Bár Nyulassy Attila szerint rendkívül népszerűek az előadásaik, mégis kivéreztették a színházukat, semmilyen támogatást nem kaptak, miközben az új, Szente Vajk és Cseke Péter által vezetett, kétezer fős nézőtérrel rendelkező zenés táncszínháznak évi három és fél milliárd forint jut, pedig a piacról nem tudná fenntartani magát.
A színház bezárásáról szóló közleményükben azt írják: „El kell fogadnunk, hogy erre a kabátra nem tudunk gombot varrni. És az igazat megvallva torkig vagyunk az áldozatszereppel. Torkig vagyunk az erőpolitikával, elegünk van az alsóbbrendű állampolgárság érzéséből, tele van a tökünk a magyarázkodással, a folytonos kifeszítettségérzéssel, a túlélési kísérletekkel…”
Düh és indulat is van bennünk, persze. Hisz családi vállalkozásként, hobbiból, baráti együttműködésből, színházszeretetből kezdtük az egészet még 2012-ben. Azért is van bennünk ez az érzés, mert amikor 2017-ben átvettük az Átriumot, még volt kulturális tao, így tervezhető volt a gazdálkodás és a jövő is. Aztán 2018-ban megszüntették, ráadásul a tao működési sajátosságaiból adódóan ez tulajdonképpen egy visszamenőleges hatályú törvény volt. Ezután megszületett az új támogatási rendszer, amelynek szempontjai azóta is átláthatatlanok. Ennek pedig az lett a következménye, hogy 220 millió forint egyik pillanatról a másikra ugrott számunkra, és erre jött a Covid.
Ez sok más kulturális intézményt és színházat is érintett.
Csakhogy mások jóval régebb óta vannak ezen a piacon, így volt annyi tartalék taójuk, amivel jóval biztonságosabb helyzetben voltak. Másrészt mögöttünk nincs több száz millió forintos állami támogatás sem.
Azt is írták: „a kivéreztetés elvégezte a dolgát”.
Ez így is van. Ezt tették velünk, nincs ezen mit szépíteni. Így aztán ez az egész már nem fenntartható tovább. Lehet, hogy a futó produkcióinkkal elvegetálnánk még egy-két évig, de ha nincs új előadás, az a színház halála. Márpedig új darabot már nem tudunk bevállalni.
De miért érzik úgy, hogy alsóbbrendű állampolgárok lennének?
A RaM-ArT, ahol most játszunk, Budapest talán második legnagyobb prózai színháza. A produkcióink többnyire népszerűek, színvonalasak és tartalmasak, komoly érdeklődés van irántuk. Ehhez képest nekünk nem jár semmilyen támogatás, más viszont megkapja.
Miért nem?
Mert szinte mindegyik előadásunk reflektál a közegünkre, arra a társadalmi helyzetre, amiben létrejött, és ami akár kényelmetlen is lehet az éppen regnáló politikai rendszernek. Nem fél, nem tart ettől, szó sincs ilyesmiről. Egyszerűen csak zavaró lehet számára, hogy kellemetlen kérdések kerülnek elő. Egyébként a mai napig nem értem, miért döbbenünk meg ezen. Hisz évekkel ezelőtt, talán először Tusnádfürdőn, de azóta többször is elhangzott: eddig ti voltatok, most a mi kultúránk jön. Magyarul: hiába ugrálunk, pattogunk, senkit nem érdekel.
Politikai döntések születnek?
Abszolút. Pedig, mondom, még csak be sem szólunk igazán, simán csak állításokat fogalmazunk meg, legfeljebb kényelmetlen kérdéseket teszünk fel az életünkkel kapcsolatban. A politikai döntéseket viszont kizárólag érdekek vezérlik: minden legyen a miénk, ennél nem bonyolultabb. Ebbe pedig semmi ne zavarjon be. Márpedig jelenleg az a helyzet, hogy ha valaki nem ért egyet, az ellenség, és annak vége. Ennyire egyszerű.
