunk. Abban a könyvben leáll a mindent mozgató gép, és erre reagál az emberiség. Nem Forster az egyetlen, aki ezzel foglalkozott, hiszen azóta is legalább tízévente születik egy-egy olyan könyv, amely elég pontosan előrevetíti, hogy mi lesz a következő húsz-harminc évben. Például Az önimádat társadalma című könyv, amely a hetvenes években született, és valójában világunk narcisztikussá válását jelezte előre, azt, hogy mennyire fontossá válik mások visszajelzése, mennyire nehéz lesz a kapcsolódás másokhoz, és mennyire fontossá válik az én szerepe. Ez be is következett, és egyre fokozódik. Ha csak arra gondolunk, hogy mennyire mások visszajelzéseiből él például egy influenszer, vagy hogyan működik a közösségi média, vagy mennyire függ az életünk gyakorlatilag addiktológiai értelemben a többi ember visszacsatolásaitól. Ez nem más, mint narcizmus, mert az nem azt jelenti, hogy valaki önimádó, hanem azt, hogy tele van önbizalom-problémákkal meg kételyekkel. Azért van szüksége állandó pozitív visszacsatolásra, rajongásra, mert kevésnek vagy törékenynek érzi önmagát. A narcisztikus ember valójában nem saját magát imádja, hanem a világban való lenyomatát, például az avatarját vagy a közösségimédia-profilját, amely természetesen nem azonos önmagával, hanem egy megteremtett alteregója.
Több könyve, tanulmánya jelent meg a függőség különböző formáiról. Kapcsolódik a Holnap című kötet ezekhez?
Abszolút kapcsolódik. Van egy fejezet, amely az emberi kapcsolatok átalakulásával foglalkozik. Ebben Sik Domonkos szociológus írta a kiinduló tanulmányt, arra én addiktológiai szempontból reagáltam. Az, hogy ennyire kiszolgáltatottá válunk a technológiai fejlődéstől, az már önmagában függőség annak minden általános ismérvével együtt. Egyre kevésbé vagyunk önállók, egyre kevésbé tudunk felelősséget vállalni dolgokért, egyre inkább hárítjuk a felelősséget vagy az automatizmusokra, vagy más emberekre. Egyre inkább infantilizálódunk – ezt úgy mondjuk szakszóval, hogy regresszióba zuhan az emberiség. Ez annyit jelent, hogy egy felnőtt is visszatér egy sokkal korábbi érzelmi állapotba vagy érzelmi fejlődési állapotba, és egy öt-hat éves, óvodás korú gyerek érzelemszabályozását mutatja stresszhelyzetben: szétesik, üvölteni kezd; frusztrációja tárgyat, célpontot keres. Ez azt jelenti, hogy nagyon sok felnőtt stresszhelyzetben képtelen elviselni a frusztrációt, inkább kimenekül a helyzetből, gyermekkori állapotba kerül vissza.
A fogyasztói berendezkedés számára jó, ha az emberiség gyerekszerepben marad. Nyilván egy társadalom vezetése szempontjából is előnyös, hogy gyerekszerepben tartja a lakosokat, akik így sokkal inkább függeni fognak a vezetőtől. Ugyanígy igaz ez egy cégen belül, egy társadalmon belül.
A fogyasztói társadalomban hangsúlyos a fiatalság kultusza: addig vagy értékes, jó fogyasztó, amíg fiatal vagy. Ha az emberiség abba ringatja magát, hogy bármit megtehet és bármit megszerezhet, akkor értelemszerűen vágyni is fog arra, hogy bármit megszerezzen. De mivel ez tévhit, hogy bármit megszerezhet, frusztrálódni fog, mert folyamatosan azt fogja látni, hogy mi az, amit nem tudott még megszerezni. Ez a frusztráció egyre inkább szorongáshoz és agresszióhoz vezet, mert az ember érzi, hogy nem tudja beteljesíteni azt, ami ki van jelölve neki mint életút – szerezz meg mindent –, viszont mivel nem képes szembenézni a felelősséggel, mert infantilis, elkezd felelősöket keresni a korlátozó vagy szabályozó hatalomban, mondjuk a pedagógusban, a szülőben, a kormányzat tagjaiban.
Van erre megoldás?
A digitalizáció, ami átszövi az élet összes területét, egyre inkább a négy fal közé szorítja az embert, egy látszólag végtelen világba. De így semmit nem látunk a valódi világból. Ahhoz, hogy kevésbé szorongjunk, ki kell menni a valóságba, akkor talán kevésbé fogom félteni a gyerekemet is a valóságtól és így tovább. Talán így lehet felnőttebbé nevelni az embereket, és ez nemcsak a családokon múlik, hanem például a kormányzati kommunikáción is.
Megoldás lehet például az ingerkontroll-technika. Öt perc már elég sok lauf ahhoz, hogy beinduljon a tudatosabb kontroll. Például lefekvéskor ne bármikor elérhető helyen hagyjuk a laptopot, az okostelefont, hanem a szoba másik sarkában tegyük le. Így ha ránk tör a sóvárgás, nehezebben vesszük rá magunkat, hogy felkeljünk, odaslattyogjunk, és visszahozzuk.
Divatos szóvá kezd válni a dopaminböjt. Amikor napi szinten stimuláljuk az agyunk jutalmazóközpontját, és például digitális detoxot tartunk. Baromi nehéz megvalósítani, hiszen az egész világunk erre épül, de azért nem lehetetlen egy hétvégét okostelefon vagy laptop nélkül eltölteni, vagy akár korlátozni, csökkenteni a használatukat, valamilyen szempontból ritkítani ezeket a kiéléseket. Akkor az agy, mivel elképesztően plasztikus, tud ehhez alkalmazkodni, és akkor már egy kicsit alacsonyabb hőfokkal is megelégszünk.
Ez a gyereknevelésre lefordítva azt jelenti, hogy például minél több olyan programunk legyen, ahol nem elérhetők ezek az eszközök?
Igen. Visszakanyarodnék oda, hogy menjünk ki a valóságba, ahelyett hogy szűrőn keresztül látnánk a világot.
A teljes beszélgetést itt hallgathatja meg:
