„Manizsa vagyok, 15 éves, tizedikes diáklány a hit országából, a szeretet és a tudás földjéről (…) Keményen dolgoztam, hogy elérjem a szép álmomat, de ma az otthonomnak nevezett börtönbe vagyok bezárva.”

Manizsának nagy álmai vannak – orvos szeretne lenni, szülőföldje, Észak-Afganisztán népét szeretné szolgálni. De sok iskoláskorú lányhoz hasonlóan az ő reményei is szertefoszlanak, miután a tálibok egy évvel ezelőtti hatalomátvétele óta ismét szigorúan korlátozzák a lányok és a nők jogait.

A tálib hatalomátvétel augusztus 15-i évfordulóján a Szabad Európa Azadi Rádiója rajzokat, fényképeket és levélrészleteket gyűjtött össze, amelyeket iskolás lányok küldtek az ország minden tájáról. A lányok első kézből származó, gondosan papírra vetett írásos vagy művészi beszámolói betekintést engednek mindennapi életük elszigeteltségébe és a kétségbeesésbe, amely lassan szertefoszlatja vágyaikat.

A Szabad Európa a személyazonosságuk védelme érdekében csak az előnevüket használja, és a képeket úgy szerkesztette, hogy az arcuk és az aláírásuk ne legyen látható.

Egy évvel ezelőtt az afgán lányok az új tanévre készültek. Ezt az éves rítust azonban megvonták tőlük, amikor a tálib fegyveresek 2021. augusztus 15-én megrohamozták Kabult, kormányt alakítottak, és a csoport szigorú iszlámértelmezésének megfelelő rendeleteket kezdtek kiadni. Ezek között szerepelt a felső tagozatos lányok iskolába járásának tilalma.

„Boldogan töltöttem a téli napokat, arra gondolva, hogy hamarosan újra iskolába mehetünk, de elvették tőlem és a hozzám hasonlóktól az iskolába járás jogát” – írja Manizsa.

„Olyan helyen élünk, ahol nem emelhetjük fel a hangunkat. Belefáradtunk abba, hogy nem járhatunk iskolába – teszi hozzá. – Az oktatás ellenzőinek tudniuk kellene ezt! Senki sem hozhat helyettünk törvényeket, ahogy nem vehetik el tőlünk a levegőhöz való jogunkat, úgy nem vehetik el az oktatást sem, mert az oktatás a mi jogunk.”

Kobra kilencedikes, a középső Gor tartományban található Firozkohban.

„Sajnos bezárták a lányok iskoláit. Ez az elmúlt tíz hónap olyan volt számunkra, mintha tíz év lett volna – írta júniusban. – Elvesztettük a reményt a jövőre nézve. A jövő nehézségei élő képként jelennek meg a szemünk előtt. Minden alkalommal, amikor a jövőre gondolok, azt kívánom, bárcsak ne lennék ezen a világon; a mentális állapotunk nagyon megsérült.”

A 16 éves lány utal az újra hatalomra került tálibok által lebegtetett lehetőségre, miszerint fontolóra vennék, hogy a lányok visszatérhessenek az iskolába. Végül a kezdeti tilalom után ezt az egyetemista korú nőknek engedélyezték.

„Az iszlám emirátus sokszor mondta, hogy az iskolák ajtajai megnyílnak, és a lányok folytathatják tanulmányaikat – írja. – De nem hisszük, hogy megvalósulnak az álmaink.”

Kobra azzal foglalja el magát, hogy segít édesanyjának a házimunkában, gyerekruhákat varr, hímez és horgol.

„De a jövő nem a mi kezünkben van – írja. – Az egyetlen dolog, amit tehetünk, hogy imádkozunk, és mindig azért imádkozunk, hogy ne vegyék el tőlünk a jövőnket.”

Marjam kerékpáros, de sportolói karrierje véget ért, amikor a tálibok átvették a hatalmat, és az iszlám szigorú értelmezése miatt megtiltották a nők számára a sportolást.

A Kabul tartományból származó, 11. osztályos lányhoz hasonlóan azok, akiknek lehetőségük van rá, magánórákkal próbálják folytatni tanulmányaikat. Marjam minden reggel angolórára jár.

Ezután – írja - házimunkát és házi feladatot csinál, „hogy elvegyem a fulladás érzését”, és figyelemmel kíséri a hazai és külföldi híreket, hogy tájékozódjon a nők jogainak kérdéseiről és a külvilág afgán nőknek nyújtott támogatásáról.