Márpedig úgy tűnik, önök sok mindennel nem értenek egyet. Orbán Viktor évértékelője után azt írták a Facebook-oldalukra: „Vagy Viktor, vagy Viktória. Ez tiszta sor. De öltözhet-e Viktor Viktóriának? És betiltják-e a jelmezbált is?”
De hát ez egy színház! Itt Viktor Viktóriának öltözhet.
Ez konkrét aktuálpolitikai utalás.
Nyilván ez is benne van. A színház feladata, hogy állításokat fogalmazzon meg a bennünket körülvevő világról, sőt az is, hogy szórakoztasson. A rendszer bátorságáról árul el sokat, hogy ezeket a kritikus, még csak nem is bántó felvetéseket is tűzzel-vassal próbálja irtani.
Pedig az elmúlt években mindent – időt, energiát, pénzt, lelkesedést – beletettek a színházba, és elképesztően sikeres produkciókat hoztak létre.
A minap nyitáskor felmentem az oldalunkra, és megpróbáltam jegyet venni Az Őrült Nők Ketrece című előadásunkra. Ötszázan voltak előttem, be sem engedett a rendszer. Közben meg ott a sok költség: az áfa és a jogdíjak befizetése után a bevétel fele marad nálunk. Ebből kell kifizetni a színpadon és a háttérben dolgozókat, a bérleti díjat, a raktárat, az adókat, a járulékokat, a könyvelést – sorolhatnám. Ha jók voltunk, a vége nulla. Ebben az időszakban közel harminc előadásunk van havonta, miközben húsznál kevesebb alkalmazottunk. Ilyen létszámmal egyetlen kőszínház sem lenne képes működni. Amikor három éve bejelentettük, hogy befejezzük, a nézők gyűjtést indítottak, százmillió forintot adtak össze. Ez segített. De így nem fenntartható, erre nem lehet jövőt és stabil működést alapozni. Ez a helyzet kimerítő, mi meg elfáradtunk.
Az Őrült Nők Ketrece című előadásuk valóban sok-sok éve megasiker, hónapig kell próbálkozni a jegyvásárlással, álló taps az előadások után, és szinte minden alkalommal van benne egy-két aktuálpolitikai beszólás.
Igen, valóban vannak olyan részletek, amiket frissítgetünk, és amelyek reflektálnak az aktuális eseményekre. Ezek az elemek leginkább a konferanszszövegekbe kerülnek be vagy abban változnak. Néha a színészek hozzák az ötleteket, leginkább Ugrai István, az előadás dramaturgja, a társulat művészeti vezetője. De nemcsak Az Őrült Nők Ketrecében, hanem az Igenis, miniszterelnök úr! című előadás esetében is rendszeresen reagálunk az aktuális helyzetekre. Az egyik legutóbbi arról szólt, amikor Deutsch Tamás angolul próbált beszélni az EU-ban.
A közönség hogyan fogadja ezeket?
Abszolút veszik a lapot, sokszor nyílt színi tapssal végződik, szóval nagyon is díjazzák. De arra figyelünk, hogy ezek mindig az előadás kontextusába illeszkedjenek, tehát olyan soha nem fordulhat elő, hogy dramaturgiai ok nélkül, csak úgy beteszünk egy-egy ilyen mondatot. Az Igenis, miniszterelnök úr! esetében például sokan azt gondolják, hogy több benne a frissítés, mint valójában, miközben az idő és a történések mentek alá a brit írók eredeti szövegének. A második felvonás úgy kezdődik, hogy a kerítéssel viccelődnek: egyrészt, hogy valakinek párt kerítsenek, másrészt konkrét kerítés értelemben. Aztán amikor aktuális lett a migrációs kérdés, hirtelen élővé vált a szöveg. A kerítésnek valós tartalma lett, pedig már négy-öt évvel korábban benne volt a darabban. Néha az ilyen aktualizálásokat benne is hagyjuk az előadásban. Ilyenkor azért azt is lehet látni, meddig élnek ezek az elemek, és milyen gyorsan felejtik el az emberek.
