Több év szabadúszás után választotta ismét a társulati létet. Jó csapatjátékosnak tartja magát, olyannak, akire számíthatnak társai. Szerinte a színháznak az emberről kell szólnia, nem politizálnia kell, hanem reflektálnia a világra, de most olyan világban élünk, amelyben mindent átsző a politika. Szereti elsimítani az ellentéteket, megtalálni a közös érdekeket. Azt mondja, ha nem színész, akkor biztosan mediátor lenne, de színművész, méghozzá az egyik legismertebb, legfoglalkoztatottabb az országban. Otthon érzi magát filmben, rádióban, szinkronban is, de mindent felülír a színpad. Kovács Patrícia, a Vígszínház művésze volt podcastsorozatunk, a Szelfi a vendége. Ez a beszélgetés szerkesztett, rövidített változata.
Tíz évig voltál szabadúszó, tíz év után kerültél vissza a Vígszínházba. Ez nagy vágyad volt, beszéltél róla többször is. Fontos neked, hogy társulatban légy? Nyilván mindennek vannak előnyei, hátrányai. Jó a társulati lét?
Igen, mindennek van előnye és hátránya. Alapvetően közösségi ember vagyok, csapatjátékos, de nem mindegy, hogy milyen csapatban. Nagy bennem a szabadságvágy, és ha azt érzem, hogy ez már nem az a közösség, ez már nem az a csapat, akkor elmegyek. Ezért van, hogy sok helyen megfordultam. Remélem, hogy ezeken a helyeken jó érzéssel gondolnak rám, és valahogy megértik a döntésemet, hogy van egy pont, amikor már nem tudom másnak a szekerét tolni. De együtt szekeret tolni, közös zászlók alatt lenni valóban nagyon jó, amikor jó.
Igaz, de társulatban lenni nem egy demokratikus gyalogtúra, komoly hierarchia van.
Persze, de a közös gondolkodás, akár egy darabról, akár színházról vagy arról, mit vegyünk elő, kinek segítsünk, hogy fogjunk össze – ezeket nagyon jó együtt tenni. Szeretek büfékben lenni. Szeretek öltözőkben órákig beszélgetni, és összeszedni embereket. Bennem lakik egy mediátor. Minden közösségben egyszer csak ezt a posztot találom meg, hogy hogyan lehet összeegyeztetni az érdekeket. Ha nem színészettel foglalkoznék, biztos, hogy ezt csinálnám.
Eléggé polarizálódott a színházi világ. Bélyeg az valakin, hogy melyik társulatban játszik éppen? Volt olyan szerep vagy más lehetőség, amit megkaptál volna, ha nem a Vígszínház társulatának tagja lennél?
Ó, hogyne! De ez nem a Vígszínház miatt van, korábbról hozom már ezt a bélyeget. Igen, tudom, hogy vannak emberek, akik sose fognak velem dolgozni, mert bizonyos helyzetekben lehet, hogy nagyobb a szám, vagy kiállok olyan dolgok mellett, amik nekik nem tetszenek. Pontosan tudom, hogy vannak olyan színházak, olyan filmes producerek, rendezők, akik nem fognak nekem munkát adni, még akkor sem, ha egyébként én lennék a legalkalmasabb azokra a szerepekre. Én valahogy teljesen jól elvagyok ezzel. Azt gondolom, hogy nekem azzal kell dolgozni, akivel dolgom van. Aki meg azért nem akar velem dolgozni, mert mást gondolunk a világról, és nem kíváncsi arra, hogy én miért gondolok mást, mint ő, azzal nincs dolgom.
Azért vannak olyan élményeim, főleg színészekkel, akik egészen máshova szavaznak vagy egészen mást gondolnak a világról, mégis nagyon jól tudunk együttműködni. Tisztelettel és szeretettel, igazi elfogadással. Nagyon sok bajom van azzal, hogy mennyire nem halljuk meg a másikat. Kifejezetten szeretek kemény, jobboldali keresztény kollégákkal együttműködni. Megérteni, hogy ők miért ezt gondolják a világról, én meg miért nem. Több vagyok attól, hogy őket meghallgatom és ők meghallgatnak engem.