„Néha annyira hiányzik” – mondja a régi életéről, és felidézi, hogy a kerékpáros csapattal épp egy külföldi utazás küszöbén álltak, és egy fodrászszalonban dolgozott, mielőtt a tálibok megtiltották a nőknek a házon kívüli munkát.

Mint írja, mivel nem tudja folytatni a hobbiját és a munkáját, otthon gyakorolja a fodrászmesterséget a nővérével.

Marzieh 9. osztályos tanuló Afganisztán egy ismeretlen területéről, ideje nagy részét a családja pékségében és otthoni házimunkával tölti.

„Afganisztán olyan ország, amely a jövőjéért küzdött” – írja. De a tálibok érkezése, akik az 1996 és 2001 közötti, első hatalmi időszakuk alatt az emberi jogok megsértéséről és keményvonalas iszlám uralmukról voltak hírhedtek, „iskoláink bezárásához vezetett, és több ezer diáklányt kényszerített arra, hogy elhagyja az otthonát”.

„Szükségünk van az oktatásra, de a tálibok megtagadták tőlünk, mert az ő iszlámértelmezésük szerint bűn, ha a lányok a hatodik osztály után tanulnak. Mi, lányok soha nem fogjuk jóváhagyni ezt, mert Isten mindenkit egyenlőnek teremtett – mondja Marzieh. – Régen lelkesen jártunk iskolába és tanultunk. Miután bezárták az iskolákat, mindannyian nagyon lehangoltak lettünk és sok problémával szembesültünk.”

„Én személy szerint orvos akartam lenni, és szolgálni a hazámat, de nem sikerült. Kilenc évig tanultam, de hiába, végül otthon maradtam – zárja kézzel írt levelét. – Sok álmom volt. Kár, hogy kimaradtam a tanulásból. Mindenről lemaradtam.”

Monavarának a 11. osztályba kellene járnia egy Kabul tartománybeli szúfi iskolába. Ehelyett otthon múlatja az időt mosogatással, a konyha takarításával és imádkozással.

Hogy csökkentse a stresszt, az Azadi Rádiónak ír, naponta egy órát próbál olvasni, este pedig a híreket hallgatja.

„Mindennap várom a hírt az iskolák megnyitásáról és a nők jogaival kapcsolatos programokról. Belefáradtam a hazai hírekbe, mert nincsenek jók és reménykeltők – mondja. – A háború, az öngyilkosság, a robbantások, a nők jogfosztása és elítélése – ezeken kívül a tálibok nem csinálnak semmit.”

Ő is, akárcsak Marjam, korábban kerékpározott.

„Úgy gondolom, hogy ez álom volt, és elszállt. Remegek és szörnyű álmaim vannak, hogy a tálibok eljönnek a házunkhoz, és el kell bújnunk – írja Monavara. – Kabul elestének sötét napja óta mentális és érzelmi problémáim vannak, pszichológus kezel.”

Nahid, egy 18 éves, Kabul tartományból származó lány így kezdi a Szabad Európának írt levelét: „Ha keményen dolgoztál, és még mindig nem látod az eredményt, ne feledd, hogy a fa gyümölcse az utolsó dolog, ami a fán terem.”

A 12. osztályos tanuló napi rutinja tanulásból, imádkozásból, házimunkából, magánórákból és a házi feladat elkészítéséből áll. Ezután elkezd festeni, „egy kicsit szórakozni”, majd ismét tanulni.

„Miután megfosztottak az írásbeliség áldásától, nagyon nehéz és motiválatlan napokat élek át – írja. – Teljesen elvesztettem a motivációmat az iskolába járáshoz és a jövőmhöz.”

Úgy véli, pszichés zavarai lettek, olyan lánnyá vált, aki elfelejtette az iskolai tanulmányait, és teljesen analfabéta.

A jelenlegi helyzete, írja, nem rajta múlik, mások határozzák meg.

„Sok barátom volt az iskolában. Még a tanáraink is a barátaink voltak, és teljesen iszlám és humánus szellemben oktattak minket – emlékszik vissza. – Az iskola minden pillanata élvezetes volt, mert a tanáraink a hazaszeretet és az emberek iránti kedvesség szellemében neveltek minket.”

Parvana egy nyolcadikos álmodozó a központi Gor tartományból. Álmai néha összeütközésbe kerülnek a rémálomszerű valósággal.

„Egyik éjszaka azt álmodtam, hogy iskolába mentem, és meglátogattam az osztálytársaimat az iskolaudvaron és az osztályteremben. Talán a legjobb álmom volt – írja. – Amikor felébredtem, megrajzoltam ezt a képet, amelyen az látható, hogy az iskola kapuja zárva van.”