Évértékelője után Orbán azt írta a Facebookon: „A küzdelem folytatódik. (…) Eddig lázadtunk, most már győzni is akarunk!” Erre Molnár Áron Instagram-történetben reagált: „Ez kurva jó! Hát te vagy tiltólistán? Te harcolsz a független művészetért, oktatásért? Te szervezel tüntetéseket évek óta? Tizenöt éve folyamatosan építed le az országot! Te nem lázadsz. Te már rég elfelejtetted, komám, hogy az mivel járt… de aranyos vagy nagyon. Fantasztikus ez a magabiztos párhuzamos univerzum. Csak ez majd visszanyal.” Ehhez képest az általa is alapított színház sikeres.
Ők ott tartanak, ahol mi nagyjából tíz-tizenkét éve, és ezt egyáltalán nem rossz értelemben mondom. Szerintem ők még nagyon kézműves szinten működnek, abban a léptékben és mennyiségben még minden kontrollálható és kezelhető. Mi is így kezdtük annak idején a Vaknyugat című előadással: mostuk a jelmezeket, én is voltam kellékes, díszletbeszerző, mindenes. De ilyen nagyságrendben ezt már nem lehet így csinálni. Egy ponton túl szükséges a strukturált szervezet kialakítása, munkatársakkal, vezetőkkel, felelősökkel.
A nézők talán újra és újra összeadnák a fenntartáshoz szükséges összeget.
Ez így fenntartható lenne?
Ma már működőképes ez a modell: médiumok, civil szervezetek és színházak is így tudnak fennmaradni.
Szerintünk viszont ez nem elvárható, már így is nagyon drágák vagyunk. Nálunk az utolsó sorba szóló legolcsóbb jegy áráért szinte bármelyik másik színház első sorába lehet jegyet kapni. Rejtélyes módon megint infláció van, így az emberek fizetése – ahogy a miénk is – egyre kevesebbet ér. A jegyárakat viszont nem lehet a végtelenségig emelni. Emellett még azt is várjuk el a nézőktől, hogy adjanak össze évadonként 150-200 millió forintot? Persze, végső esetben akár még ez is lehetne, ha legalább piaci alapon működne a színházi szektor. De még az sincs. A Nemzeti Színházban 1500 forint az átlagjegyár. Ez azt jelenti, hogy minden egyes jegy után negyvenezer forint támogatást fizetünk nekik az adónkból. Ezzel mégis hogyan versenyezhetnénk?
A Nemzeti Színház mégiscsak a nemzet színháza.
Hát ez az! Értem én, hogy védeni hivatott a nemzeti értékeket és a magyar kultúrát. A vezetője olyan ember, aki ezt hangoztatja is. De akkor nézzük már meg a rendezőinek a névsorát, hány magyar van köztük? Legfeljebb húsz-harminc százalék, amúgy oroszok, ukránok. Ilyenkor bennem is előtör a nemzeti érzés, hogy a Nemzeti Színházban mégis miért külföldiek rendeznek? Ebből a szempontból Alföldi Róbert színháza sokkal inkább nemzeti volt, hisz a magyar kultúrából, magyar közegből táplálkozott. Akik más háttérrel jönnek, azok nem feltétlenül tudják bemutatni a magyar valóságot, nem tudnak belőlünk fogalmazni. Az emberek pedig épp azért nem mennek oda, mert nem értik, mi van a színpadon. A Nemzeti ma egy művészi rétegszínház. Ez a cinizmus teteje.
Alföldi Róbert, a Nemzeti Színház korábbi vezetője jelenleg a társulat egyik meghatározó alakja. Mindig őszintén és szókimondóan nyilatkozott közéleti és politikai kérdésekben. Mennyire ütött vissza mindez a színházra?
Már az nagy baj, ha ez a kérdés egyáltalán felvetődik. Ha valaki nem mondhatja el, amit akar, az régen rossz. Ha át kell gondolnia, mi lesz a következménye a mondanivalójának, hogy elveszítheti miatta a munkáját, hogy a megélhetésével játszik, az rendkívül mérgező környezet. De ez manapság minden területen így van, ma már egy bolti eladó is kétszer átgondolja, kinek mit mond. Alföldit kényelmetlen is elhívni valahová, mert ő tényleg őszintén elmondja a véleményét. A szakmán belül is léteznek oldalak, de azért van átjárás is.
