Két hónappal azelőtt, hogy Oroszország teljes körű támadást indított Ukrajna ellen, Amos Chapple, a Szabad Európa fotósa ellátogatott az ukrán csapatok és az Oroszország által támogatott szakadárok közötti – akkor még csak – fegyveres konfliktus helyszínére a Luhanszki területen.

Két évvel később az inváziót túlélő ukránok emlékeznek vissza a 2022. február 24-én történtekre. Az alábbi fotók december 6–7-én készültek Popasznában és környékén, azon a területen, amely ma már az oroszok ellenőrzése alatt áll.

Timur Pliuscs: „Egy nagy sóhaj szakadt ki belőlem, amikor megtudtam”

Az invázió számomra nem volt teljes meglepetés.

A helyzet már egy héttel a teljes körű támadás előtt nagyon feszültté vált a Luhanszki területen. A bombázások gyakorisága megugrott, és az ellenség nehézfegyvereket kezdett használni. Még mindig reménykedtem, de ugyanakkor tudtam, hogy bármi is fog történni, én is részt veszek benne, mert a fronton voltam, vagyis a demarkációs vonalon, ahogy február 24. előtt nevezték.

Különösen emlékszem az inváziót megelőző huszonnégy órára. Az ellenséges csapatok Grad rakétákkal lőtték a Pervomajszk–Liszicsanszk utat, amely összekötött minket a hátsó területekkel. Alig aludtam azon az éjszakán. Egy gyalogsági harcjármű személyzetének tagja voltam, amelynek a feladata a frontállások fedezése volt. Minden zajra felébredtem, és gondolatban újra és újra végigvettem az összes intézkedést, amit úgynevezett vörös riadó esetén meg kellett tennem.

A következő, február 23-ról 24-re virradó éjszaka valójában elég nyugodt volt. Csak a Telegramról tudtam meg, hogy a teljes körű invázió megkezdődött, reggel hét vagy nyolc óra körül.

Talán furcsán hangzik, de az első reakcióm, amikor megtudtam, hogy az invázió folyamatban van, az volt, hogy egy nagyot sóhajtottam. Mint kifejtettem, hosszú ideig éltem azzal az elviselhetetlen feszültséggel, hogy tudtam, hogy valami történni fog, anélkül hogy tudtam volna, mi. És akkor megtörtént.

Tudtam, hogy ott vagyok, ahol lennem kell. Már csak a kötelességemet kellett teljesítenem.

Ugyanakkor ott volt bennem a keserűség érzése is a be nem fejezett tervek miatt. Még nem végeztem el az egyetemet, és még nem találkoztam az összes ismerőssel, akikkel szerettem volna.

Február 24-ről egy kicsit homályosak az emlékeim. Aznap délelőtt tíz óra körül kaptunk egy parancsot a helyszínváltoztatásra, majd lényegében a nap hátralévő részében várakoztattak minket.

Két dologra emlékszem nagyon tisztán. Az első egy tárgy volt, ami a fejünk felett repült. Még mindig fogalmam sincs, mi volt az – repülőgép vagy rakéta –, és hogy a miénk volt-e, vagy orosz, de a zaj miatt azonnal fedezékbe bújtam.

A másik dolog, ami megmaradt bennem arról a napról, a hideg. A pozícióban, ahová küldtek minket, üres lakóházak voltak, amelyek a kétezres évek óta elhagyatottan álltak. Ez volt a kelet-ukrajnai lepusztult bányászvárosok tipikus tájképe – betört ablakok, szeméthegyek és a hideg, amely egészen a csontjainkba hatolt. Annak a végtelen februárnak az első éjszakáján egyáltalán nem aludtam.

Aztán jött a háború.

Vladiszlav Bili: „Otthon halunk meg, ha nem jövünk a frontra”

A huszonkét éves hadnagy a nyugat-ukrajnai Sztarij Szambor városában született és Popaszna külvárosában halt meg.

Egy rövid interjú során, amikor 2021 decemberében megerősített állása előtt állt, a következőt mondta a Szabad Európának: „Ha jön egy orosz fickó, aki vodkát akar inni és bulizni, az rendben van. De ha fegyverrel jön hozzám, akkor megölöm.”

Bili a holodomorra utalva (a harmincas években, Sztálin szovjet vezető idején Ukrajnában milliók éheztek – a szerk.) beszélt arról, hogy a harc mellett döntött, több mint ezer kilométerre az otthonától.

„Ha most nem jövünk ide a frontra, később a házunkban fogunk meghalni. Van egy ukrán mondás: aki békeidőben nem védi a családját, az a bajban megeszi a gyerekeit.”

A fiatal hadnagy egy elszigetelt katonai előőrsöt irányított, mindössze néhány száz méterre az Oroszország által támogatott szeparatisták állásaitól. Az invázió első napjaiban megsebesült, majd visszatért a frontra. A jelentések szerint 2022. március 11-én halt meg az előrenyomuló orosz csapatok rakétaesőjében.

Holttestét soha nem találták meg.

Bili édesanyja később Paweł Szot lengyel újságírónak elmondta, hogy megpróbálta megakadályozni, hogy a fia elmenjen a háborúba, de mint mondta: „Nem tudtam megállítani. Csak azt mondtam neki, hogy legyen óvatos, és hogy ő az egyetlen boldogságunk.”

A szülei még mindig reménykednek abban, hogy hazatér.