Parvana az Azadi Rádiónak elmondta, hogy szerinte a tálibok félnek a tanult nőktől.

„Miért ne tanulhatna egy nő? Hol szerepel az iszlám könyvében, a szent Koránban, hogy a nőknek nem szabad tanulniuk? – kérdezi. – A Mindenható Isten megparancsolta a férfiaknak és a nőknek, hogy olvassanak és tanuljanak.”

A családja nem engedheti meg magának, hogy magániskolát fizessen. Az, hogy nem tanulhat, Parvana szerint „károsította a mentális egészségét”. Elmondása szerint állandó nyomás nehezedik az elméjére és a lelkére, ami saját bevallása szerint arra készteti, hogy néha kiabáljon az édesanyjával.

De felismeri az idősebbek bölcsességét is.

„Dédnagyanyám azt mondja, hogy ahol nincs egység és egyetértés, legyen az egy ház, egy falu, egy város vagy egy ország, ott romhalmaz lesz” – mondja.

„Még most is úgy néz ki az ország, mint egy romhalmaz – panaszolja. – Bezárt oktatási intézmények; az egészségügyi szolgáltatások hiánya; gyilkosság, lopás, fosztogatás és még több száz más csúnya dolog. Mindig Istenemben bízom, és mindig kérem őt, hogy vezesse országunkat a békéhez.”

Szahar, a délnyugati Nimruz tartomány 11. osztályos tanulója szerint Afganisztánban mindig is voltak problémák, de „mégis iskolába jártunk, tanultunk és a saját jövőnket akartuk építeni”.

Emlékszik arra az izgalomra, amellyel a tanév első napjára készült, és nem érti, hogy a tálibok miért nem engedik a lányoknak, hogy iskolába járjanak.

„Nincs reményünk az életre – írja Szahar. – Orvos akartam lenni, a népemet akartam szolgálni a jövőben, de sajnos a sorsunk jelenleg ismeretlen – nem tudni, hogy az iszlám emirátus engedélyezi-e a tanulást, vagy sem.”

Leírja, hogy zavarodottan él otthon, ahol az elméjét és a kezét kézimunkával, például hímzéssel foglalja le.

„A hang a ködön keresztül nemcsak az enyém, hanem több ezer másik diáklányé, akik nem tanulhatnak” – mondja Szahar.

Száhida 11. osztályos diák az afgán fővárostól északra fekvő Parvan tartományból.

„Nagyon szomorú vagyok, mert már nem tudok iskolába járni és tanulni – írja a 17 éves lány. – Ez nagyon nehéz. A napok nagyon nehezen telnek. Az elmúlt években jártam iskolába. Tanultam és találkoztam a barátaimmal és a nővéreimmel.”

Most – mondja Száhida – a napjai problémákkal telnek.

„Minden nap rosszabb számomra, mint az előző. Az év elején még nagyon bíztam abban, hogy iskolába mehetünk, és folytathatjuk a tanulmányainkat. Sokat készültem, alig vártam, hogy iskolába menjek, tanuljak és közelebb kerüljek a céljaimhoz.”

Amikor úgy tűnt, hogy a tálibok talán engedélyezik, elment az iskolába, de nem engedték be.

„Nagyon csalódottan tértem haza. Azóta már semmi reményem sincs” – vallja be, és elmondja, hogy egykor orvos szeretett volna lenni.

„Most úgy gondolom, hogy soha nem fogom megvalósítani ezeket a vágyaimat – zárul levele. – Mindennap szenvedek ezekkel a vágyakkal és célokkal. Azt mondom magamnak, hogy talán magammal viszem ezeket az álmokat a sírba.”

A Kabultól északra élő Zahra azt mondja, hogy „ez az év életem egyik legrosszabb éve”.

„12. osztályos tanuló vagyok. Azt reméltem, hogy ez lesz az utolsó évem, és befejezem az iskolát, leteszem a felvételi vizsgát, és a kedvenc szakterületemen, a jogon tanulhatok, és befejezhetem az egyetemet” – írja a 18 éves lány.

„Reményeinket és álmainkat eltemették – mondja Zahra a tálibok oktatási tilalmáról. – Ezek után nincs reményünk arra, hogy újra megnyitják előttünk az iskolát.”

Azt mondja, Istenhez fordul, és azt kérdezi: „Miért történik ilyen igazságtalanság a földem asszonyaival és lányaival; miért játszanak az életünkkel? Meddig élünk majd még mindig nyomorban?”