Olyan előfordult már, hogy kaptál egy nagyon jó ajánlatot, de azért nem mentél el, mert azok, akik részt vettek benne, másként gondolkodnak, és nem akartál konfrontálódni?
Én ilyet nem csináltam. Viszont mentem el olyan intézménybe felolvasni olyan kollégával, hogy többen kérdezték: ehhez miért adod a neved? Mondtam, hogy azért, mert bebizonyítom, hogy úgy tudok dolgozni, olyan szorgalommal és figyelemmel, hogy az a másik másképp fog utána rólam gondolkodni. Így is lett. Nem mondok nevet, de eltöltöttünk egy napot, és azt mondta, úristen, ő nem is gondolta volna, hogy velem ilyen jó együtt. Attól félünk, amit nem ismerünk, azzal vagyunk zavarban.
Azt, ami körülvesz minket a hétköznapokban, le tudod tenni, amikor bemész a színházba? Nem viszed magaddal az egész napot? Befizettem a számlát? Mi van a gyerekkel? Mit hallottam a hírekben?
Napom fénypontja! Sokszor esem be, és sokszor nehéz elindulni, de a legjobb dolog 7-től 10-ig történik velem, mert akkor végre nem kell semmi mással foglalkozzak, csak azzal, ahol a leginkább otthon érzem magam. Engem baj a színházban soha nem ért. Azt a nyelvet beszélem, ott tudom, hogy mire számíthatok, ott biztonságban vagyok. Az egyetlen hely, ahol nem kell foglalkozzak a világ bajával meg azzal, hogy mondjuk a sárga csekkeket befizettem-e, vagy éppen mivel úszom el. És ez konkrétan a színházról szól. Nagyon szeretek forgatni, rádiózni, de ezt a fajta otthonérzetet csak a színházban kapom meg.
Az első pillanattól kezdve így működtél, vagy idővel alakult ki?
Nem működtem mindig így, mert meg akartam nagyon felelni annak a helynek, ahol éppen vagyok. Amíg az ember azt hiszi, hogy leng a kalapja a fogason, addig nem tud megérkezni, de ez most már nálam nincs. Amikor például olyan igazán elvonulós, fontos próbákat csinálunk, mint most Bodó Viktorral volt A kastély, vagy az Inkognitó, amit tavasszal próbáltunk Szűcs Artúrral, akkor konkrétan kikapcsolom a híreket, az értesítéseket, csak az jön be, ami a legfontosabb. Kifejezetten azt érzem, mennyire jó, hogy ide be lehet menni, becsukni az ajtót, és csak Kafkával foglalkozni, meg egymással. Mennyire jó, hogy ez nekünk van, ezért nagyon hálás vagyok, mert egyébként mindenhol máshol egyszerűen nem értem, mi történik körülöttem.
A próbafolyamat fontos számodra? Azt mondják, vannak olyan színészek, akik nagyon nem szeretik a próbát vagy annak bizonyos szakaszait. Mások meg azt mondják, hogy az a legszuperebb.
Éveken keresztül gyűlöltem próbálni. Csak azt élveztem, amikor már a főpróbahéten fényben, hangban, ruhában vagyunk, és már nem állítanak meg. Ez szólt görcsről, zavarról, türelmetlenségről. Minden bajom volt. Kifejezetten azt gondoltam, hogy igazából úgy szeretnék próbálni, mint egy beugró, próbálják be a többiek, és ha készen vannak, akkor beállok. Nagyon türelmetlen voltam magammal meg az egésszel. Furamód ez megváltozott az elmúlt egy, másfél évben. Kifejezetten elkezdtem szeretni próbálni és elkezdtem jól próbálni.
Mit jelent az, hogy jól próbálni?
Ez azt jelenti, hogy bátran fullban nyomom a kretént, bátran vállalom, hogy rosszul oldok meg valamit, vagy nem értek vagy fennakadok. Ezektől a dolgoktól korábban azért is voltam türelmetlen, mert zavarban voltam. Mi van, ha rossz irányba indulok el? Mi van, ha felsülök? Mi van, ha nem tudok megcsinálni egy instrukciót? Az ilyen helyzeteket az ember – hogy ne derüljön ki, igazából fél, zavarban van, bizonytalan saját magában – felülviselkedi.