Stohl András önöknek és a TV2-nek, valamint számos más kormánypárti orgánum számára is dolgozik. Ő lenne a kivétel?
A számos más kormánypárti orgánumról nem tudok, de azért sok ilyet látni.
Például?
Most hirtelen más nem jut eszembe, de ez csak az én felkészületlenségemről árulkodik. Egyáltalán nem figyeljük ezeket, nem is normális ilyesmit számontartani. Forgatások, filmek, színházi előadások esetében jócskán akad ilyen: mármint az, hogy valaki erre vagy arra az oldalra tett helyen is dolgozzon. Lehetetlen is lenne, hogy ne. Egyesek húznak egy határt, mások nem. Sokan nem is tudnak róla, hogy a produkciót hol mutatják be. De miért is kéne tudnia? A mi színházunkban is a legkülönbözőbb világnézetű és véleményű emberek dolgoznak egymással békében az előadás érdekében, és csak ez számít. De az igaz, hogy a szakma eléggé megosztott.
És a színházi piac?
Az nem piaci alapon működik, hiszen mindent eltorzít az állami támogatások rendszere.
A független színházak nyílt levélben tiltakoztak, amikor 2023-ban a kulturális minisztérium 37-ről hatmilliárd forintra csökkentette a többlettámogatások összegét. 1400 pályázat érkezett, amiből csaknem ezret elutasítottak. Az elbírálás szempontjai sem voltak ismertek, nem lehetett tudni, ki és mi alapján döntött. Viszont több olyan szervezet kapott támogatást, amely nem is pályázhatott volna, volt olyan, amelyiknek a tevékenységei között nem is szerepelt a színház: betegellátási eszközöket árulók, követelésbehajtók, sportszerárus cégek, tűzoltó-egyesületek.
Teljesen egyértelmű, hogy ezt a pénzt ki akarták vinni a szférából, hogy bizonyos emberek kezébe kerüljön. Ez így utólag nézve nem is kérdés. Simán meg lehet tenni: volt bármilyen következménye? Vagy az SZFE szétverésének? Vagy a Kolibri új igazgatójának kinevezése ügyében? Nem, egyikben sem.
Ha már Kolibri színház: Zalán Jánost a társulat tiltakozása ellenére a minisztérium kinevezte az élére. Pályázatában azt írja, az a célja, hogy „a Kolibri színházat megmentse a bezárástól”. A társulat utcai demonstrációt szervezett, ahol amúgy nem voltak túl sokan.
Ilyen helyzetekben nem várható túl nagy ellenállás. Mindig csak kis közösségek mozdulnak meg, legutóbb például a bírák tüntettek. Az elmúlt években a kegyelmi ügy volt az egyetlen, ami komoly társadalmi visszhangot váltott ki, de még ott sem tudjuk a mai napig, hogy valójában mi történt.
Pedig a Kolibri színház munkatársai ellenálltak: több mint negyedük felmondott, mert nem akarnak együtt dolgozni az új igazgatóval. Önök is reagáltak a Facebook-oldalukon: „Ezúton fejezzük ki szolidaritásunkat a Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház mai napon felmondott munkatársaival, akik inkább a bizonytalan jövőt választják, mint hogy együtt dolgozzanak a színházat és a társulatot nem ismerő, a pályázati kiírásnak ellentmondó pályázata ellenére – a senki által nem ismert, ún. »szakmai bizottság« által »javasolt«, a bornírt »nem engedünk a brüsszeli mainstreamnek« jelszóval a kulturális miniszteri pozíciót betöltő illető által – kinevezett Zalán Jánossal.” A szolidaritáson kívül mit tehetnek?