„Megígérte nekem, hogy visszajön, és mindig megtartotta a szavát. Még mindig hiszek benne. Születésétől fogva harcos volt – mondta a katona édesanyja. – Várni fogunk rá. Reméljük, hogy véget ér ez a pokol, és a gyermekünk hazatér.”

Irina Trubnikova: „Már reggel üresek voltak a polcok a boltban”

Február 24-én hajnali négy órakor kopogtak az ajtón.

Alig egy hónapja éltünk Kijevben. A férjem az Ukrán Nemzeti Védelmi Egyetemen tanult, én pedig a hadseregtől kapott szülési szabadságom alatt jöttem hozzá a fővárosba.

Egy egyenruhás katonatiszt állt az ajtóban. Azt mondta, hogy készüljünk el, mert Oroszország teljes körű inváziót indított. Ekkor hallottuk az első robbanásokat Kijev Brovari kerületében. Sokkoló történésekre ébredtünk.

Elkezdtem hívogatni a rokonaimat. A tévéhírekben még nem volt semmi. A családtagjaim még aludtak, nem vették fel a telefont. Rohantam a boltba, de csak üres polcok voltak.

Mire megvirradt, a hadsereg teljes harckészültségben volt. Rengeteg páncélozott jármű hajtott végig az utcákon az éppen csak kialakulóban lévő állások felé. Összepakoltam a holmimat, és a gyermekemmel együtt elindultam Lvivbe, amíg a férjem és katonatársai maradtak, hogy Kijevet védjék.

A Lviv felé vezető kétsávos út ötsávos lett. Hihetetlen forgalmi dugók voltak. Néhány autó le is hajtott az útról mindkét oldalon. A Kijev előtti autópálya felett harci repülők zúgtak el a fejünk felett, és nem tudtuk, hogy a mieink-e, vagy sem. A férjem mesélt a fővárosi helyzetről: összegyűltek, felszerelkeztek, és páncélozott autóval járőröztek a körzetükben.

Csatlakoztam egy autókonvojhoz, amelyben olyan katonák családtagjai voltak, akik a védelmi egyetemen tanultak. Három járművel mentünk, tele nőkkel és gyerekekkel. A megállókról és az útvonal változásairól telefonon, WhatsAppon értesítettük egymást. A szokásos öt óra helyett huszonnégy órát vezettünk, így jutottunk el kimerülten és rémülten Lvivbe.

Akkor még senki sem tudta, hogy egy teljes körű háború mindenhol érezteti majd a hatását, nem csak a fővárosban.

Andrij Dubcsak fotóriporter: „Rájöttem, hogy sok ember, akit ismerek, meg fog halni”

A Luhanszki területen lévő Szjevjerodoneckben voltam egy szállodában, amelynek beszédes a neve: Mir, ami oroszul békét jelent. Hajnali négy körül a feleségem, Liza felhívott Harkivból. Kiabált a telefonba: „Háború! Lőnek ránk!” Így értesültem a teljes körű invázióról.

Tudtam, hogy közeledik. A 2022. február 24. előtti héten kétszer is tűz alá kerültem, és ezeknek a lövéseknek az intenzitása minden addigit felülmúlt. De az invázió mértékére nem számítottam.

Az útitársaim elkezdtek dörömbölni az ajtómon, hogy „Háború! Háború! Mit csináljunk?” Készen álltam az indulásra, elég koffein volt már bennem, hogy cselekedjek. Mindenütt ukrán csapatokat lehetett látni. A katonaság nyíltan azt mondta, hogy gerillaháborúra készülnek, miután elfoglalták azt a területet, ahol álltunk.

Arra gondoltunk, hogy Mariupolba megyünk, de először Kramatorszkba hajtottunk, hogy elkerüljük az esetleges szjevjerodonecki dugót.

Mindenki a telefonján lógott, folyamatosan küldte és fogadta az információkat.

És akkor jöttek a hírek egy nyolcvan kilométer hosszú orosz hadoszlopról, amely Kijev felé tart. Soha nem gondoltam volna, hogy az orosz hadsereg Belarusz felől betör a Kijevi területre.

Ez a hír sokkolt. Három macskám, rokonaim és barátaim voltak a fővárosban. A Kijevért vívott csata kulcsfontosságú volt a háborúban. Úgy döntöttünk, hogy Dnyipróba megyünk, majd onnan tovább Kijevbe.

Útközben megálltunk egy bázison, hogy megnézzük a Hospitallers egészségügyi zászlóalj önkéntes orvosait, akik éppen a mentőautókat pakolták össze a frontra induláshoz. Az egyik orvos, Jurij Szkrebec válaszolt a kérdésemre, hogy mi vár ránk.

„Győzni fogunk. Ez nem kérdés – mondta. – Győzni fogunk. Csak azt nem tudjuk, hogy mi lesz az ára.”

Könnyek szöktek a szemembe, amikor megértettem e szavak teljes jelentését.

Kijev üres volt.

Körülöttem mindenki és minden felkészületlen volt a háborúra.

Aggódtam a családomért, és megpróbáltam mindenkit meggyőzni, hogy hagyja el a várost. Olvastam a híreket és hallgattam a pletykákat, és őszintén azt gondoltam, hogy a városnak nincs esélye a túlélésre.

Mindent meg akartam mutatni a világnak. Bár félelmetes volt, ez volt a kezdete annak a kegyetlen háborúnak, amely az országom túléléséért fog zajlani.

Rájöttem, hogy sok ember, akit ismerek, meg fog halni.