Ráadásul van egy magyar színészbetegség, amikor kapnak egy instrukciót, és azt mondják, hogy jó, majd megcsinálom, majd hozom. Egy olyan másfél éve egyszerűen elkezdtem kiteljesedni magamban, a koromban, a nőiségemben, a színészetben, a szó jó értelmében gátlástalanul vagyok a próbán meglepő, váratlan, szabad, bátor, akár rossz.
Elkészül egy előadás a premierre?
A premierre nem, hanem mondjuk az ötödik, hatodik, tizedik előadásra, ha jól dolgoztunk. De mégis, egyszer csak hirtelen készen lesz, és már nem kell bemenni próbálni, és ekkortól ez a pici közösség már nem napokat fog együtt tölteni, hanem csak estéket, úgyhogy bennem ez teljesen megfordult, már nagyon szeretek próbálni.
Figyeled kívülről az előadást, vagy magadat előadás közben? Van olyan benned, hogy itt máskor nevetni szoktak, most meg nem, miért zizegnek még mindig, ez a csend most más. Figyelsz erre?
Ez is változott. Eddig nagyon érzékeltem és nagyon zsűriztem magamat közben. Meg a nézőket meg a kollégáimat. Mindig volt egy felettes én, amelyik kívülről ezt az egészet nézi. Ezt is teljesen elengedtem. Egy nagy fekete tömegként érzékelem a közönséget. Hacsak nem olyan vígjátékról van szó, ahol annyira fontos, hogy milyen tempóban nevetnek, mert különben egyszerűen ritmust vesztünk, tehát nagyon fontos, hogy jól dobjuk fel a poént, és ők megértsék. Egyébként olyan, mintha egy plexi mögött lennék, csak a társaimmal és magammal vagyok.
Azt érzed, ha aznap este különösen jó voltál, vagy éppen nem úgy sikerült, ahogy szeretted volna? Vagy kell, hogy valaki megmondja? Van olyan ember, akinek elhiszed?
Keveseknek, de azoknak igen. Kellenek ilyen emberek, mert sokszor nem akkor vagy jó, amikor belül jól érzed magad. Szerintem mi nagyon becsapjuk magunkat. A színészetben van valami furcsa perverzió. Vannak helyzetek, amikor nagyon jólesik sírni és szenvedni. Odatettem, és mi minden mozdult meg, ömlöttek az érzelmek! Úgy éled meg a színpadon, hogy a mindenit, ez a magasiskola, ezt így kell! Közben meg nézőként azt érzed, hogy látom, hogy ez a színész egyébként nagyon élvezi, de én kívül maradok, mert túl sok. Mert ha egy színész mindent megmutat, akkor a néző már nem dolgozik, nem kell gondolkodnia, egyből megkapja. Persze azt is lehet élvezni, de másként. Eszembe jut Udvaros Dorottya, amikor Brechtet próbált, Jó embert keresünk, csodálatos volt benne. Ő mondta, hogy az utolsó pillanatban valamit mindig vissza kell fogni, hogy a nézőnek is maradjon. Nem mindent odaadni, mert akkor nem mozgatod meg a közönséget emocionálisan.
Kavargok ide-oda, de a lényeg, hogy nem feltétlenül gondolom, hogy jól meg tudjuk ítélni, mikor vagyunk jók és mikor jó egy előadás. Bizonyos dolgokat érzünk. Nyilván érzékelem, amikor becsúszik egy baki, egy kellék nem úgy viselkedik, ahogy kéne, vagy nem kerül be. Ezeket érezzük. De azt, hogy én mikor vagyok jó? Nem foglalkozom ezzel, meg nem is fontos. Az egy másik kérdés, hogy mikor érzem úgy, hogy jólesett játszani. Ez szerintem sokkal fontosabb, mint az, hogy jó voltam-e, vagy sem.
Kell idő az előadás után, hogy leengedj, vagy dolgozik még benned hosszan? Talán Sulyok Máriáról mondták, hogy ő tulajdonképpen az egész előadást újrajátszotta otthon fejben.