Mármint mi? Azon túl, hogy a Kolibri-ügy minden eseményére reflektálunk, megjelenünk a tüntetésen, Ugrai István pedig komplex elemző cikket ír Zalán János úgynevezett pályázatáról? Közben egy-két nyílt levélen, pár tüntetésen felszólalón kívül mit tett a szakma? Pedig most nem valamelyik budapesti vagy vidéki kőszínház szétveréséről vagy átjátszásáról, hanem az egyetlen, nemzetközi szintű, gyerekekhez és fiatalokhoz szóló színház megszűnéséről van szó. Egy hellyel és egy lehetőséggel kevesebb lesz, ahol a gyerekek olyasmivel találkozhatnak, ami róluk szól és ami az övék. Persze lehet erre azt mondani, hogy majd újjáépül vagy nyílik egy másik. Mégis mikor? És ebben nem az a legnyomasztóbb, hogy Zalán János nevének felbukkanása után már lehetett tudni, hogy végigviszik, hanem az, hogy mindez ellenállás nélkül történt, a Kolibri társulata szinte teljesen magára maradt. Úgy néz ki, ezt a jövőt szánják a jövő generációinak is. A kegyelmi ügy óta tudjuk, hogy ezeknek még a gyerekeink sem szentek.
A közleményben azért hozzáteszik: „De felelősség terheli a teljes magyar színházi szakmát is, amiért újra és újra hagyja, hogy az ideológiai és pártpolitikai nyomás diktáljon neki, érdektelenül szemlélve, hogy egzisztenciális és gazdasági pressziót alkalmazva felszalámizzák a színházi világot, komplett társulatok munkáját lehetetlenítik el, és emellett felszámolják az intézményi autonómiát, a művészeti szabadságot és a színházi szakma szakmaiságát is.”
Hiszen ha kinyitom a számat, az állásommal és a megélhetésemmel játszom, vagy legalábbis azzal a kényelemmel, amiben élek. Ez addig van így, amíg ezt elég sokan elhiszik. A legsúlyosabb ebben nem az, hogy sikerült, hanem a néma csönd.
A kormány úgy döntött: „a magyar zene- és táncművészet népszerűsítése érdekében” 2025. január 1-jétől új, önálló, száz százalékban állami fenntartású színházat hoz létre az Erkel Színház épületében Szente Vajk és Cseke Péter vezetésével, és három és fél milliárd forintot kap a 2025. évi költségvetésből.
Nagy kérdés, hogy ezt az adófizetők által befizetett összeget valóban erre érdemes-e költeni. Kapjon a műfaj évi három és fél milliárdot, miközben van zenés szórakoztató színháza a városnak? Biztos az a legfontosabb szempont, hogy nyissunk rá egy nagyjából kétezer fős nézőteret még a városra? A piacról nyilvánvalóan nem tudná fenntartani magát. Abban biztos vagyok, hogy ebből a három és fél milliárdból az összes – eddig és a jövőben – megszűnő társulat minden problémáját meg lehetne oldani. Ebből lehetne üzemeltetni a Freeszfét is. Közben azt se felejtsük el, hogy a beszélgetésünkkor a fővárosnak és a kormánynak meg kellett volna állapodnia a közös fenntartású színházakról, de ez egyelőre nem történt meg. De ha meg is történik: az érintett színházak lufira tűzik ki az áprilisi műsorukat, hiszen nem tudják, megkapják-e a beígért támogatást, vagy sem, ami nem normális. És közben nyílik egy új színház évi három és fél milliárdból. Ebbe a döntésbe a szakmának nincs beleszólása, nincs egyeztetés vagy bármilyen érdekérvényesítés.
Az öldöklés istene című darab utolsó előadása után halotti tort tartottak. Csáki Judit beszélgetett önökkel, rendezőkkel, színészekkel. Így lesz ez minden darab utolsó előadása után.
Hogy vége lesz, abba bele sem akarunk gondolni. Én sem szeretném megengedni magamnak, hogy keseregjek. Nem akarom azt hinni, hogy nekik lett igazuk, mi meg feladtuk. Hoztunk egy döntést, hogy ne kelljen végignéznünk, ahogy elrohad az, amit több mint tíz éven át építettünk.