Vannak darabok, ahol már a tapsnál máshol vagyok, már azon gondolkodom, hogy még mi mindent kell elvégezzek, hogyan tudok minél hamarabb kimenni. Aztán vannak olyan darabok, ahol meg kifejezetten azt gondolom, meg kell adjam magamnak azt az időt, amíg egy picit egyedül vagyok. Ez lehet úgy is, hogy az öltözőben kicsit lassabban készülök el, lassabban szedem le a sminket, kicsit megülök. Vagy a kollégáimmal még ott maradok, megiszunk egy teát, egy pohár bort. Vannak ilyen szerepek, előadások, nekem most az elmúlt időszakban az Inkognitó és A kastély ilyen, vagy A dzsungel könyve is, amiben átvettem Bagirát. Az is olyan, hogy utána nem tudok csak úgy elrohanni. Kicsit át kell gondolni az egészet. Ha van valaki, aki szintén ott marad, akkor azzal jó közösen átbeszélni az estét. De jó néha csak úgy egyedül üldögélni az öltözőben. Régen sokkal rohangálósabb voltam, most már nem. Sok minden változott bennem a színészettel kapcsolatban.
Három előadást említettél most, ebből A dzsungel könyve egy legendás klasszikus. Amikor egy ilyen régóta futó darabban átveszel egy szerepet, lehet azt szűz szemmel, szűz aggyal tenni, hogy ne befolyásoljanak az elődök?
Nyilván nem lehet. Én a Kútvölgyi-féle Bagirán nőttem fel, beleégett az emberbe. Nagyon meg voltam hatva egyébként, hogy megkaptam ezt a szerepet. Fontos volt a színháznak, hogy ez ne egy olyan átvétel legyen, amikor egy-egy ember beugrik, hanem csináltak egy nagy frissítést. Tízen vettünk át szerepeket, a főiskolásoktól lekezdve Stohl András, Medveczky Balázs, új Mauglik, és a színház azt mondta, hogy legyen erre egy hét, tíz nap, amikor rendesen bepróbáljuk az előadást. Hegedűs D. Géza, a darab rendezője azzal kezdte, hogy összehívott mindenkit, bemutatkoztunk egymásnak, ő pedig azt mondta, hogy akkor ezt most rátok alakítjuk. Ez most legyen egy olyan Bagira, amit én gondolok, a Stohl legyen egy olyan Balu, amit ő gondol. Egyszerűen levette a vállamról azt a görcsöt, hogy hogyan kéne megfelelnem a bagiraságnak. Nagyon hálásak voltunk neki, hogy levette rólunk ezt a terhet. Voltak régi kollégák, akik nagyon segítettek, megható és szép volt látni, Méhes László miként adja át az ő Káját Medveczky Balázsnak, csodálatos volt, ahogy az új generációnak segít, és felemeli magához a sziklára.
Hogy viszonyulsz a fiatal kollégákhoz, a főiskolásokhoz? Emlékszel azokra a görcsökre, szorongásokra, amik benned voltak, amikor először találkoztál például Halász Judittal?
Nála pont nem voltak ilyen görcsök, mert ő szuper cuki, de azért voltak olyan élményeim, amik után azt gondoltam, hogy ha egyszer belőlem izmos, nagy színésznő lesz, soha nem fogok így viselkedni.
Elmesélnél egy ilyen helyzetet?
Rólam nagy színésznő, amikor epizodista, kiemelt statiszta voltam csak még pályakezdőként, jelmezes próbán vetetett le olyan ruhát, amiben nagyon csinos voltam, azzal a felkiáltással, hogy nem gondoljátok, hogy egy utolsó kis senki jobban nézzen ki a színpadon, mint én.
Ilyenkor mit csinál az utolsó kis senki?
Rendkívül rosszul érzi magát, elvörösödik, szégyelli, néz körbe, de senki sem áll ki mellette, hanem felpattan a jelmeztervező, és leszedi róla a ruhát. Ezek azok a pillanatok, amikor azt érzed, hogy ha egyszer ott leszek, soha nem fogok így viselkedni senkivel. Én egyébként kifejezetten keresem a színházban a fiatalok, főiskolások vagy nemrég végzettek társaságát. Azt gondolom, hogy van egy megközelíthető személyiségem, és tudunk egymástól tanulni. Nagyon sokat jelent szerintem egy fiatal színésznek, színésznőnek, hogy érinthető az idősebb kolléga, és kíváncsi rá. Említettük Halász Jucit. Ő például egy elképesztő kíváncsi lény. Mindent néz, mindent olvas. Igó Éva is ilyen, ő is nézi a kollégákat. Simán ülhetnének otthon, és örülhetnének, hogy nem kell bejönniük a színházba, de jelen vannak. Nem mindenkiről tudom ugyanezt elmondani. Ha nekem van egy szabad estém, biztos, hogy megnézem egy kollégámat. Sokkal többször szeretném ezt tenni, de 20, néha 25 előadásom is van egy hónapban.
A Színház- és Filmművészeti Egyetem átalakítása körüli helyzet, illetve a Gothár-féle botrány súlyosan érintette Máté Gábort és a színházát, megbélyegezték, zaklató színháznak nevezték a Katonát. Te Máté Gábor tanítványa vagy, az ő osztályában végeztél. Nyilván az ember kiáll a tanára, az iskolája mellett, de nem tartasz attól, hogy azzal, hogy exponálod magad, vagy határozottan állást foglalsz valami mellett vagy valami ellen, céltáblává válhatsz?
Bennem azért forradalmár nem lakik, nem vagyok olyan, mint Molnár Áron noÁr, de bizonyos helyzetekben muszáj megszólalni, muszáj egy Pride-ot megnyitni. Nekem ezek nagyon fontosak. Amikor tudok, ott vagyok. Sokkal több helyen tudnék megszólalni, csak azt is érzem, hogy ha mindenhol, minden ügyben ott vagyok, akkor kiöli egyik a másikat. Az alapítványi tevékenységem is a SUHANJ!-ra és a TASZ-ra (Társaság a Szabadságjogokért – F. P.) korlátozódik, és nemet mondok minden egyébnek, miközben nagyon sok helyen szeretnénk még segíteni. Úgy érzem, fókuszálni kell, mert ha mindenhol ott vagyunk, az nem tesz jót egyik szervezetnek sem.
Kell a színháznak politizálnia?
Szerintem a színházban, az előadásokban nem kéne politizálni. Beszélnie a színháznak az emberről kell. De mi egy olyan országban élünk, ahol mindenhova beszivárgott, mindent átitatott a politika, ezért nem teheti meg a színház, hogy nem tart tükröt, nem reflektál. Az más kérdés, hogy ezt milyen ízléssel, hogyan teszi.
Anya vagy, iskolás gyermeket nevelsz. Mi a véleményed arról, ami most az oktatásban zajlik? Mit szólsz a gyerekek kiállásához, a pedagógusok helyzetéhez? Hogyan képzeled el a gyereked jövőjét ebben az oktatási rendszerben?
Egyedüli luxus az életemben, hogy a gyerekem nem ebben az oktatási rendszerben tanul. Befektetésként gondolok arra, hogy ő olyan iskolába jár, ahol van tandíj, és mindaddig oda fog járni, ameddig erre az apukájával lehetőséget tudunk teremteni. Egyszerűen azért, mert nem akartam őt ebbe a rendszerbe beletenni.
Ami a véleményemet illeti, most egyetlen dolgot mondanék: elég nagy lehet a baj, ha gimnazista gyerekek azt gondolják, hogy az utcára kell menniük és ki kell állniuk a tanáraikért. Nagyon remélem, hogy azok a politikusok, akik ebben döntéshozók, egy kicsit rosszul érzik ettől magukat. Ezzel a generációval már nem lehet szórakozni. Egészen lenyűgöző volt, és hidegrázós, ahogy kiálltak a saját tanáraikért, miközben egyébként normális esetben abban a korban vannak, amikor ez nem érdekli az embert. Arra gondoltam, amikor láttam ezeket a képeket, hallgattam a felszólalásaikat a tüntetéseken, hogy van remény arra, hogy ez egy jó hely legyen, mert gondolkodnak a fiatalok.
A társadalmi szerepvállalásod másik terepe a SUHANJ! Alapítvány. Miért fogyatékkal élőkkel foglalkoztok? Kérlek, reflektálj arra is, vajon meg kell-e oldania a civileknek azt, ami az állam kötelessége lenne. Mit gondolsz az állam és a civil szerepvállalás arányáról, fontosságáról?
Nagyon fontosak a civilek. A legfontosabbak. Ha tevékenyebbek lennénk akár a saját lakóközösségünkben, egy iskolai közösségben, ha egyszerűen közösségibben gondolkodnánk, akkor ez egy sokkal jobb hely lenne. Nem kellene folyamatosan azt gondolni, hogy az állam majd megoldja, mert nem oldja meg. Ráadásul nem is tudsz beleszólni abba, mi hogy menjen, ha mindig átadod az irányítást.
A SUHANJ! úgy jött, hogy a férjem amatőr futóként, maratonistaként eljutott egy külföldi versenyre, ahova én is elkísértem. Azt láttuk, hogy ott más az összetétele egy futóversenynek. Tele van kerekesszékesekkel, végtaghiányosokkal, babakocsisokkal, túlsúlyosokkal, értelmi fogyatékosokkal. Különféle szervezetek kísérik őket. Az ember elmegy Bécsig, és olyan, mintha ott több kerekesszékes lenne, pedig csak arról van szó, hogy nincsenek bezárva intézményekbe meg a saját közösségeikbe. Sokkal inkább együtt mozognak – nemcsak sportértelemben, hanem életvitelszerűen – az épekkel. Amikor Péter befejezte politikai pályafutását (Gusztos Péter korábbi SZDSZ-es politikus, volt országgyűlési képviselő – F. P.) azt gondolta, hogy csináljunk egy ilyen alapítványt. Ez egyszerre jött a házasságkötésünkkel. Beletettünk száz-százezer forintot, és azt mondtuk a násznépnek, hogy ez a tervünk, az álmunk, hogy legyen egy olyan hely, ahol megosztjuk valahogy a mozgás örömét, tehát nem mikrót kérünk, hanem itt egy bankszámlaszám, és ha gondoljátok, támogassátok. Csinálunk egy olyan alapítványt itthon, amit eddig csak külföldön láttunk. Ennek most már 13 éve. Az esküvőn összejött félmillió forint. Az első évek azzal teltek, hogy mi voltunk a fő önkéntesek. Lényegében az egész úgy indult, hogy egyedül is futhatsz a Margitszigeten, de ha elkísérsz egy látássérültet vagy egy kerekesszékest, akkor az egy two in one élmény. Mára ez százmillió forint éves költségvetéssel működő, nagy szervezet lett, rengeteg önkéntessel. Lényegében sikerült összehoznunk azt, ami a legfontosabb volt, hogy teljesen függetlenek legyünk az aktuális hatalomtól. Soha semmilyen állami pénzre nem pályáztunk, nem pályázunk, mindegy, milyen oldal van hatalmon, mert a függetlenséget csak így tudjuk megőrizni. Az önkénteseinkkel és céges adományokból működik az alapítvány. Nagy sikertörténet ez ahhoz képest, ahonnan indultunk.
És most már nemcsak Budapesten, hanem vidéken is.
Ezen még dolgoznunk kell, a Covid nagyon elvitte a fókuszt arról, hogy vidékre is tudjunk terjeszkedni, most pedig a legnagyobb kihívás a rezsi. De a nagy terv valóban az, hogy vidéken is sokkal több SUHANJ! jelenjen meg, mert nagyon sok visszajelzésben kérik.
A színészi életedben mi a következő nagy terv?
Az, amit tavasszal elkezdek próbálni, és amiről még nem beszélhetek. Ez egy olyan szerep egy olyan rendező segítségével, ami hasonlít arra, ami miatt színész akartam lenni. Emlékszem, 18 évesen azt éreztem, hogy ha én egyszer negyven pluszos leszek, akkor ezt el akarom játszani. Most így lesz. Nagyon boldog vagyok.
A teljes beszélgetést itt hallgathatja meg:
